Jó költőktül azt tanultam
S adom intésül neked:
Sose fáradj, sok cifrával
Elborítni éneked!
Szólj erővel, és nevezd meg
Ön nevén a gyermeket;
Szólj gyöngéden, hol az illik, –
S ne keríts nagy feneket.
Olykor egy-két szó is jobban
Helyre üti a szeget,
Mint az olyan, ki beléhord
Földet, poklot és eget,
S ordít, amíg elreked.
Forrás: Magyar Kurír
A szeretésen
kívül minden emberi
tett: romépítés.
Forrás: Magyar Kurír
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazért is,
a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
és a baljában ott van a halál.
Forrás: MEK
„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utolérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”
Forrás: DIA
Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.
S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani.
Vágyni a nagy világba? – Játszani.
Készülni szent csatákra? – Játszani.
Mások könnyét törülni? – Játszani.
Gyermekednek örülni? – Játszani.
Hinni saját magadban? – Játszani.
Ha nem, a pillanatban? – Játszani.
Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani.
Istenekkel dacolni? – Játszani.
Költőkkel égbe szállni? – Játszani.
S ha jött csoda, akármi? – Játszani.
Tudtál te lelkesedni? – Játszani.
Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani.
Elég. Én mást szeretnék – …játszani!
S hiszem, többnek fogok még – …látszani!
Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg!
– Távozz, ne zavard a köreimet!
Forrás: DIA
Itt ülök, csöndben, a világ közepén,
csillaggal és sárgarigóval teli fényben.
Hosszú, vad napok jönnek és mennek,
örömök, gyötrelmek egymásra dőlnek,
de én már nem futok sehová.
A szívem egyre mélyebbre csendesedik,
mint a tó, melyben egy fa árnya rezdül,
s tudja, hogy a szél jön, elmegy, visszatér.
Tudja, hogy minden csak pillanat,
s a pillanat mögött ott az örök:
az, amit hiába űz az ember — az ünnep.
Az ünnep nem más, mint mikor nem akarsz,
nem követelsz, nem vársz semmit.
Csak vagy.
S a lét, ez a szent, iszonyú zaj,
egyszerre elnémul benned.
Akkor már nem kérsz semmit,
nem siratsz semmit,
nem vádolsz senkit.
Csak nézel, mint aki mindent látott,
és megbékélt vele.
Ez az ünnep.
És ezért kell harcolni, minden nap,
minden lélegzettel, minden könnyel,
minden hajnalban újrakezdve,
mert a világ nem adja könnyen a békét.
De ha egyszer elérted,
ha csak egy pillanatra is,
amikor minden benned és körülötted elhallgat —
akkor tudod: érdemes volt élni.
Forrás: DIA
„Apu!…” Igazán csoda volt, de
még elkaptam a gyereket.
„Látod?!…” mutattam le a mélybe.
Hallgattunk. Lóci reszketett.
Reszketett és csak nagysokára
mondta: „Rémes, hogy az ilyen
életveszélyektől az ember
nem szabadul, csak…” s hirtelen
elakadt. „Csak, ha…” szava ismét
fátyolos lett és remegő.
„Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
„Csak ha már meghalt!” mondta ő.
(Raguza)
Forrás: DIA
Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,
én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt
s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –
szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”
Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:
– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kíváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.
– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…
Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.
Forrás: DIA
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
Forrás: DIA
Lassan, lovam, lassan,
Elég volt a vágta;
Vén legénynek tempós már a
Kengyelvasba hágta.
Minek is nyargalnánk?
Hová? Ki elébe?
Itt is, ott is örök cudar:
Egy a világ képe.
Lobogni lélekkel
Haszontalan próba,
Míg mi élünk, nem lesz más e
Veszett Európa.
S hiába legyezget
Holmi tavaszféle,
Mindegy az már, öreg csontnak,
Tavasz van-e, tél-e?
Dirmegünk, dörmögünk,
Bajszunk, kedvünk kajla,
Nem kell már a szerelem se,
A parázna frajla.
Édes kábulatra
Könnyebb szerzet vágyjon,
Ordas, lompos régi búkkal
Hálunk mi egy ágyon.
Fringiánk is vesszen!
Az ifjabb fegyver
Hadd csattogja, hogy ő minden
Ócska vaskót megver!
Majd eléri őt is
Idején a balság –
Hányja farát, míg lehet, a
Csikó-fiatalság!
Mindegy már minékünk
Szerda vagy csütörtök,
A nagyságos angyal vagy a
Tekintetes ördög!
Tempós lassúsággal
– Elég volt a vágta –
Szép egykedvűn átkocogunk
A másik világba.
Forrás: MEK
