Egy pohár bor a kezében,
Bora elfoly, keze reszket,
Vén gulyás ül a karszéken
Mult időkre emlékeztet.
Hosszú évsor nyomja vállát,
Száz esztendőt emlegetnek;
Elég volna hagyománynak,
Elég volna történetnek.
Ifj’urakkal iddogál sort,
Kik, mint gyermek a toronyra,
Oly bámulva, oly szédülve
Néznek e nagy életkorra.
Elgondolják, hogyha évök
Összeraknák hárman, négyen,
Az ha lenne olyan lépcső,
Ami e tetőig érjen.
S elgondolják, hogy kedélyre
Három-négy sem ér ez aggal,
Ki nevet, iszik, danolgat
Tréfaűző ifj’urakkal.
“Azt a régit, Marci bátya!”
S felkurjant a kedvenc nóta!
Ki tudná hanyadszor fúja!
És ki tudná, hogy mióta!
“Hej Nagy-Kőrös híres város,
Ez s ez ottan a nótáros…”
De az mégsem oly keserves
Mint a: “gonosz komiszáros.”
Erre még most is neheztel,
Nem felejti a vén pásztor:
Sok borsot törhettek egymás
Orra alá, egyszer-másszor.
S ki a rövdebbet húzá,
Az ellenfél, hol azóta?…
Csak a Marci bácsi ajkán
Élteti egy öreg nóta.
Így danolgat, így beszélget
Ama régi jobb időrül,
Közbelopván egy-egy rejtélyt
Hol tinórul, hol üszőrül.
Körben ülnek hallgatói
S egyik így szól ingerkedve:
“Hát a halál, – Marci bátya?…
Volna-e már hozzá kedve?”
Nem felel rá; most az egyszer
Úgy tesz, mint aki nagyot hall,
Néz sokáig a padlóra
S döföli az ónas bottal.
Végre homlokát felütve
Néz merően, szól nyugodtan:
“Beszámoltam minden ősszel,
Kárban soha nem maradtam.
Egy borjúfark sem hibázott,
Ennyit sem tud rám a gazda;
Még apjának, nagyapjának
Sem volt soha rám panassza.”
S leül biztos öntudattal
Hogy rendén a számadása.
Nem hiányzik-é majd végül?
Nem én dolgom, – azt ő lássa.
S ujra felpirul kedélye,
Had busúljon aki káros;
Jót iszik rá és felkurjant:
“Hej Nagy-Kőrös híres város!…”
