Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten
Sírásaink végét,
Lelkünknek teljességes
S vágyott békességét,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten,
Bár furcsa a világ,
Ne játsszak ölő, gyilkos,
Cudar komédiát,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.
Forrás: MEK
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szívek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Forrás: MEK
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák
Kísértetes, intő hívását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borús:
A világot.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Forrás: MEK
Van nekem egy öreg lovam,
Meg egy rozzant szekerem,
Jó időbe, rossz időbe
Mindig vígan terelem.
Semmi bajom, semmi gondom,
A lovamnak csak aszondom:
– Gyű, Madár, hej, Madár!
És a többit tudja már.
Napestig a bakon ülök,
Szundikálok, pipázok,
Jó időbe sütkérezek,
Rossz időbe megázok.
Így megy ez már évek óta,
Nem változik már a nóta,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Nem változok én se már.
Egyre vénebb lesz a szerszám,
Egyre vénebb lesz a ló,
Kocsi húzni, utca futni
Néki az már nem való.
Így azután mindegy nékem:
Van vendégem, nincs vendégem,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Se nagy haszon, se nagy kár!
Válogatós úri népség
A kocsimba be nem ül,
Igaz is, hogy cifra rajta
Nincs se kívül, se belül.
Nem is igen kínálgatom,
Félrevágom a kalapom,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Megélek én így is már!
Néha mégis beletéved
Egy szerelmes ifjú pár,
Készülődök, kászolódok:
– Gyű, Madár és hej, Madár!
Mire lassan nekivágok,
Elfelejtik a világot,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Édes a csók, csattan már.
Vén lovam is, ahogy hallja,
A világnak nekivág,
Mint amikor a huszárló
Meghallja a trombitát.
Ahogy büszkén lépegetne,
Visszatér a régi kedve,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
De sok csókot hallott már.
Eszébe jut a lovamnak
Az a csók… és az a nyár…
Az a nyár… és az az eskü…
– Gyű, Madár és hej, Madár!
Oly tüzes lesz, amilyen volt,
A gazdája is ilyen volt,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Bizony annak vége már.
Jobb lesz nekünk lassan menni,
Vén szekerem, vén lovam,
Jobb lesz nekünk megpihenni,
Öreg idő, este van.
Lassan menni, megpihenni,
Hogy ne bántson senki, semmi,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Miértünk már úgyse kár!
Párizs, 1900
Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.
Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!
Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
Óh de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.
A ház, hol születtem összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.
Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
E szív te belőled el nem kívánkoznék.
Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.
Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!
Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!
Kószáltam, jártam a világot,
ülök most hűvös fák alatt.
Arcomon száraz béke és
szívemen, mint bonyolult számok
aljában az összegezés:
hűvös, biztos tapasztalat.
Tiszta a sor, kész az eredmény.
Homlokomat sem törölöm.
A hajlongó, hű táj felett
elnézem hosszan a keresztény
nagy összeadási jelet:
a Krisztusét a temetőn.
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A húnytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél. …
Nagy, ősi vágy az asszonyok szívében,
hogy átöleljünk minden messzeséget,
hogy a szeretet forró kráterében
eggyé forrasszunk minden nemzetséget,
hogy ne legyünk már gyöngék, elhagyottak,
prédái a kegyetlen viharoknak,
mint a magányos országutak fája,
kell, hogy szívünk egymást megtalálja.
Ha bőrünk barna, sárga vagy fehér,
ereinkben egyként piros a vér,
s kezünk szorosan egybekapcsolódva
a földgolyót védőn körülkarolja,
mint egy végtelen, élő koszorú,
hogy ne lehessen többé háború!
Mert úgy vagyunk, akár az anyaföld,
amely az élet magvaival áldott,
úgy szüljük jobbá, szebbé szüntelen
ezt a megsebzett, háborgó világot,
s jól tudjuk már, hogy mindenünk a béke,
százmilliók élünk, harcolunk érte,
s a vértengerből, mint egy új csoda,
kiemelkedett a nők homloka!
Lehull a fátyol, szellemünk szabad,
érik benne a tiszta gondolat,
s a tudás fénylő szárnyain lobogva,
erőnk a földet védőn átkarolja,
mint egy végtelen, élő koszorú,
hogy ne lehessen többé háború!
Izent a tavasz értünk, asszonyok,
mert tavaszodik szerte a világon,
magyar falvak, városok asszonya
galambot küld, hogy olajággal szálljon…
Kik annyi kínt és szenvedést megértünk,
ma fiainkban, lányainkban élünk,
s ők, mint megáradt, végtelen folyam,
mennek előttünk, zengve boldogan!
S ha bőrük barna, sárga vagy fehér,
ereinkben egyként piros a vér,
kezük szorosan egybekapcsolódva
a földgolyót védőn körülkarolja,
mint egy virágzó, élő koszorú,
hogy ne lehessen többé háború!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Szeretni ezt az életet,
az egyetlent, a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
de kék az ég, és süt a nap,
van benne boldogság is.
E szép és szörnyű kor során
csodákat tesz a tudomány,
a titkok titka tárul,
a tudás fája lombosul,
de atomfelhő tornyosul:
mérges gyümölcs a fárul.
Nem ölni, vért nem ontani,
a tüzeket eloltani,
s nem gyújtani, hogy égjen
ország és város, hol a nép
gyönge megvédi életét
s hogy békességben éljen.
Még harcok dúlnak, lángban ég
a megbolygatott messzeség,
madár se leli fészkét,
futnak az erdő vadjai,
csak borzalomról hallani:
Világ, teremts már békét!
Fogyó hold már az életem,
de dolgom még töméntelen,
még tenni, adni vágyom…
Csak lenne még erőm elég,
zengni a béke énekét…
e felbolydult világon!
Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan elpereg,
egy perc csupán az élet…
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás
amely megőriz téged!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
