https://verskucko.com

Címke: béke

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!
    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.
    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.
    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    (1938)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

    János a Mester nagy szívén pihen,
    E tiszta szíven, e csöndes sziven
    Pihen, de lelke a holnapra gondol
    S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
    Mély hallgatás virraszt az asztalon.
    Az olajfák felől a fuvalom
    Hűsen, szomorún a szobába téved,
    Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
    Tamás révedve néz a mécsvilágra,
    Péter zokog és árvább, mint az árva,
    Judás se szól, csak apró szeme villan,
    Remegve érzi: az ő órája itt van!
    Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
    Mély tengerek derűs békéje él benn.
    Az ajka asztali áldást rebeg
    S megszegi az utolsó kenyeret!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Juhász Gyula: Temető

    A hervadás bús pompájában áll most
    a temető. Ó, mennyi szín, derű,
    fehér és lila őszi rózsatenger,
    mely hullámzik az enyészet szelére.

    Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
    előtte zöld deszkából ácsolt apró
    sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
    Fölöttem magyar égnek végtelenje,
    előttem a határtalan magyar táj.

    E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
    mint elhervadt virág az ősi kertben.
    Köröttem mindenütt békés keresztek
    s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
    mely minden bölcsességnél igazabb.

    E kicsi hant előtt, e nagy magányban
    megölelem az édes életet,
    mely ragyogást küld jeltelen sírokra
    s virágözönt az ódon temetőkbe,
    s az őszi nap csókjával arcomon
    megindulok rózsásan, dalosan,
    a boldog elmúlás víg vőlegénye.

    Forrás: MEK

  • Reményik Sándor: Add a kezed…

    Add a kezed, így szépen, csöndesen,
    Nyugodtan add.
    Síma, ragyogó tükör a szívünk,
    Nem vet hullámokat.
    Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
    A csóknak édes mérge
    Megmérgezné a nyugodalmunkat,
    Ha hozzánk érne.

    Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’,
    Innen hova hághatna még a láb?
    E csönd, e béke: ez itten a csúcs —
    És nincs tovább.

    Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
    Mirtusz menyasszonyfőn;
    A mirtuszt édes, irigyled-e még
    Itt, e kopár tetőn?

    Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
    S a zuzmó tengve él,
    A lelkünket a nagy csend összehajtja,
    Mint két ágat a szél.

    Add a kezed, látod lemegy a nap;
    A nappal szembe
    Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
    Kezed kezembe.

    Add a kezed, egy percig tart csupán
    Ez az igézet —
    Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
    S több, mint az élet!

  • Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év

    Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
    Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
    valami hűvösség a szívemen,
    valami béke vagy már: alig érzem
    fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
    hisz már rég csak általa vagy velem,
    s szomorúan bár, mégis édesen
    meg-megismétled, amit veled éltem
    e tündér földön: teleröpködöd
    múltunk éveit, a huszonötöt,
    s ezt, a huszonhatodikat, örök
    búcsúm, te, társam, halott útitárs:
    tárt szívemben mindig itthon találsz,
    és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda

    Tudom, semmi, de semmi közötök
    hozzám, butuska tücskök a fű között,
    mégis jólesik azt képzelni, hogy
    mikor, így, este, ablakot nyitok,
    nekem üzentek, sok hű kis barát,
    lelkendezve, hogy csak szép a világ, –
    és hogy amiként szobámba a rét
    vigasznak lengeti be fűszerét,
    a hömpölygő, meleg szénaszagot
    s benne az ezer szikra csillagot
    s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
    olyan lélekkel, köszöntésetek,
    úgy építitek, hangokból, puha
    zenéből, ide, az ágyam köré,
    az izgatott nap romjai fölé,
    azt, ami örömünk volt valaha,
    közös örömünk: a nyugodt csodát,
    a zengő, boldog, nyári éjszakát.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért

    Itt ülök, csöndben, a világ közepén,
    csillaggal és sárgarigóval teli fényben.
    Hosszú, vad napok jönnek és mennek,
    örömök, gyötrelmek egymásra dőlnek,
    de én már nem futok sehová.

    A szívem egyre mélyebbre csendesedik,
    mint a tó, melyben egy fa árnya rezdül,
    s tudja, hogy a szél jön, elmegy, visszatér.
    Tudja, hogy minden csak pillanat,
    s a pillanat mögött ott az örök:
    az, amit hiába űz az ember — az ünnep.

    Az ünnep nem más, mint mikor nem akarsz,
    nem követelsz, nem vársz semmit.
    Csak vagy.
    S a lét, ez a szent, iszonyú zaj,
    egyszerre elnémul benned.

    Akkor már nem kérsz semmit,
    nem siratsz semmit,
    nem vádolsz senkit.
    Csak nézel, mint aki mindent látott,
    és megbékélt vele.

    Ez az ünnep.
    És ezért kell harcolni, minden nap,
    minden lélegzettel, minden könnyel,
    minden hajnalban újrakezdve,
    mert a világ nem adja könnyen a békét.

    De ha egyszer elérted,
    ha csak egy pillanatra is,
    amikor minden benned és körülötted elhallgat —
    akkor tudod: érdemes volt élni.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hangverseny után

    A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
     haza a hangverseny után,
    mintha agyamban rakott volna fészket
     egy egész liget csalogány.

    Még bennem a hegedűk remegése,
     idegem zizeg valahány.
    Visz az autóbusz, de dalába burkol
     egy egész liget csalogány.

    Robog a kocsi, és semmit se hallok,
     oly jó ez a zsongó magány;
    mint felhő röpdös körül és emelget
     egy egész liget csalogány.

    Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
     úgy visz a kocsi, oly puhán;
    és leszállunk a budai hegyeknél,
     én és egy liget csalogány.

    S ahogy fölnézek a tavaszi égre
     e szép, magányos éjszakán,
    csillagok ligete csattog köröttem
     s egy egész égbolt csalogány.

    Forrás: DIA

    ,

  • Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

    Hajnali négykor bekiabáltak,
    ahogy a torkukon kifért,
    (bár az ablak alatt a fáknak
    zöld korcsmáiba még alig ért,
    még nem is ért új fénye a napnak)
    s mint a bolondok, úgy kacagtak,
    kurjongattak az ablak alatt vad
    vígadozásban a kerti rigók.

    Hajnali négykor e szárnyas égi
    korhelyek dala vert ma fel.
    Micsoda hangok csetepatéi!
    Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
    Bosszantott ez a csibészlárma,
    de a szívem nemsokára
    együtt dalolt, egy nótára
    vert veletek, buta sárgarigók.

    S mintha én volnék a hajnal,
    mintha én volnék a kert,
    úgy megteltem e friss zsivajjal,
    úgy telezengett az irigyelt
    állati jókedv bölcsessége,
    hogy valami könnyű égbe,
    földöntúli békességbe
    vittek, emeltek a földi rigók.

    Hajnali négytől harsogott a
    korhelynóta az ablak alatt;
    úgy zengett az a dal, hogy azóta
    nélküle is csupa fütty a nap;
    csupa fütty, pedig elhallgattak
    s reggelre emlék maradt csak,
    hogy milyen éktelenül mulattak
    a hajnali kertben a sárgarigók.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Két ország határán

    Ha még megkívánsz,
    megkívánlak érte,
    kevés már a kedvem
    földi jóra, szépre,
    kezdek öltözködni
    jégbe, hófehérbe.

    Nem érek rá többé
    könnyű ölelésre,
    ha nagyon szeretsz,
    hálás leszek érte,
    ha nem csábítasz el,
    magad vesztesége.

    Én már csak az égre
    nézek fel maholnap,
    két ország határán
    lábaim topognak,
    az is csak búcsú, ha
    szívedbe botolnak.

    Ha még itt marasztalsz,
    hálás leszek érte,
    nagyon nehéz az út
    az őszbe, a télbe,
    nem kísérhet oda
    nyarad édessége.

    Megyek mégis. Kell a
    béke tisztasága,
    nem tudom, mit ér, de
    ma még fáj az ára;
    várjak, most, miattad,
    várjak, utoljára?

    Sírva így búcsúzom,
    régi életemtől,
    ha nem húzom is ki
    kezed a kezemből:
    nincs út visszafelé
    e szomorú percből.

    Öltöztet az idő
    jégbe, hófehérbe,
    két országban járok,
    mindegyiktől félve;
    akármit választasz,
    megszenvedek érte.

    Forrás: DIA