Címke: anyaság

  • Várnai Zseni: Mint egy örökös viadal…

    Mint ki magas hegycsúcsra érve,
    szédülve pillant le a mélybe,
    úgy látom sorsom kezdetét,
    kicsiny fiam
    szunnyadt ölemben,
    s én halkan énekelni kezdtem
    anyai szívem énekét.

    Alig tellett tejre, kenyérre,
    szegény asszonyok szenvedése
    jutott nekem is,
    de a dal, úgy tört szívemből,
    mint a láva,
    mint az elemek lázadása,
    mint egy örökös viadal.

    Jobb lenne már nem visszanézni,
    inkább a pillanatnak élni,
    ha süt a nap, ha fú a szél…
    csak élni…
    élni önfeledten,
    mint a falomb a rengetegben,
    mint a bogár, ha zöngicsél!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mi legyek még?

    Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
    tejjé változtam, az kellett nekik,
    ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
    ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
    hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
    s mikor szemükbe visszatért a fény,
    napként sütötte őket az enyém,
    s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
    attól lettem én akkor gyönyörű.

    Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
    és játékszer, hogy meg ne unjanak,
    és képeskönyv, hogy megtanuljanak
    belőlem mindent amit álmodom,
    később az egyszeregyet számolom,
    növök velük, már iskolás leszek,
    s a nagy katedra előtt reszketek:
    felelnem kell, vizsgáznom, – ó, tudom,
    borzalmas, hogyha bennük elbukom!

    Most széllé kell változnom, hogy elérjem
    az egyiket, a messzeségbe kínt,
    de aki volt, örökre tovatűnt,
    s ha elfogom, ha átölelhetem,
    lelke páncélját át nem törhetem,
    s mindkettő bár belőlem sarjadott,
    többé már nékik mit sem adhatok,
    a földön nincs több oly bús szerelem,
    mint az anyáé, oly reménytelen.

    Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
    Legyen belőlem sűrű rengeteg,
    majd jól elbújhat ott a két gyerek
    ha menekülni kell a rossz világból,
    és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
    és tejjel-mézzel folyó kis patak,
    isznak belőlem, hogyha szomjasak,
    és dalolok majd nékik estelen:
    – Aludjatok el itt a keblemen.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem

    Nem volt hiába semmi sem.
    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    acélkerék is megkopik,
    hogyha szüntelen csak forog.
    Kopik, kopik, de fényesül,
    nem fogja be a rozsda sem,
    csiszolja minden mozdulat,
    s forog, forog ezüstösen.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nem adnak ingyen semmit ám,
    voltak keserves napjaim
    és rengeteg dúlt éjszakám.
    Amíg egy gyermek nagyra nő,
    bizony, egyet-mást tenni kell,
    legalább így az életem
    nem múlt el csip-csup semmivel.

    Ránézek nagy fiamra és
    egyszerre oly üde vagyok,
    hogy a szemem harmatgyöngyös
    hajnali rét gyanánt ragyog,
    s leánykám, mint a Március,
    rügyekbe zárt kölyöktavasz…
    őt nézem és bimbókorom
    újra fölöttem sugaraz.

    Nem siratom tűnt éveim,
    hiszen az idő úgysem áll,
    csak aki élt,
    azé a vénség, rút halál.
    Szánom az ínyenc élvezőt,
    csömörnél mása nem marad,
    koldus, ki mit sem áldozott
    s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nehéz a toll is néhanap,
    de a lehalkult szívverés
    fiam szívén erőre kap,
    szépségem múlik, – nem sírok,
    leánykám arcán tündököl,
    szinte sok is, e két gyerek,
    mily roppant kincset örököl.

    Nem volt hiába semmi sem,
    bár néhanap békétlenül
    lázongtam, hisz nem tudtam én,
    hogy ürmöm mézzé édesül.
    Sokat fizettem? Nem tudom,
    hiszen mindennek ára van…
    ezerszer újra kezdeném.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mért sír a gyermek

    Mért sír a gyermek mikor köldökét
    anyja ölétől eltépi a lét?
    Mert szenvedéssel kezdi életét,
    mikor elhagyja meleg rejtekét.

    A zord világ hidegét érzi már,
    nem tudja még, hogy lenni, élni fáj…
    csak sír, mert fázik, éhes is szegény…
    aztán megnyugszik anyja kebelén.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mama

    Halott anyámról álmodtam az éjjel,
    mióta meghalt, sokszor visszatér,
    meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
    bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

    Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
    és mégis úgy jön, mintha élne még,
    s azt is tudom, hogy ébredésem percén
    elhalványítja őt a messzeség.

    Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
    mintha nem volna többé már szava,
    s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
    – bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

    Sokat vétettem ellened, míg éltél,
    nehéz adósság nyomja lelkemet,
    nem tudtalak oly végtelen szeretni,
    mint te szerettél, Mama, engemet.

    Egész szívem szülötteimnek adtam,
    amint te tetted, ó, szegény Mama,
    s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
    amit néked vétettem valaha.

    Te értem, én meg őérettük éltem,
    ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
    én is előre megbocsátom nékik,
    amit majd ők vétkeznek ellenem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

    Amikor még piciny voltál,
    olyan nagyon enyém voltál,
    engem ettél, engem ittál,
    rám nevettél, nekem ríttál.

    Mikor később nagyobb lettél,
    mindig messzebb, messzebb mentél,
    először csak a kiskertbe,
    aztán a nagy-idegenbe.

    Ha itt vagy is, csak elnézel,
    akkor is nem engem érzel,
    nem anyádat, nem apádat,
    valami más csillagtájat.

    Úgy megnőttél szinte félek,
    már a válladig sem érek,
    alig-alig hihetem már,
    hogy ölbéli babám voltál.

    Én voltam-e óriási,
    vagy Te lehettél parányi?
    Sosem voltál nehéz nékem,
    nem éreztem gyöngeségem.

    Melletted most kicsiny lettem,
    ágaskodik hát a lelkem,
    nőni akar, hogy elérjen,
    homlokodig, hogy felérjen.

    Húzol engem Te fölfelé,
    mint a napfény maga felé
    fát, virágot, lombos ágat –
    fölemeled az anyádat.

    Forrás: egy irodalmi blog

  • Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

    Amikor még piciny voltál,
    olyan nagyon enyém voltál,
    engem ettél, engem ittál,
    rám nevettél, nekem sírtál.

    Mikor később nagyobb lettél,
    mindig messzebb, messzebb mentél,
    először csak a kiskertbe,
    aztán a nagy idegenbe.

    Ha itt vagy is, csak elnézel,
    akkor is nem engem érzel,
    nem anyádat, nem apádat,
    valami más csillagtájat.

    Úgy megnőttél, szinte félek,
    már a válladig sem érek,
    alig-alig hihetem már,
    hogy ölbéli bubám voltál.

    Én voltam-e óriási,
    vagy Te lehettél parányi?
    Sosem voltál nehéz nékem,
    nem éreztem gyöngeségem.

    Melletted most kicsiny lettem,
    ágaskodik háta lelkem,
    nőni akar, hogy elérjen,
    hegyormodig hogy felérjen.

    Húzol engem Te fölfelé
    mint a napfény maga felé
    fát, virágot, lombos ágat –
    fölemeled az anyádat.


  • Várnai Zseni: Katonafiamnak!

    Én magzatom, szép katonafiam,
    szíve vérével ír neked anyád.
    Mióta a császár kenyerét eszed,
    vörösbe fordult itthon a világ.
    Most készülünk a döntő, nagy csatára,
    s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
    ha ráuszítnak önnön véreidre:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
    már lesi a munkás szolgahadat,
    hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
    várja az erőt mely életet ad,
    most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
    s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
    a termőföld lesz a mi lázadásunk:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
    én sírok, ki méhemben hordtalak,
    ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
    hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
    hús a húsomból, vér a véremből,
    hogy emelhetnél te akkor kezet,
    ha én zokogom, sikoltom feléd:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

    A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
    a reménységünk, mindenünk: az Élet!
    Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
    a te felzúdult bús rabszolgavéred;
    borítson el a forradalmi mámor,
    ha hömpölyög a lázadó sereg,
    mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Most még csak háborog az óceán,
    s a kevély hajót már tépi, dobálja,
    mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
    ha úrrá lesz a tenger akarása!
    Mi lesz, ha minden katonafiú
    szülőanyjától kap egy levelet,
    mely lázít, gyújt, vérbeborít:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!


  • Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?

    Tündöklésem szép idején
    nem néztem a tükörbe én,
    két kisgyerek szemefénye
    volt az arcom tükörképe
    s szólt a szívem: — Édes lányom,
    ki a legszebb a világon?
    — Te vagy a legszebb, anyám,
    hidd el nékem igazán!

    — Édes fiam mondd meg nékem:
    ki a legszebb e vidéken?
    — Édesanyám, Kedvesem,
    nincs nálad szebb, senki sem! —

    Csillagtükrön néztem arcom,
    mint egy tündérkirályasszony,
    aki hol volt… hol nem volt…
    de ez nagyon régen volt.

    Fiam elment messzeségbe,
    nem nézhetek a szemébe
    s másnak mondja: — Kedvesem,
    nincs nálad szebb senki sem! …

    Kislányomból kisasszonyka,
    csillagszeme rám ragyogja
    mint egy fényes tükörkép:
    — Szebb a jóság, mint a szép!

    Tó tükréhez megyek s kérdem:
    ki a legszebb a vidéken?…
    Tó tükrét a szél kavarja,
    arcom girbegurba rajta …
    — Hamis a tó! — Futok messze,
    csorba tükör a kezembe,
    csorba tükör felel nékem:
    — Nem az vagy már, aki régen!

    Kedves, öreg Szülőanyám,
    Te mondjad meg, de igazán,
    elhervadtam, csúnya vagyok?
    Édesanyám szeme ragyog:
    — Hidd el nékem édes lányom,
    te vagy legszebb a világon…

    S ahogy szólott, könnye fénylett,
    arcom benne tündérszép lett.


  • Várnai Zseni: Anyám az őszben

    Oly kicsire zsugorították az évek,
    meggörnyesztették a szenvedések,
    a háta hajlott, a szeme árkos,
    s mint a fa kérge, arca ráncos.

    Pompázó szépnek sohse láttam,
    csak munkában, kopott ruhában,
    remegni értünk, sírni, félni,
    én nem láttam az anyámat élni.

    Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
    áll ő kopárra szüretelten
    a késő őszben, s földre hajlik,
    panaszló hangja alig hallik.

    Gyümölcsei már mind leértek,
    magában néz elé a télnek,
    a hosszú télnek, elmúlásnak,
    lassan a földberoskadásnak.

    Deres fejét az ősz belengi,
    látom őt lassan ködbeveszni,
    belehullni az öröklétbe,
    időtlen, nagy végtelenségbe.

    Termő porából élet érik,
    aranyszíve a napban fénylik,
    így él majd ő gyümölcsben, fában,
    elmúlhatatlan anyaságban.