https://verskucko.com

Címke: barátság

  • Reményik Sándor: Találkozás

    Egy barátomhoz

    Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
    A Te hajódon leng a büszke zászló
    S felvonom én is a rongyos lobogót.

    Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
    Dagasztja vásznad hazajáró szél –
    Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

    Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
    Te zászlód mellé tűztél egy virágot –
    Nekem nincs. De hát – én így is akartam.

    Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
    Akikhez kötött tiszta vonzalom –
    A kikötőkbe lassan szertemennek.

    A bóra jő, a fogam megvacog –
    Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
    A tengeren egyedül maradok.

    Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
    Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
    Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

    Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak –
    Szerető, forró, könnyes irígységgel –
    Egy percig még – azután elbocsátlak.

    S egy pillantást még, könnytelent, keményet
    Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom –
    Tartom a sorsommal a közösséget!

    Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
    Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
    Előtted minden – előttem a semmi. –

    Egymás mellett ma elmegyünk – hajók
    S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
    Felvontam én is a rongyos lobogót.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gustave Thibon: Idézet

    „Nem az az igazi barát,
    aki szenvedéseink közepette
    szánalommal fordul felénk,
    hanem aki irigység nélkül tudja
    szemlélni boldogságunkat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza – A kutya meg a nyúl

    Valamikor réges-régen,
    a világnak kezdetén,
    minden állat békességben
    éldegélt a földtekén.
    Ki volt akkor nagyobb úr,
    mint a kutya, meg a nyúl!

    Erdőn, mezőn együtt jártak,
    együtt éltek, együtt háltak:
    megosztották, amit fogtak,
    szóval: jóbarátok voltak.

    Egyszer, hogy a tél beállott,
    és a földre sok hó szállott,
    azt mondja a füles nyúl:
    – Rakjunk tüzet, kutya úr!

    – Rakjunk tüzet, aki lelke:
    ne reszkessünk a hidegbe!
    Nosza hamar gallyat szednek,
    tüzet raktak, melegszenek,
    melengetik bundájokat,
    általfázott irhájokat.

    Hej, de jó a meleg, télen,
    a havas zord erdőszélen!
    Azt mondja a vidám nyúl:
    – Játsszunk egyet, kutya úr!
    – Mit játsszunk? – Tán lakodalmat!
    – Jól van: játsszunk lakodalmat:
    cincogjunk meg brummogjunk,
    ugrándozzunk, táncoljunk.

    Felszökken hát a víg nyúl.
    Szembe véle kutya úr,
    ugrándoznak, bokáznak,
    keringélnek, cicáznak,
    s hogy a táncot szebben járják,
    egymást hopp, hopp!

    Hanem íme mi történik!
    Az állatok így regélik:
    ahogy ottan ugrándoznak,
    nevetgélnek, bolondoznak,
    meglökte a kutyát a nyúl,
    s tűzbe ugrott a kutya úr.

    – Vaú! – üvölt a kutya:
    Mit csináltál, te buta!

    S hogy így rája kurjantott,
    a farkába kaffantott.

    A nyúl, uccu, vesd el magad!
    farka nélkül tova szalad.

    Nem kergeti a kutya:
    leégett a papucsa!

    Azóta csepp a nyúl farka,
    s meztelen a kutya talpa,
    s azóta van, hogy a nyúl
    fut, ha jön a kutya úr.

    Forrás: magyar népmesei feldolgozás – Gárdonyi Géza

  • Orbán György: Néhány sorban

    Néhány sorban megköszönöm Istennek,
    hogy mindenkit, akit én is, szeret,
    néhány sorban, néhány szóban,
    néha rosszul, néha jobban,
    egyszer félve, másszor bátran,
    olykor fényben, olykor sárban,
    de köszönöm a minden jót
    istenigazában.

    Köszönöm a vendégvárást,
    kitárt szívű vendéglátást,
    köszönöm a barátságot,
    minden otthon legyen áldott,
    legyen béke, legyen fény
    földünk bal és jobb felén,
    északon és délen,
    magasban és mélyben,
    mibennünk és másban,
    egy szent akarásban.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Viszockij / Hobo – Nem tért vissza a csatából

    Miért nem marad mindig ugyanúgy minden,
    a kék ég se legyen soha másból,
    víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.
    Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.

    Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
    az álmatlan és dühös vitákból,
    csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.
    Csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.

    Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
    de mégis részeg volt a muzsikától,
    napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.
    Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.

    Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
    úgy szakadt ki a kérés a számból,
    neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.
    Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot, testvér!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.

    Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
    elesett őrangyalaink megvédnek,
    az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.
    Az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.

    Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
    megosztoztunk időn és dohányon,
    de ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.
    De ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Szabó Katalin – Néha kell…

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen az megalázva.
    Mikor ijedten keresed lelked hátsó ajtaját,
    hol a benned megbúvó rosszindulat
    mint titkos szeretőd oson el.
    Mikor aznapi revüd final show-jaként
    öltöd fel hazug mosolyodat.

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen pőrén állni.
    Mikor sietve kapnád magad elé,
    takarni gyarló testedet,
    életed legnagyszerűbb jelmezét,
    a tökéletesen hímzett, csillogó
    színpadi lelkedet.

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen az vértől lüktetve fájni,
    mikor ijedten kapkodsz
    minden feléd dobott szó után,
    hogy megtaláld, mi sebedre tapasz lehet,
    de nem akarsz semmiért, semmiért fizetni.
    Pedig egy nyíltan kimondott „Bocsánat!”
    az ára csupán ennyi.

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen az, a mélybe zuhanni,
    mikor hamis angyalszárnyaid úgy hullanak rólad,
    ahogy Ikarosz ragasztott tolla a naptól megolvadt.
    Mikor érzed, milyen, ha nincs talaj a lábad alatt,
    hogy lejáratott trükkel igazold mennyei mivoltodat.
    Hogy érezd egyszer a valódi zuhanást,
    hol a mélyben lent,
    feszített pokróccal várt rád egykor
    egy igazi jóbarát.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

    Szabó Katalin, önismeret, bukás, bűnbánat, megalázottság, barátság, felelősség

  • Byron – Egy újfunlandi kutya síremlékére

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Ha új lakót kapnak a temetők,
    nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
    a gyász pompázik szoborrá virulva
    és az elhunytat zengi név meg urna:
    nem azt, aki csakugyan volt, hanem
    akinek kellett volna hogy legyen;

    s a szegény kutya, a leghűbb barát,
    ki boldogan áldozza föl magát,
    kinek szíve gazdája szíve volt,
    dicstelen hull el, bármilyen derék,
    s földi lelkét megtagadja az ég:

    míg az ember, hiú féreg! csodákat
    s kizárólagos eget kér magának.

    Óh ember! napod gyorsan alkonyul,
    rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
    aki kiismert, undor tölti meg
    tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

    Szerelmed kéj, barátságod csalás,
    szavad és mosolyod képmutatás!
    Neve nemes csak megromlott csírádnak,
    rád pirít minden becsületes állat.

    Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
    menj tovább – nem fajtádnak tiszteleg:
    barát emlékét őrzi ez a jel;
    egy barátom volt csak – s az itt hever.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Tandori Dezső: Doboz és tulipán

    Kis medve jött a házba
    Csokisdoboz-fedélen.
    Egy tulipán lett a barátja –
    Nem ritka barátság télen.

    Egy fényes, hűs ablakkal
    Hamar összeismerkedtek.
    Ott álltak éjjel-nappal,
    De főleg: egymás mellett.

    A tulipán tudta: a medvét
    Mért hívják Kis Doboznak…
    De még így sem hihették
    A kinyitást ekkora rossznak.

    Kinyitottuk… Ő is várta!
    De attól fogva folyton
    Feküdnie kellett: állva
    Potyogott belőle a bonbon.

    A tulipán nyugtalan lett
    A fekvő beteg láttán.
    Nem érzett többé kedvet
    Semmihez az ég-világán.

    Mi nyomban megigértük:
    „Álltok még egymás mellett!”
    S ők azt felelték: „Kérjük,
    Siessetek valamelyest.”

    A csokit sietve megettük,
    De a tulipán lehullott…
    Most már fekhetnek együtt
    – Vagy: most megint csak fekhetnek! –
    Kis Doboz s benne a Szirmok.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Budai Zolka: Ha ideérnél…

    Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
    de ha jönnél én mindig itt vagyok.
    Gyere – ha nincs – meleg eleségért
    s puha fekhelyet is adok.

    Ne légy – ha nem kívánod – kóbor,
    eldobott levél mi szállong céltalan,
    és ha ajkadon régen volt már jó bor,
    keress meg engem – itt néha van.

    Én tudom, bármit adnál cserébe,
    de semmi az – ide nem kell zálog:
    nem léphet az emlékek helyére
    nagyobb érték e szónál: barátok.

    S ha eljössz, mint a gyönge tészta
    feldagadnak a régi napok,
    s úgy lesz megint minden egész, ha
    te mesélsz és én bólogatok.

    S beszéld el azt is hevesen,
    ki művelt belőled meghasadt farönköt,
    ki tudta a titkod, mit kevesen,
    hogy lábadról ily könnyen ledöntött.

    S ordítsd mint régen, igaz torokból,
    hogy az egész világ piszkos kátrány,
    azt is, hogy aki kéne nem csókol
    s hogy cigarettacsikkes a párkány,

    hogy nem léteznek az úgy várt csodák,
    hogy melléd huppant apád a fáról,
    hogy anyád elfelejtette a vacsorát,
    hogy minden éjjel írsz és fázol,

    hogy oda le menni milyen jó lehet,
    csak magától sosem váj helyet a Föld,
    hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek:
    a kék, a piros, a sárga meg a zöld…

    De tudod, hogy házamon nincsen cégér
    és azt is tudod, hogy ott bármi állhat.
    Ezért ha egyszer mégis ideérnél,
    kopogás nélkül gyere be – ahogy én is tettem Nálad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Katona József: Új esztendőre

    Vidám elme
    te! szerelme
    az örökös tavasznak –
    csend és béke
    egy gyermeke,
    kinél búk s ürmök asznak!
    A szerencse
    folyton öntse
    rózsáit öszvényeden,
    elégedés
    vezéred, és
    légyen köröd egy Éden.
    Minden reggel
    víg sereggel
    játsszon a Nap súgára
    (mosolyogva
    lépbe fogva)
    Arcád diadalmára. –
    S Neked intsen
    báj-bilincsen
    jőve az Alkonyodat
    végső fénye,
    hogy rabkénye
    készítse meg álmodat.
    És ha majdan
    e Kor hajdan-
    korrá változik – midőn
    Élet s Halál
    számot talál
    vetni a hosszú időn:
    Akkor, Kedves,
    vedd jól, nedves
    szememböl, végtisztemet;
    Ott örökké
    légy Élőké;
    bár itt egy hant eltemet!!!
    1817.

    Forrás: Versek mindenkinek
    Katona József, Új esztendőre, újév, jókívánság, barátság, élet, halál, idő, ünnepi vers