Az anyukám már nincs velem
Nagynak kell lennem hirtelen,
Mert elvitték egy éjszaka,
Ahonnan nem jöhet haza.
Az anyukám a mennybe ment,
Azt mondják, Isten része lett,
Most este, ha feküdni kell,
Az imát kinek mondjam el?
“Én Istenem, jó Istenem,
Anya, ha tudsz, maradj velem!”
És végül csak úgy alszom el,
Hogy reggel újra itt leszel.
És jönnek sorban a napok,
Anya, ne aggódj, jól vagyok,
Mondok mesét, ha este van,
S hajnalig ringatom magam.
A csendes éjben anyámra gondolok,
szívemben most az ő szíve dobog,
szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
nem volt egyebe, csak a szeretet,
szájától vont meg minden falatot,
és ha mi ettünk, ő is jól lakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
varrással kereste a kenyerünk,
ő mesterkélt ünnepre szép babát,
levágta hozzá dús hajfonatát,
gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
hullottak rá gyöngyének könnyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
de nem találtam hasonló babát,
oly tündérszépet, oly kedveset,
nem ért más hozzá, csak a szeretet…
a szeme kék, a haja barna volt,
s a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
hogy a világ forduljon tengelyén,
pedig hogy várta, várta mivelünk…
hogy nekünk is virradjon ünnepünk…
ó, most ha élne, vehetnék már neki
ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.
Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
szeressük őt, mert elmegy egy napon,
és visszahozni többé nem lehet
az elmulasztott jó szót, tetteket,
a késő bánat mit sem ér neki,
az élőt kell szeretni, érteni.
Ma újra érzem, látom, hallom őt,
s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
és újra szép és újra fiatal,
s mintha szívéből zengene a dal,
amit írok e csöndes éjszakán…
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Angyali kisded
Anyjának lenni,
Bölcsöt rengetni,
Nótát zengeni
Be szép.
Gügyög? hangra
Gügyögve felelni,
Nyűgös síráson
Elkeseredni
Be szép.
Piciny kezecskét,
Lábacskát csudálni,
Ébredést lesni,
Aluvást várni
Be szép.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.
És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.
A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad…
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,
ha bántottak vásott nagyobbak,
kicsinyke gyöngét, engem,
tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,
mily jó is volt akkor karodba menekednem:
Bántanak, Anyám!
Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,
mert tudtad, hogy jó vagyok,
és elosztom a falat kenyerem,
s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,
tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,
ha bántanak, Anyám!
Most hűséges, igaz tanúm lehetsz a világban,
mert újra csak megűznek
a szívtelen, gonosz nagyobbak,
halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,
mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:
bántanak, Anyám!
Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?!
már nem szólok szelíden,
gyöngén és megriadva,
de csordult haraggal, mint lángoló angyal,
vértezve páncélos, fénylő igazamba:
bántanak, Anyám!
Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe,
vad, táltos esztendők
tűztejét szívta a gyermek,
oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám,
én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek,
ha bántanak, Anyám!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
És elindultok vele egy sugaras reggel,
És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,
És viszitek őt az első, első útra,
Kicsinyke lábak, botló táltosok…
A nagy világ majd rátok mosolyog,
A föld, a fű, a fa, virág nevet:
Egy bukdácsoló, induló gyerek;
A karja tárt, a szeme nyitva: szép!
Botlik, kacag, és újra botlik: lép!
Vigyázzatok kis táltosparipák!
Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,
Vigyázzatok!
A föld az minden kisgyerekhez jó,
Ki tiszta lábbal indul rajta el,
Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,
De hátán annyi kő, kavics és gaz,
Én féltem őt, én féltem őt, igaz;
Vigyázzatok!
Mert drága ő!
A szeme, arca, ajka csak nevet,
Még mindenkit szeret,
Még minden jó és tiszta benne van,
S mögötte út még nincsen semmi sem,
Mint akinek meseország izen,
Csak menne, menne már;
Vigyázzatok!
Karomon hordtam ölbéli bubám…
És ajnároztam, földre sose ért,
De két karomba már belé nem fért,
A földre lépett ő,
Vigyázzatok!
Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,
Viháncoló, kicsiny mesecsikók…
De jönnek utak, rossz utak és jók
És ti csak mentek, messze tőlem el,
Mert a távolság mesél, énekel,
Mert a távol aranyszínekbe szőtt…
Az én karom már szűk határ, tudom, –
Vigyétek majd az igaz útra őt,
Kis táltosok.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Ma fölriadtam éjszaka,
s nem tudtam elaludni,
egyszerre elkapott a vágy:
csak futni, messze futni,
hiszen mindkettő messze van,
aki szívemnek drága,
jaj futni, futni messzire
fiam, lányom nyomába.
És elfogott a rémület:
hiába rázom rácsom,
én itt vagyok, ők messzire,
mindkettő más határon,
nem érhetem el őket én,
oly végtelen a tenger,
és Párizs egyre távolabb,
s egyre törpébb az ember.
Fiam a föld másik felén,
nem lehet oda szállnom,
nagy út az még a napnak is
átkelni fél világon.
Mikor minékünk alkonyul,
ott virrad már a hajnal,
azért, hogy nem találkozom
álmomban a fiammal.
Átkelni a nagy tengeren
a lelkem is elfárad,
– talán sohasem látom őt! –
jajdul bennem a bánat,
– lehet, hogy addig meghalok,
mire szabad lesz menni…
ó szörnyű, hosszú éjszaka,
mikor fogsz reggeledni!?
Álmatlanul gyötrődöm itt,
s a fényes holdat nézem…
Talán lányom ablakán
is így bámul be éppen,
most alszik ő és álmodik,
vagy talán ő is ébren?
Beszélj róla, Te messzi hold,
szabad utas az égen!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Mint ki magas hegycsúcsra érve,
szédülve pillant le a mélybe,
úgy látom sorsom kezdetét,
kicsiny fiam
szunnyadt ölemben,
s én halkan énekelni kezdtem
anyai szívem énekét.
Alig tellett tejre, kenyérre,
szegény asszonyok szenvedése
jutott nekem is,
de a dal, úgy tört szívemből,
mint a láva,
mint az elemek lázadása,
mint egy örökös viadal.
Jobb lenne már nem visszanézni,
inkább a pillanatnak élni,
ha süt a nap, ha fú a szél…
csak élni…
élni önfeledten,
mint a falomb a rengetegben,
mint a bogár, ha zöngicsél!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.
Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
és játékszer, hogy meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek,
s a nagy katedra előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, – ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom!
Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket, a messzeségbe kínt,
de aki volt, örökre tovatűnt,
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az anyáé, oly reménytelen.
Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek
ha menekülni kell a rossz világból,
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
és tejjel-mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak,
és dalolok majd nékik estelen:
– Aludjatok el itt a keblemen.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Mért sír a gyermek mikor köldökét
anyja ölétől eltépi a lét?
Mert szenvedéssel kezdi életét,
mikor elhagyja meleg rejtekét.
A zord világ hidegét érzi már,
nem tudja még, hogy lenni, élni fáj…
csak sír, mert fázik, éhes is szegény…
aztán megnyugszik anyja kebelén.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
