Itt ülök, csöndben, a világ közepén,
csillaggal és sárgarigóval teli fényben.
Hosszú, vad napok jönnek és mennek,
örömök, gyötrelmek egymásra dőlnek,
de én már nem futok sehová.
A szívem egyre mélyebbre csendesedik,
mint a tó, melyben egy fa árnya rezdül,
s tudja, hogy a szél jön, elmegy, visszatér.
Tudja, hogy minden csak pillanat,
s a pillanat mögött ott az örök:
az, amit hiába űz az ember — az ünnep.
Az ünnep nem más, mint mikor nem akarsz,
nem követelsz, nem vársz semmit.
Csak vagy.
S a lét, ez a szent, iszonyú zaj,
egyszerre elnémul benned.
Akkor már nem kérsz semmit,
nem siratsz semmit,
nem vádolsz senkit.
Csak nézel, mint aki mindent látott,
és megbékélt vele.
Ez az ünnep.
És ezért kell harcolni, minden nap,
minden lélegzettel, minden könnyel,
minden hajnalban újrakezdve,
mert a világ nem adja könnyen a békét.
De ha egyszer elérted,
ha csak egy pillanatra is,
amikor minden benned és körülötted elhallgat —
akkor tudod: érdemes volt élni.
Forrás: DIA
