Címke: barátság

  • Nagy Gáspár: Halála kellett, halála jel volt

    Kasánszky Zsombor emlékére

    Börtönöket járt hars-nevetésű
    legszebb fogsorú éneklő-szavaló barátom
    BARÁTOM ott a földben
    ’88 november 4-én elesett
    az egyenlőtlen küzdelemben
    ELESETT MINT A VÁROS
    MINT AZ ORSZÁG
    mert halála kellett most is
    hogy segítsen
    lázítson szavaljon énekeljen
    Isten helyett hengerítse el
    ama sírok elől a sziklát
    s az országosan vezényelt amnéziát
    robbantsa föl szívével
    hitével a szelíd terrorista
    a sors merényletét visszarúgva
    mint aki tudja
    az ősz vértanúi közé besorozzák
    halála kellett még
    halála jel volt a végső elszánáshoz:
    hogy éppen aznap
    majd föltámadnak a legyilkoltak
    és barátom szaval nekik
    Petőfit Illyést
    mert ők is itt parcella-társak
    az égi fényben begyűjtve
    a GYŰJTŐ fókuszába
    „ahol zsarnokság van…”
    de „Haza a magasban” mondja
    koporsó börtönéből kilépve
    a „Koszorú”-t zihálva fölmutatja

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Világolunk egy őszi kertben

    „…egyedül maradok itt,
    figyelem ahogy a pirkadat
    s puskacső összekacsint.”
    (Nagy László)

    Almák és álmok fehérsége
    ikerként világolnak
    egy őszi kertben
    mert a lámpákat leoltották
    világolunk egy őszi kertben
    most csak a természet
    szelíd menetrendje lehet
    selejtes s nem az ember
    ki ott helyén
    az éjszakai őszi kertben
    figyel fülel vigyáz
    a házra csillagokra
    vigyáz minden zajokra neszekre
    kertet röptető szelekre
    almák és álmok fehérsége
    velünk van pirkadatig
    mikor az őrzőt cserélik vagy elvezetik
    s a dörrenés a tompa puffanás
    akár az almák megrázott fákról
    akár az álmok a legtávolibb
    tartományból hullanak ide
    ide a földre
    hallod Te is
    barátom?
    és minden érthető lesz
    egyszerre világol
    (reggelbe ér e súlyos gravitáció)
    ahogy nézed a képet
    tűrhetően éles és világos

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    🌙🍂

  • Juhász Gyula: (Rousseauként…)

    Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
    Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
    Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
    Disztichonos versben írom e szép sorokat.

    Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
    Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
    Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
    Nemzetem és a világ mestereit tanulom.

    Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
    Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
    Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
    Lelkem vára aként épül a csend közepett.

    Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
    Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
    Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
    És a barátságból, lengenek ím körülem.

    Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
    Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
    Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják,
    S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.

    Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
    Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
    S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
    Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.

    Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
    Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
    Természet s lángész szemlélete érleli bennem
    Azt a magot, melyből még aratand a hazám.

    Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője,
    Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
    Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
    Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?

    Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
    S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.

    Forrás: MEK

  • Reményik Sándor: Egymás helyett

    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem.
    Én végigálmodom az álmait,
    Ő végigéli az én életem.
    Ő helyettem is él, szenved, szeret,
    Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
    Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
    Én benne eltemetett vágyaim
    Hazajáró lobogását látom.
    De néha őt kísérti egy-egy álom:
    Mennybe törő és földbe temetett,
    Álom, amelynek folytatása
    Csak bennem, az én lelkemben lehet.
    Azt én nevelem, azt a gyökeret.
    Titkos virágként világra hozom,
    Nap felé fordítom a szirmait,
    S égre festem egy halvány hajnalon.
    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem,
    Barátságunkban épp ez a varázs.
    Én benne élem égig magamat,
    Ő bennem álmodja magát az égig.
    Ha találkozunk egy más csillagon:
    Szerepeinket talán kicserélik.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

    Gyertyám homályosan lobog…
    Magam vagyok…
    Sétálok föl s alá szobámban…
    Szájamban füstölő pipám van…
    Multam jelenési lengenek körűlem…
    Sétálok, sétálok, s szemlélem
    A füst árnyékát a falon,
    És a barátságról gondolkodom.

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Arany János: Emlények

    I.

    Ki nékem álmaimban
    Gyakorta megjelensz,
    Korán elhunyt barátom,
    Van-é jel síri fádon,
    Mutatni, hol pihensz?
    Oh! mert hiába költ már
    A hír nekem mesét,
    Hogy még tán eljövendesz:
    Tudom én, mit jelent ez
    Ellenmondó beszéd.

    Igen, a hír halálod
    Kimondani haboz,
    S hogy a nehéz követség
    Nagyon zokon ne essék,
    Szavában ingadoz.
    Majd elragadja tőlem
    A már adott reményt;
    Majd, amidőn elillant,
    Távolról visszacsillant
    Még egy csalóka fényt.

    Hány bús alakban látom
    Éjente képedet!
    Sírból megannyi árnyak…
    S kik onnan visszajárnak,
    Nem hoznak életet.

    II.

    Behantozatlan áll
    Hamvai fölött a hely.
    Hol, merre nyugszik ő,
    Nem mondja semmi kő,
    Nem mondja semmi jel.
    S hazám leányi közt
    Nincs egy Antigoné,
    Ki sírját fölkeresve,
    Hantot föléje nyesve,
    Virággal hintené!
    (1851-ből.)

    III.

    De nyugszik immár csendes rög alatt,
    Nem bántja többé az „Egy gondolat”.
    Mely annyit érze, hamvad a kebel,
    Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
    A lázas álom, a szent hevülés,
    Ama fél jóslat… vagy fél őrülés,
    Mely a jelenre hág, azon tipor
    S jövőbe néz – most egy maréknyi por.

    De jól van így. Ő nem közénk való –
    S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
    A könny nem éget már, csupán ragyog;
    Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
    Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
    Gyakran érzem lobogni szellemét.
    Szobámba leng az a nyilt ablakon,
    Meg-megsimítja forró homlokom.
    Hallom suhogni könnyü lépteit
    És önfeledve ajkam szól: te itt?…
    S döbbenve ismerek fel rajzomon
    Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

    „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
    A szín erős, nem illik együvé.”
    És áldom azt a láthatlan kezet…
    Múlass velem soká, szelid emlékezet!
    (1855. jún.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Buda Ferenc: Az elmondhatatlan szavak

    (részlet a búcsúbeszédből, Nagy László ravatalánál, 1978. február 6., Farkasréti temető)

    Árváid állnak körül, Legelső Csillag. A vak sors, a sötét erők sortüze ezúttal is tévedhetetlenül célba talált. Akár legutóbb: októberben.

    Örökségeden, a befelé határtalan Szabadság szikkadt kenyerén megosztozunk: maradjon elfogyhatatlan étkünk. Pirinyó morzsája is édesebb mindannál, amit a jóllakottak terített asztala kínál.

    Dögvészes parton a terített asztal ott áll ma is. Dúl a vendégség körülötte. Minden kísértés pedig a Te kezed által megjelöltetett. Talpát, tenyerét ki-ki szemügyre vegye, barátaim: nem virít-e rajt világosszürkén a hamu? A körmök alól kitetsző koromszemcsék is szigorú önvizsgálatra szorítanak. Ezért a szerencsés túlélő csak kellő indokkal s illendő áhítattal vegye szájára szentséges nevedet. A Te sírodra nem hullhat szemét.

    Hagyatékod: a Mű, a megbonthatatlan, felülmúlhatatlan.
    S hagyatékod: a fejünk fölött összeroppanó mennyboltozat – a ránkszakadt felelősség.

    Kortársak, utódok, kezdő s leendő pennaforgatók, nem tollat temetünk ma itt, de kardot.

    László, segíts a túlsó partról, mert egyetlen fedezékünk a megmaradás, megmaradásod.

    Teremtő erőd virágában távoztál közülünk, váratlanul. Csaknem belédpusztultunk. Eleven arcod hiánya a mi holtig tartó vigasztalanságunk.

    Mégis: satuba fogott szívünket szorítsad mindenkoron, hisz munkában Mérce, virtusban Példa Te voltál, Te vagy;
    biztos ítélet Tündöklő Tükre Te voltál, Te vagy;
    lázban kovácsolt damaszkuszi Penge Te voltál, Te vagy;
    Igazság Angyala, Tisztesség Oltára Te voltál, Te vagy;
    Hitünk Sziklája, Hűség Vaspántja Te voltál, Te vagy;
    jó ügyek Cinkosa, gyöngék Istápja Te voltál, Te vagy;
    másokat gyógyítván Magadat Pusztító Te voltál, Te vagy;
    sárkánytorokba döfő Szent György lovag Te voltál, Te vagy;
    sárkányok fogán Ártatlan Áldozat Te voltál, Te vagy;
    verőerünkön Átvérzett Kötés Te voltál, Te vagy;
    csikókkal áldott Édeni Mező Te voltál, Te vagy;
    Iszkáz és Istensegíts között Te voltál, Te vagy;
    Petőfi fölszántott sírja Te voltál, Te vagy.

    Nagy László! Tőled én elbúcsúzni nem tudok.
    A Téged szeretők nevében siratlak.
    Irgalmas Földanyánk, fogadd be legkülönb Fiadat. Ámen.



    Forrás: PIM

  • Ágh István: Te sem vagy barátom

    Fölfedezlek itt-ott,
    ácsorgunk a forgalomban,
    éppen úgy mint régen
    benzinbűzös kék vadonban,

    éppen úgy mint régen,
    kezünkben boros pohár van
    szőlőhegyi estén,
    gyertyavilág hintójában,

    de mosoly-álarccal,
    de unalmas áltatással.
    Műanyag kabátod
    zúg sok elhúzó kabáttal

    más világba, honnan
    barát nem tért vissza senki,
    csak ellenségedet
    nem tudod soha feledni.

    Te sem vagy barátom,
    hiába is képzelődöm,
    kevesebb a társam,
    eggyel több az ismerősöm.


  • Váci Mihály: Tiszta és jó

    Csak megmutatták, és most jobban fáj, hogy
    egy pillanatra láttam a világot,
    csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
    – mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

    mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
    barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
    s közös beszédünk egy dologról áradt:
    a bort dicsértük és az éjszakákat,

    zenét imádtunk lámpák fénykörében,
    lelket a más nyelven írt költeményben,
    a szót ízleltük, – ki-ki a magáét,
    dúdolva csak, kavargattuk a kávét,

    néztük – a cigaretta hogy virágzik,
    és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
    Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
    bolyongva, szótlan is értettük egymást.

    A boltívek alatt, a századok hajói
    mélyén be jó volt egymásba karolni.
    Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
    perceken hányan nőttek a szívemhez!

    Bocsássatok meg – de túl a határon
    mennyi megértő, szerető barátom
    került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
    milyen hamar megérezték a lelket!

    A lobogás a fontos ott, a láz szép
    áramai, a szemben égő szándék,
    a sugárzó öröm, mely leplezetlen
    kérezkedik szívükhöz a szemedben:

    az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
    mindenki külön öleljen magához!
    És érezzék egy kézfogásról rólad,
    hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;

    s egy tekintetük elhitesse véled:
    – szép dologért élsz – és érdemes élned.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött versei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

    Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz
    Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.
    Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte,
    De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte.
    Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem,
    Adják át Móricznak ezt az én levelem.
    A könnyes, áldott hang, aki általadja,
    Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja.

    Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond,
    Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond.
    Ezért is jövök most hozzád kényes verssel:
    Én-fajta versekben az ember nem kertel.
    Jövök hozzád versben, betegségben, búban,
    Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban,
    Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel,
    Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.

    Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted,
    Aszúra fog érni minden szép gerezded,
    Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:
    Ez okos elkésés: ez a magyarságod.
    És mégis siettél: meglepődve vitted
    Súlyát az újságos, magyaros, szent hitnek,
    Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,
    Sok, most ébredező, ó kitalálással.

    És ha hébe-hóba talán másként véled:
    Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.
    Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani:
    Sári Bíró vallja és bősz Túri Dani,
    De ezerszer szebben, mert újabbról vallja
    Győző, nagy lelkednek minden kis zsivajja.
    És ami benned él s el fog jönni hozzánk,
    Mi néha sápasztja magyar, piros orcád,
    Ezer kimondatlan magyar bánat, titok,
    Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog.

    Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat,
    De mesekirályfik táltosai fújnak,
    Ördög hordjon el már minden bolond verset:
    Életet kívánunk, valószínűt, nyerset
    S amit meg nem adhat rímek ezer hadja,
    Mi új Ludas Matyink többször visszaadja.

    Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,
    Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.
    De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:
    Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik.
    Gondolom, te voltál ez a »másik« nálunk,
    Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,
    Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,
    Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt,
    Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza,
    Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.

    Rád furcsa emberek furcsán figyelnek:
    Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek,
    Nyugat csapatjának keleti zászlója,
    Mi nagy csatázásunk nagy igazolója.
    Néha kényeskedő, de magyar hatalmú,
    Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú,
    Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás,
    Szentírásos ember, kinek szent az írás.
    Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ,
    Ma benned sarjadnak az ős, magyar tövek.
    Ha tán bolondítnál s igazi se volnál,
    Mert szépen hazudtál, engem igazolnál.

    Téli Budapestnek kevés, vidám fája
    Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja
    S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja:
    Móricz a váratlan Tavaszoknak apja.
    De engem szeressen: így üzenek neki
    S jó, hogyha az embert ilyen is szereti,
    Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál
    S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ.

    Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
    Kit most érdemelten, szépen koszorúznak.
    Koszorút nem viszek, írás megy helyette,
    De ott leszek mégis, míg élek, mellette.
    Készül, mert készítik, az én szemfedelem,
    De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem.
    Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött,
    Mind összekerülünk közös mártír-hősök
    S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
    Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.


    Forrás: MEK


    És igen — ez tényleg gyönyörű.