Címke: bölcsesség

  • Benedek Elek: Az öreg faültető éneke

    Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,
    Melengesd testét az elaggott földnek!
    Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
    Talán nem is zöldül ki soha többet.

    Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
    Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!

    Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,
    Munkám örömét hogy aligha látom…
    Jól tudják ezt a vén faültetők,
    Oh, jól tudom én is, nap barátom!

    Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd
    Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
    Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
    Fáradt testemnek sose adnak árnyat!

    Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
    A zord szelet kergesd a messzeségnek,
    Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,
    Csak ültetek a jövő nemzedéknek.

  • Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

    A fáradt, öreg elme zakatol,
    körben forog, ismétel szüntelen,
    a múltak mély kútja fölé hajol,
    hol békalencsés, zöld hínár terem.
    Egy-egy emléket megragad, motyogja,
    és újra kezdi tízszer is naponta,
    mint vén malom,
    mely már csak szelet őröl,
    s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

    Rettent a példa,
    vigyáznom kell magamra,
    minden elgondolt, kimondott szavamra,
    s főként arra,
    mit papírra vetek…
    Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
    ezért mindig szemem előtt
    a mérték…
    Hibáimnak én nem kegyelmezek!

    De te ne bántsd a vént,
    te fiatal,
    ha botlik is a lába vagy a nyelve.
    Így jársz te is,
    ha véget ér a dal…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Áprily Lajos: Carpe diem…

    Most értelek meg, réges-régi szó.
    Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
    ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
    mert tudja, hogy már nem sok napja van.

    Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.
    Legyen minden napom aranypohár,
    aranypohárban aszubor legyen,
    mely fenn termett a hervadó hegyen,
    olyan bor, melynek alján nincs salak,
    olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
    hogy mondhassam, ha csendes óra jön
    s napomnak esti számadása vár:
    öregség kincse, szép aranypohár,
    ma végső cseppedig kiittalak.


  • Arany János: A vén gulyás temetése

    Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza,
    Hova ő most indul, nem csekély út lesz a!

    Nincs is benne mód, hogy gyalog odaérjen:
    Mint urat kell vinni fekete szekéren.

    Harminchat ökör van fogva a járomba…
    Majd csak bévontatják a paradicsomba.

    Hát még a kiséret! az egyszer a fényes:
    Előtte a gulya, utána a ménes.

    S a lágyszívü barmok, mintha búsulnának
    Mind olyan ostoba képeket csinálnak.

    De az neki mindegy: ő már deszkát árul,
    Vagy tud, vagy nem is tud e komédiárul.

    A gulyát sem kérdi: hever-e? szalad-e?
    Csak egyszer se mondja: tala te! tala te!

    Csöndesen nyujtózik hátán a szekérnek,
    Már nincs messze a hely, tüstént odaérnek.

    Ott örök bucsút vesz tőle ménes, gulya;
    Mögötte bezárul másvilág kapuja.

    De kiséri két pap, két egyház imája…
    No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.

    S amit száz esztendő nyilt kérdésül hagyott,
    E szegény bitang juh fölleli itt, vagy ott.

    Lelje is föl nyáját, lelki üdvösségét:
    Béke födje hamvát… fátyol az emlékét.

  • Arany János: A vén gulyás

    Egy pohár bor a kezében,
    Bora elfoly, keze reszket,
    Vén gulyás ül a karszéken
    Mult időkre emlékeztet.

    Hosszú évsor nyomja vállát,
    Száz esztendőt emlegetnek;
    Elég volna hagyománynak,
    Elég volna történetnek.

    Ifj’urakkal iddogál sort,
    Kik, mint gyermek a toronyra,
    Oly bámulva, oly szédülve
    Néznek e nagy életkorra.

    Elgondolják, hogyha évök
    Összeraknák hárman, négyen,
    Az ha lenne olyan lépcső,
    Ami e tetőig érjen.

    S elgondolják, hogy kedélyre
    Három-négy sem ér ez aggal,
    Ki nevet, iszik, danolgat
    Tréfaűző ifj’urakkal.

    “Azt a régit, Marci bátya!”
    S felkurjant a kedvenc nóta!
    Ki tudná hanyadszor fúja!
    És ki tudná, hogy mióta!

    “Hej Nagy-Kőrös híres város,
    Ez s ez ottan a nótáros…”
    De az mégsem oly keserves
    Mint a: “gonosz komiszáros.”

    Erre még most is neheztel,
    Nem felejti a vén pásztor:
    Sok borsot törhettek egymás
    Orra alá, egyszer-másszor.

    S ki a rövdebbet húzá,
    Az ellenfél, hol azóta?…
    Csak a Marci bácsi ajkán
    Élteti egy öreg nóta.

    Így danolgat, így beszélget
    Ama régi jobb időrül,
    Közbelopván egy-egy rejtélyt
    Hol tinórul, hol üszőrül.

    Körben ülnek hallgatói
    S egyik így szól ingerkedve:
    “Hát a halál, – Marci bátya?…
    Volna-e már hozzá kedve?”

    Nem felel rá; most az egyszer
    Úgy tesz, mint aki nagyot hall,
    Néz sokáig a padlóra
    S döföli az ónas bottal.

    Végre homlokát felütve
    Néz merően, szól nyugodtan:
    “Beszámoltam minden ősszel,
    Kárban soha nem maradtam.

    Egy borjúfark sem hibázott,
    Ennyit sem tud rám a gazda;
    Még apjának, nagyapjának
    Sem volt soha rám panassza.”

    S leül biztos öntudattal
    Hogy rendén a számadása.
    Nem hiányzik-é majd végül?
    Nem én dolgom, – azt ő lássa.

    S ujra felpirul kedélye,
    Had busúljon aki káros;
    Jót iszik rá és felkurjant:
    “Hej Nagy-Kőrös híres város!…”