https://verskucko.com

Címke: béke

  • Szabó Lőrinc: Takarodó

    Most hát pihenjünk:
    leszerelnek a megvert
    hadseregek,
    szünetelnek a vándormadarak
    légijáratai, megállnak
    a leggyorsabb gyorsvonatok, és
    majd csak lenyomja lázainkat
    orvosunk, a reménytelenség.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál;
    nézd: Polyphemos megvakult:
    nincs már szüksége monoklira,
    hogy udvaroljon Theokritos
    szép lányainak; mindenfelé
    sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond
    a kereskedelem előnyeiről, függöny után
    alszik a hang húrban, fuvolában,
    befelé fordultak a távcsövek
    s végül
    legkedvesebb halottaink fölött is
    eloltjuk a gyertyákat.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál
    s a halál a lélek ágya:
    párnája feledés,
    takarója csönd
    s megbékült álma maga az isten.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

    Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
    S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
    A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
    Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

    S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
    Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
    Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
    S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

    Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
    Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
    Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
    A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

    Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
    Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
    Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
    Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

    Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
    S a sűrű napsugár forró arany verése
    Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
    Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

    Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
    Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
    Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
    Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

    Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
    A kínok vasszöge szorítja össze testté,
    S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
    Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

    Bár fájó szögeit már a létentúli lét
    Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
    A néma szirteken békén omolni szét
    S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

    És hát a többiek?… a testvér-emberek,
    E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
    Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
    Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –

    Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
    Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
    Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
    Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

    Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
    Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
    Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
    Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
    Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
    A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
    S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
    S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Naplemente

    Fácán ragyog a sötét földeken,
    a szegények lecsavart lámpájának fénye
    sugárzik a remegő nyakán.

    Körbe a dombok torokhangú kékjén
    széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
    a zománc mellű páva.

    A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
    Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
    már alszanak a jegenyék,
    a borzolt tollú gólyák.

    A láthatáron körben
    a hegyek sóvár dallama lebeg.
    Kiárad az este a parttalan világra,
    mentőcsónakjában száll a képzelet.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    feltámadtam a világ ellen,
    dúdolva szálltam, ténferegtem,
    nem álltam meg – nem is siettem,
    port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
    cirógatott minden levél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    minden levéllel paroláztam;
    utamba álltak annyi százan
    fák, erdők, velük nem vitáztam:
    – fölényesen, legyintve szálltam
    ágaik között, szép suhanásban,
    merre idő vonzott s a tér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    nem erőszak s akarat által,
    ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
    áradtam a világon által,
    ahogy a sas körözve szárnyal:
    fény, magasság sodort magával,
    szinte elébem jött a cél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    a dolgok nyáját terelgettem,
    erdőt, mezőt is siettettem,
    s a tüzet – égjen hevesebben,
    ostort ráztam a vetésekben:
    – így fordult minden vélem szemben,
    a fű, levél, kalász is engem
    tagad, belémköt, hogy lebben,
    a létet magam ellen szítom én.

    Szőkén, szelíden, mint a szél;
    nem lehetett sebezni engem:
    ki bántott – azt vállon öleltem,
    értve-szánva őgy megszerettem,
    hogy állt ott megszégyenítetten
    és szálltam én sebezhetetlen:
    – fény tükrözök csak, sár nem ér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    jöttömben csendes diadal van,
    sebet hűsít fényes nyugalmam,
    – golyó, szurony, kín sűrű rajban
    vüvített át, s nem fogott rajtam,
    s mibe naponkint belehaltam,
    attól leszek pusztíthatatlan,
    a szelíden győzök, mint a szél.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Ady Endre: Adja az Isten

    Adja meg az Isten,
    Mit adni nem szokott,
    Száz bús vasárnap helyett
    Sok, víg hétköznapot,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten
    Sírásaink végét,
    Lelkünknek teljességes
    S vágyott békességét,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten,
    Bár furcsa a világ,
    Ne játsszak ölő, gyilkos,
    Cudar komédiát,
    Adja meg az Isten.

    Adja meg az Isten,
    Mit adni nem szokott,
    Száz bús vasárnap helyett
    Sok, víg hétköznapot,
    Adja meg az Isten.



    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Csillag-szórók az éjszakák,
    Szent-János-bogarak a kertben,
    Emlékek elmúlt nyarakon,
    Flórenc nyarán s összekeverten
    Búcsúztató őszi Lidónak
    Emlékei a hajnali
    Párás, dísz-kócos tánci termen,
    Történt szépek, éltek és voltak,
    Kik meg nem halhatnak soha,
    Őrzött elevenek és holtak,
    Szívek távoli mosolya,
    Reátok néz, aggódva, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Az Élet él és élni akar,
    Nem azért adott annyi szépet,
    Hogy átvádoljanak most rajta
    Véres s ostoba feneségek.
    Oly szomorú embernek lenni
    S szörnyűek az állat-hős igék
    S a csillag-szóró éjszakák
    Ma sem engedik feledtetni
    Az ember Szépbe-szőtt hitét
    S akik még vagytok, őrzőn, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

  • Ady Endre: A halál rokona

    Én a Halál rokona vagyok,
    Szeretem a tűnő szerelmet,
    Szeretem megcsókolni azt,
    Aki elmegy.

    Szeretem a beteg rózsákat,
    Hervadva ha vágynak, a nőket,
    A sugaras, a bánatos
    Ősz-időket.

    Szeretem a szomorú órák
    Kísértetes, intő hívását,
    A nagy Halál, a szent Halál
    Játszi mását.

    Szeretem az elutazókat,
    Sírókat és fölébredőket,
    S dér-esős, hideg hajnalon
    A mezőket.

    Szeretem a fáradt lemondást,
    Könnyetlen sírást és a békét,
    Bölcsek, poéták, betegek
    Menedékét.

    Szeretem azt, aki csalódott,
    Aki rokkant, aki megállott,
    Aki nem hisz, aki borús:
    A világot.

    Én a Halál rokona vagyok,
    Szeretem a tűnő szerelmet,
    Szeretem megcsókolni azt,
    Aki elmegy.

    Forrás: MEK

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900

  • Benedek Elek: Honvágy

    Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
    Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
    Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
    Élnek a lakói csendesen, békében.

    Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
    Világ végéről is szinte látva látom,
    Amint elindítja lágy ezüstös hangját
    S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

    Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
    Óh de rég láttalak, kis falum határa!
    Messze, messze tőled minden perc egy század,
    Könnybe borul szemem neved hallatára.

    A ház, hol születtem összeomlott régen,
    Édes jó szüleim sírban porladoznak,
    Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
    Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

    Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
    Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
    Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
    E szív te belőled el nem kívánkoznék.

    Nem vágyakodom én világ pompájára,
    Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
    S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
    Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

    Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
    Hallanám közelről harangod csengését!
    Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
    Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

    Nincs itt maradásom nagy város zajában,
    Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
    Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
    Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

  • Illyés Gyula: A kálváriára

    Kószáltam, jártam a világot,
    ülök most hűvös fák alatt.
    Arcomon száraz béke és
    szívemen, mint bonyolult számok
    aljában az összegezés:
    hűvös, biztos tapasztalat.

    Tiszta a sor, kész az eredmény.
    Homlokomat sem törölöm.
    A hajlongó, hű táj felett
    elnézem hosszan a keresztény
    nagy összeadási jelet:
    a Krisztusét a temetőn.