Nincs: vége és többé soha –
Mint sziklakőre a moha:
Szívedre, bár kövitsd és hűtsék,
Halkan kiül a gyönyörűség.
Megyünk és mögöttünk marad
A biztos és a nem szabad –
Sírj és nevess és jer velem,
Ó hajléktalan szerelem!
Forrás: Versek mindenkinek
Címke: búcsú
-
Ignotus Hugó: Erdőben
-
Füst Milán: Egy hellenista arab költő búcsúverse
Ó én völgyem, hegyem,
S ó én szép, barna feleségem,
S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat,
S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek,
S félelmek anyja, te hármas Hekaté, –Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom,
S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból
S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam,
Mert néma lettem, mint a föld,
S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő
S csontjaim porát a szél összeakavarja.Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
-
Füst Milán: Útra kelni, messzi menni…
Útra kelni, messzi menni…
Idegenbe’ megpihenni…
Hol találja őt a tél, a nyár?
A fű is felvídúl talán, amerre jár…S az út mentén köszöntik őt a fák
Füttyent a szél, biccent az ág
S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
S a dúrva végtelenben ver tanyát…Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
Nincs több találkozás s a messzeségben
Ki tudja, merre lesz a sírja majd?Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
-
Akasa: Nem haltam meg
Nem haltam meg.
Csak ezentúl mindig
egyedül ébredsz.
S nem leszek veled éjszaka
amikor álmodból sírva rettensz.Nem haltam meg.
Csak ezentúl
nem csókolom le a könnyed.
Ha terítsz, elég lesz egy tányér is,
s már sosem lesz közös ünnep.Nem haltam meg.
Csak ezentúl…
Ne félj! Ne hulljon a könnyed.
Mert láthatatlanul követlek én
S ezentúl…
örökre így lesz.Forrás: —
-
Weöres Sándor: [Ó ne vidd el]
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még,
mert e tájék
sötétben marad.
Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!Forrás: Magyar Kurír
-
Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor
Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
„Isten hozzád!” többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.Forrás: Magyar Kurír
-
Ágh István: Szereleműző
Ezt a szerelmet
szívem kivesse
zuhanjon messze
oda aki adta
a nő álmába
mint féreg az almába
minden mozdulatába
mint szél a Dunába
onnan zuhanjon
házba szobába
legyen szobája
hajnali kocsma
szobrok képek
támadjanak föl mint a részeg
iszonyodva
onnan zuhanjon
tájba világba
kismadaras kertet
kaszaboljon az ég kaszája
lomb leessen
virág kivesszen
porrá lehessen
zöld por a májusi tájból
fűből fából kalászból
vörös a vörös nyárfavirágból
lila a lila mákvirágból
sárga a sárga tányérvirágból
ezt a szerelmet
a táj kivesse
anyám apám
anyja apja
lakodalmába
kérő szerelmes szavakba
mámoros szemekbe borba
négyféle testbe
négyféle vérbe
onnan zuhanjon
ciprus tövébe
szálljon alá a
csontsövényű éjbe
ezt a szerelmet
szívem kivesse
zuhanjon messze
Forrás: Szívzuhogás
-
Lászlóffy Aladár: Egyetlen írás
Forog a ledobott ceruza: egyedül maradt
férfi a fehér-fehéren.
Tudod-e, hogy már találkoztunk, annak
ellenére, hogy szerinted mindössze
szerelem volt. Laktunk pár órát valahol,
a szoba kockájában,
ott se középen, csak valahol fontos helyen,
mint a szív:
egy ágyon.Legalább két fejem van, egyik
az arcoddal alszik már, s végig beszélget,
a másik a helyét keresi égben, öledben,
s hallgat, tessék: szavakkal lát, néz,
mint aki ember-életünk előttről ismer.Minél közelebb hajlom, mintha
madártávlatból meztelen leány-föld volnál,
valami hanyatt fekvő félsziget,
akire mindig lelátok, olyan
összefoglaló táj, akiről egyszerre érzem
északot, délt, hegyeit s piros-petty városait.Nem is tudom, miképp világít így ez a
törékeny sötétség, hogy láthat mégis tisztán
bejárni végig ujjaim esője –
melyik kor vagy,
és melyik nép lángol ilyenkor bennem
a szokásaiért?Nem simogatlak, csak búcsúzom, mint a
campaniai tájtól Itália örök költői, öregen.
Te fehér, te idevetített.
Te darab holdfény. Te írás,
akit egyedül én olvastam
mindig örökre.
Forrás: Szívzuhogás
-
Vajda János: Utolsó dal, Ginához
Ha eljövend a búcsú-óra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyújtotta a világot,
Mást üdvözítvén az “igen”.Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a múltban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S Isten se törli azt le végképp,
Mi egyszer itten megesett…Vagy hogy nem halt meg voltaképp itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyílt,
A vágy, amely nem teljesült?
Forrás: Szívzuhogás
-
Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább
A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztál magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.
Forrás: Szívzuhogás
