Címke: anyaság

  • Kosztolányi Dezső: A földön

    „To love the earth”
    Byron

    Sosem vagyok én boldogabb,
    mint hogyha egymagam
    a fűbe rejtem arcomat,
    s mélázok gondtalan.
    S hallván a föld lehelletét,
    hogy lázasan remeg:
    megértem, mit tesz e beszéd,
    ráhajtva keblemet.

    (Törjön föl a rút, dőre gőg
    a csillagokra bár,
    hozzád jövünk utóbb-előbb
    és elborít a sár.)

    Én földanyám, én mindenem,
    te szültél egykoron!
    S viharszavad bús intelem:
    te rengeted porom.
    A föld keblére fekszem én,
    a földre, jó közel.
    Nézd, jó anyám, fiad, szegény
    csüggedve átölel.

    Forrás: MEK


  • Váci Mihály: Ave Mária

    Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
    mit neoncsövek, felderengenek
    reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.

    Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
    s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.

    Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,
    susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;

    ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
    – zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
    suhogva kibontod!

    Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
    mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.

    Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
    amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.

    Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
    neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.

    Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
    Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?

    Ki értené nevednek dallamát,
    s dallamtalan zenéjét,
    örök-zsongását, kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
    gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
    orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
    Szerelem, kereslek!

    Mária! – jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
    Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra – várnak.

    Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
    aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.

    Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    – nem e tájon születtem!
    Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
    ó, vigyél innen engem!

    Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
    Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    fényszárnyú örök karácsony!

    Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
    torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.

    Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
    Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál!

    Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
    s honnan kél, milyen húrról!
    Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
    szemet homályosító búról.

    Mária! – verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
    s hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

    Ha hallgatok is, – én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
    ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Áldott vagy Te

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    kinek szívét szaggatva járja át
    a fájdalom, hogy elveszik, akit
    imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
    a teremtőt, a csodákat tevőt,
    halászok és pásztorok mesterét,
    ki a pusztába ment, árva tanyák
    népe közé, nyírségi sivatag
    kísértőivel szembeszállani,
    kenyérré változtatni a sziket,
    ki felkereste a szántó-vetőt,
    szelíd barmai közt jászolra ült,
    bölcsek és öregek jöttek köré,
    hallgatták mezítlábas kisdedek,
    s visszaadta a vakoknak a fényt,
    süketeket tanított hallani,
    szavára a bénák fagyott keze
    felemelkedett s ökölbe szorult,
    akit a nép várt és akitől új
    országot vártak, új törvényeket,
    csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

    Áldott vagy Te az asszonyok között.
    Kezed virágát tördeli a kín,
    könnyeid súlyos kalásza pereg,
    mert levették azt, akit te szeretsz,
    a fiadat, szerelmed, férjedet,
    – csúfolják Pilátus-ítéletek:
    kétségek, vádak, bogozott gyanúk
    töviseiből fonnak koronát
    feje köré, simító tenyerét
    átüti a robotok vasszege,
    keresztre vonják csürhe bajai,
    kezét, lábát, recsegő tagjait
    töri a törtetés, tülekedés,
    s végül kegyetlen átdöfik szívét
    a csalódások dárdahegyei,
    s ajkaihoz keserű ecetet
    nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki megváltást szültél és új hitet,
    ki erőt adtál nékem – szólani,
    csodatevő erőt adtál nekem,
    s nagy térítő, hegymozdító hitet.
    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki most is itt sírsz kínjaim előtt,
    míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
    mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
    Bizony, íme a test megtöretett,
    meghurcoltatott, megaláztatott,
    a szellem, a megváltó akarat
    de keservesen elítéltetett!
    S megvert vagy Te az asszonyok között,
    mert anyaságod gyümölcse elhullt!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Illyés Gyula: Körülvettelek…

    Körülvettelek, ahogyan
    ezer karjával a világ,
    féltve, becézve, nyugtalan,
    ahogy a víz, a lég, a fák.

    De nem nyugszik most sem a vágy,
    hogy megláncol, hogy megfogan,
    betölti tested otthonát
    és szíved alatt társa van.

    Átszállunk majd nyomtalanul
    rajtad és benned; lekonyul
    a szolgaságba szép fejed,

    de mint ág, ha terhét veti,
    megint a menny ég kell neki,
    mert ami él, csak – átmenet!

  • Kiss Judit Ágnes: Esti ima

    Az anyukám már nincs velem
    Nagynak kell lennem hirtelen,
    Mert elvitték egy éjszaka,
    Ahonnan nem jöhet haza.

    Az anyukám a mennybe ment,
    Azt mondják, Isten része lett,
    Most este, ha feküdni kell,
    Az imát kinek mondjam el?

    “Én Istenem, jó Istenem,
    Anya, ha tudsz, maradj velem!”
    És végül csak úgy alszom el,
    Hogy reggel újra itt leszel.

    És jönnek sorban a napok,
    Anya, ne aggódj, jól vagyok,
    Mondok mesét, ha este van,
    S hajnalig ringatom magam.

  • Várnai Zseni: Anyám

    A csendes éjben anyámra gondolok,
    szívemben most az ő szíve dobog,
    szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
    nem volt egyebe, csak a szeretet,
    szájától vont meg minden falatot,
    és ha mi ettünk, ő is jól lakott.

    Játékot venni nem tudott nekünk,
    varrással kereste a kenyerünk,
    ő mesterkélt ünnepre szép babát,
    levágta hozzá dús hajfonatát,
    gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
    hullottak rá gyöngyének könnyei.

    Láttam a föld sok szép kirakatát,
    de nem találtam hasonló babát,
    oly tündérszépet, oly kedveset,
    nem ért más hozzá, csak a szeretet…
    a szeme kék, a haja barna volt,
    s a kóc mögött picinyke szív dobolt.

    Anyám elment, nem érte meg szegény,
    hogy a világ forduljon tengelyén,
    pedig hogy várta, várta mivelünk…
    hogy nekünk is virradjon ünnepünk…
    ó, most ha élne, vehetnék már neki
    ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.

    Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
    szeressük őt, mert elmegy egy napon,
    és visszahozni többé nem lehet
    az elmulasztott jó szót, tetteket,
    a késő bánat mit sem ér neki,
    az élőt kell szeretni, érteni.

    Ma újra érzem, látom, hallom őt,
    s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
    és újra szép és újra fiatal,
    s mintha szívéből zengene a dal,
    amit írok e csöndes éjszakán…
    Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?

    Tündöklésem szép idején
    nem néztem a tükörbe én,
    két kisgyerek szemefénye
    volt az arcom tükörképe,
    s szólt a szívem: – Édes lányom,
    ki a legszebb a világon?
    – Te vagy a legszebb, anyám,
    hidd el nékem igazán!

    – Édes fiam, mondd meg nékem:
    ki a legszebb e vidéken?
    – Édesanyám, Kedvesem,
    nincs nálad szebb, senki sem! –
    Csillagtükrön néztem arcom,
    mint egy tündér királyasszony,
    aki hol volt… hol nem volt…
    de ez nagyon régen volt.

    Fiam elment messzeségbe,
    nem nézhetek a szemébe,
    s másnak mondja: – Kedvesem,
    nincs nálad szebb senki sem!…
    Kislányomból kisasszonyka,
    csillagszeme rám ragyogja,
    mint egy fényes tükörkép:
    – Szebb a jóság, mint a szép!

    Tó tükréhez megyek s kérdem,
    ki a legszebb a vidéken?…
    Tó tükrét a szél kavarja,
    arcom girbe-gurba rajta…
    – Hamis a tó! – Futok messze,
    csorba tükör a kezembe,
    csorba tükör felel nékem:
    – Nem az vagy már, aki régen!

    Kedves, öreg Szülőanyám,
    Te mondjad meg, de igazán,
    elhervadtam, csúnya vagyok?
    Édesanyám szeme ragyog:
    – Hidd el nékem, édes lányom,
    te vagy a legszebb a világon…
    S ahogy szólott, könnye fénylett,
    arcom benne tündérszép lett.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Be szép

    Angyali kisded
    Anyjának lenni,
    Bölcsöt rengetni,
    Nótát zengeni
    Be szép.

    Gügyög? hangra
    Gügyögve felelni,
    Nyűgös síráson
    Elkeseredni
    Be szép.

    Piciny kezecskét,
    Lábacskát csudálni,
    Ébredést lesni,
    Aluvást várni
    Be szép.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Csodálatos

    Miért keresnék távoli csodákat?
    hiszen, hogy élek, maga is csoda!
    Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
    csodálni ezt meg nem szűnök soha.
    Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
    csoda, hogy érzek és gondolkodom,
    képzeletemben képek szárnyasodnak
    s betűhálómmal őket elfogom.

    Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
    Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
    Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
    e furcsa szellem titkos búhelye?
    Csodálhatnám a napot és a holdat
    s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
    de mért szállnék a messzi csillagokra,
    hiszen csoda az én kis életem.

    És új életek szakadtak belőlem,
    oly egyszerű és mégis oly csodás,
    ahogy a rügyből a levél kipattan,
    mégis mi hát egy új fogantatás?
    Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
    mi a remegés, mi a félelem?
    S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
    egy idegen, egy másik életen.

    A gyerekem az életemnek mása,
    ő én vagyok, de mégis Ő maga.
    Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
    mikor kibuggyant legelső szava,
    s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
    lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
    s mikor benne is képek szárnyasodtak,
    akkor éreztem, hogy már elhagyott.

    Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
    s ahány ember, megannyi képzelet.
    Mindenki lát, csupán röptén elfogni
    kevesen tudják ám a képeket,
    művésznek mondják az ilyen varázslót,
    aki szavakba, színbe, kőbe vés,
    de honnan ez, én is miként csinálom?
    Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

    Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
    Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
    Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
    gyökeret ver s kövek közt megfogan.
    A szél a gyönge magvat elsodorja,
    de erős az élet és megtapad…
    Csodálatos az élet és hogy élek
    s hogy én is adtam életmagvakat!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Bántanak anyám

    Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,
    ha bántottak vásott nagyobbak,
    kicsinyke gyöngét, engem,
    tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,
    mily jó is volt akkor karodba menekednem:
    Bántanak, Anyám!

    Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,
    mert tudtad, hogy jó vagyok,
    és elosztom a falat kenyerem,
    s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,
    tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,
    ha bántanak, Anyám!

    Most hűséges, igaz tanúm lehetsz a világban,
    mert újra csak megűznek
    a szívtelen, gonosz nagyobbak,
    halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,
    mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:
    bántanak, Anyám!

    Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?!
    már nem szólok szelíden,
    gyöngén és megriadva,
    de csordult haraggal, mint lángoló angyal,
    vértezve páncélos, fénylő igazamba:
    bántanak, Anyám!

    Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe,
    vad, táltos esztendők
    tűztejét szívta a gyermek,
    oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám,
    én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek,
    ha bántanak, Anyám!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu