https://verskucko.com

Címke: bölcsesség

  • Heltai Jenő: Marianne emlékkönyvébe

    Akit az istenek szeretnek,
    Örökre meghagyják gyereknek,
    Bizakodónak, nevetőnek,
    Az élet útja annak puha szőnyeg,
    Útravalója sugaras derű,
    Mely ólmot színarannyá aranyoz,
    Széppé a rútat, jóvá ami rossz
    És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
    Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.

    A világ annak micsoda?
    Mindennap millió új csoda,
    Sok tarka álom és kevés valóság.
    Tündérek és mesék víg birodalma,
    Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
    Amelyben minden alma aranyalma
    És az marad befőtt korában is,
    Játék az élet, élet csak a játék
    S élet, halál egyformán szép ajándék.

    Maradj gyerek te is hát kis leányom,
    Mosolygó lelkű, üde, friss,
    Maradj gyerek, szívből kívánom,
    Még nagymama korodban is.

    Aki ezt a verset írta
    Nem rigó és nem pacsirta,
    Csak aféle bölcs bagoly,
    Zord romok közt huhukol.

  • Heltai Jenő: Leltár

    Nincs házam, kertem, lugasom,
    Nincs méhesem… Beatus ille!
    Beatus ille? Az nem én vagyok.

    Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
    Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
    Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
    Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
    Nagyon szerény batyuval ballagok
    Alattatok, kegyetlen csillagok,
    Kik a magasból gúnyos pislogással
    Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.

    Én nem a hangyától tanultam.
    Az én tanítóm a tücsök volt.
    Mit magyarázzam koldus voltomat,
    Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
    Iparkodásom, elherdált időm,
    Hiába-harcom, csúfolt igazam,
    Ömlött a céltalanság tengerébe,
    Mióta megtanultam járni, várni
    És két karom meddőn kitárni
    Magamfaragta álmaim felé!

    Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
    Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
    Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
    Melyet a forgalomból rég kivontak.
    Egyetlenegy példány van csak belőlük:
    Az enyém!

  • Heltai Jenő: Örök szerető

    Dúdolom a régi nótát,
    Keserű egy nóta!
    Van egy régi rossz szeretőm
    Sok esztendő óta,
    Úgy szedtem föl, nem tudom hol,
    Melyik utcasarkon,
    És azóta tartom.

    Mint a jámbor rabszolgához
    A hálás oroszlán,
    Csökönyösen, vakon, bután
    Ragaszkodik hozzám.
    Rimánkodok: pusztuljon már!
    Küldöm, űzöm… mindegy!
    Csak azért se! Nem megy!

    Adtam neki öröklakást,
    Ingyen kvártélyt, kosztot,
    Ezt is, azt is keveselte,
    Mindenből kifosztott.
    Odaadtam… nem tudom mit,
    Nem számolom, mérem:
    Pénzem, agyam, vérem.

    Ő az erős, a hatalmas,
    Én vagyok a gyönge,
    Ha az ajtón kihajítom,
    Az ablakon jön be.
    Akármilyen messze járok –
    Féltékeny a kedves! –
    Nyomon követ, megles.

    Elkísér a kávéházba,
    Elkísér a sírba,
    Bírom, bírom valahogy,
    De ő még jobban bírja.
    Nem ereszt ki a kezéből,
    Torkomon az ujja,
    Fojtogat a furia.

    Sírkövemre, majd ha egyszer
    Föllélegzek mégis,
    Írjátok rá rossz szeretőm
    Átkozott nevét is:
    „Itt nyugszik egy fáradt ember,
    Elnyűtt rongya, csontja,
    S mellette a Gondja.”

  • Heltai Jenő: Kérdőív

    Mikor elnémul megkínzott szíved,
    Eléd teszik a nagy kérdőívet.
    Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
    A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

    Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
    Az életedet hol hibáztad el?
    Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
    Felelj! Tudod az átkozott helyet?

    Ha menned adná isteni csoda,
    Mondd: visszamennél még egyszer oda?
    Veszett fejszének hajszolva nyelét,
    Az út robotját újra kezdenéd?

    Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
    Megfutni mernél még egy Marathont?
    Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
    Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

    Miért? Miért? Új célokért? Avagy
    Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
    Hogy elfelejtve minden régi kínt,
    Rimánkodhass és harcolhass megint?

    Ezért a díjul zsugorin kimért
    Keserves, édes, pici életért?

  • Heltai Jenő: Negyven év

    Negyven évig kínban élni,
    Adósságban evickélni,
    Mindig, mindig másba fogni,
    Végül szépen összerogni,

    Mégis mindig talpra állni,
    Éjjel kávéházba hálni,
    Nappal mindig álmodozni,
    Soha semmit összehozni,

    Ma hevülni, ma kihűlni,
    Közbe szépen megvénülni,
    Ellankadni, elhallgatni,
    Mindig másnak helyet adni,

    Vén bűnöket szánni-bánni,
    És az útból félreállni,
    A jövendőn keseregni,
    És a múltat nem feledni,

    Néha titkon egyet sírni,
    Néha egy kis verset írni,
    És kínlódni, és szeretni…
    És örökké reménykedni.

  • Heltai Jenő: A kincs

    A kék hegyek csodás vidékén,
    Ahol a híres Rip lakott,
    Én is kerestem már a kincset,
    Én is bolyongva jártam ott.

    Mikor a kincset megtaláltam,
    A tündér megjelent legott,
    Ittam a mámor poharából,
    S a bűvös álom elfogott.

    Húsz éven át aludtam én is,
    Mikor megint fölébredék,
    Oly napsugáros volt az erdő,
    Oly vadvirágos volt a rét.

    A levegő oly izgató volt,
    Olyan tavasz volt mindenütt,
    S amelyről mindig álmodoztam:
    A kincs, a kincs az ott feküdt!

    Pazar pompája rám mosolygott,
    Néztem mohón és irigyen,
    És ráborultam, átkaroltam,
    Hogy messze, messze elvigyem…

    Nem volt erőm, karom lelankadt,
    Éreztem azt, hogy agg vagyok,
    Míg a mesék kincsét kerestem,
    Az ifjúságom elhagyott.

    Míg a mesék kincsét kerestem
    A bűvös kék hegyek között,
    Sok más, okosabb filozófus
    A földi jóért küszködött.

    Csak én maradtam bús kalandor,
    Kincskereső szegény bolond,
    A bűvös-bájos kék hegyekről
    Mesét ki álmodozva mond.

    Oh, megtaláljuk mind e kincset,
    De ragyogása jaj, mit ér,
    Mire miénk pompája, fénye,
    Kihűlt szívünkben már a vér.

    Akkor, mikor keresni kezdtük,
    Mikor bennünk kigyúlt a láng:
    Valami nagyról és dicsőről,
    Valami szentről álmodánk.

    Valamiről, mit az utókor
    Márványba vés, megénekel…
    S mire a kincset megtaláljuk,
    Már akkor csak kenyérre kell.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Dal

    A nyomorúság országútján
    Magányos vándor, ballagok,
    Akik szerettek, messze tőlem,
    Akit szerettem, elhagyott.

    Akikkel együtt álmodoztam,
    Már révbe értek rendre mind,
    Én az örök küzdést, bolyongást
    Előlről kezdhetem megint.

    Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
    Mégis, hiába, szép a lét!
    A rózsa, melyet magam téptem,
    Mindig megérte tövisét.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Vén fiúk dala

    Barátaink megházasodnak.
    Férjhez megyen az ideálunk,
    Hajfürtjeink is rendre fogynak,
    De még mi rendületlen állunk.

    Bár homlokunk is csupa ránc már,
    S testünket a hideg kirázza,
    Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
    És a szívünkön nincs barázda.

    Bár a tüdőnk elég szegényes,
    Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
    Annak, ki nem rátarti, kényes,
    Szinte csodás, mennyire kellünk.

    Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
    Oh, van a hűtlenségre mentség,
    Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
    Akad azért még jó szerencsénk.

    A boldogsághoz oly kevés kell:
    Zsebünkbe néhány büszke tallér,
    Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
    Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

    Felséges Úr, ezerszer áldott,
    Nagy alkotója eme létnek –
    Add meg nekünk a jó kabátot,
    A kicsi bort, a kicsi étket.

    Add meg nekünk, hogy míg csak élünk,
    A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
    Ki ne aludjék szenvedélyünk,
    És a szemünk mindig ragyogjon!

    S mikor eljő a várt, az áldott,
    A szigorú halottas ünnep –
    Oh, adj nekünk egy jó barátot,
    Aki lefogja két szemünket.

  • Heltai Jenő: Dal a megvénülésről

    Ma még az édes fiatalság
    Egy-egy sebünket behegeszti,
    De már a vénség jő sötéten
    S a szárnyát bontogatni kezdi.

    Ma még csalódunk és felejtünk,
    És új gyönyört kínál a másnap,
    Holnap már szürkülő fejünket
    Nekiadjuk a meghalásnak.

    Hogy édes vón örökkön élni,
    Divatját múlta ez a dal rég,
    De fáj, hogy elpusztul a testünk,
    Mikor a szívünk fiatal még.

    Boldog, aki ifjan, delin még,
    Iszik utolsót a pohárbul,
    Ifjan lop egy utolsó csókot
    A szeretője ajakárul.

    Boldog, aki ifjan sóhajtja
    Lelkét a legutolsó dalba,
    Boldog, akit ifjan, delin még,
    Fektet a sors a ravatalra.

  • A szerelem a legédesebb tévedés — egészen addig, míg meg nem ismered az igazságot.