https://verskucko.com

Címke: búcsú

  • Buda Ferenc – Üzenettörlés

    Megéred még ha megéred
    kormos keserű alkony száll tekintetedre
    a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
    aláaknázzák terveidet
    keresztülhúzzák számításaidat
    kormos keserű alkony
    ha megéred
    a tárgyak alakok arcok körvonalai
    elkenődnek
    napvilágnál is homályban tapogatózva
    matatsz beszűkült tered vasrácsai között
    egy hang egy szín egy név át-átsuhan
    de benned nem hágy nyomot
    kormos keserű alkony
    kit érdekel ugyan kit érdekel
    ha kormos ha keserű
    szeretteidnek teher vagy már csak teher
    ha megéred
    hasznot hát többé ne húzz s ne várj
    javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
    hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
    túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
    óvakodva hogy sebet magadon s másokon
    ne ejts ha lehet
    köszönj el a fáktól
    az égtől a rögöktől
    a rigóktól
    egy név egy szó egy szín
    még átdereng

    üzenettörlés

    OK

    üzenet törölve

    üzenet törölve

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Őszeleji kívánság

    A vadludak és a darvak
    már az égre ékelődnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    A fecskék is készülődnek,
    sürgönydróton sorakoznak;
    jó utat az elmenőknek,
    hosszú őszt a maradóknak.

    Az árnyékok vékonyodnak,
    a patakok hűvösödnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    Gyapjasodnak a kis őzek,
    vöröslik a lenyugvó nap;
    jó utat az elmenőnek,
    hosszú őszt a maradónak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Madársors

    Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
    Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.
    Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
    Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
    Vándortársaimtól messze elmaradva;
    Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
    Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
    Hogy is találkoztam akkor én veled?…

    Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
    Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.
    Kinyújtott kezedbe dermedten csapódtam,
    A lehelletedre ébredtem fel én.
    Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
    Melengettél forró szíveden, – tudod?
    Házatok békéje a szívembe áradt;
    „Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.

    Óh, de azóta már vége van a télnek,
    Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
    És a lombok újra suttognak, beszélnek.
    Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
    Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
    Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
    Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azért ne légy!
    Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Dal a rózsáról

    A szép leány a búcsúzáskor
    Egy rózsát tűzött fel nekem.
    Piros volt lágyan feslő szirma,
    Jelképed, égő szerelem!
    Könnyű csókot lehelt reája
    S mint álomkép már messze szállt el,
    S én fájó szívvel, könnyes szemmel
    Sokáig néztem még utána.

    Elhervadt már a rózsabimbó,
    Amit a szép leány adott.
    Hervadtan őrzöm, hisz a múltból
    A sors csupán ennyit hagyott…
    Pedig a lányka könnyű csókját
    Könnyeim már régen lemosták,
    De most tudom, hogy ez a csók volt
    Sejtelmes, végső „Isten hozzád!”

    A szép leány a rózsabimbót
    Most más legénynek tépi le,
    Most más legényért dobog, lángol
    Szerelmes, forró kis szíve;
    Más csókolja kicsiny kacsóját,
    De megőrzöm a hervadt rózsát:
    Én kaptam annak a kislánynak
    Legelső, tiszta, szűzi csókját!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső Csomagold be mind

    Csomagold be mind, ami volt, ami régen
    volt, ami édes, mind csomagold be,
    ami több, mint játék, szerelem, több, mint
    élet is, a kincseim csomagold be,
    régi szavam, az aranyt, kevélyen
    csengõ rímeim, melyekkel magasan
    röpültem a többi fölött, s ékes igéim,
    mind-mind csomagold e batyuba,
    abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak,
    hogy hõsi-igazul járjak egyedül,
    egyszerû ember az egyszerû földön,
    s meztelenül legyek, amint megszülettem,
    meztelenül legyek, amint meghalok.

    Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel
    hatalmas hang kiabál újra belõlem.
    Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
    nem illik hozzá az ifjúi parádé.
    Úgyse soká tart már számomra e földi
    vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán
    elromlik a test, mely zárja hüvelyében
    lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj hát
    vetkõzni most erõt, érezni e kevés
    idõre magamat s a világot, te nagy
    igazság, szeretet s még nagyobb igazság,
    fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,
    mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza – Fiamnak

    Mint a magasban lengő sasmadár,
    úgy kóvályog fölöttünk a halál:
    hol itt, hol ott egy lelket elragad.
    Csupán a test marad.

    Ha engem látsz majd némán, hidegen,
    és szólítasz és nem nyitom szemem,
    az égre nézz: én immár arra lengek.
    Csupán a testem az, mit eltemettek.

    Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
    leszállok hozzád, édes gyermekem,
    s mint éji szellő a virágokat,
    megcsókolom harmatos arcodat.

    S ha majd te is a testet vetkezed,
    a végső órán melletted leszek,
    s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
    én átölelve viszlek fel magammal!

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Szabó Lőrinc: Elmentél, s megnémult a táj

    Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
    mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
    s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
    hívó szavamra, nem akarta napfényes
    örömmel visszamondani neved, melyre
    tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.

    A délután biztató zöldje elsápadt,
    a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
    az ibolyák szemében árva könny égett:
    kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
    húzza elgyengült szívem.

    A kilátó vén
    kövein álltam, a korlát előtt, honnan
    falunk fölött legtovább lehetett látni
    már messze ringó kis hajód vitorláit.

    Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
    míg meg nem érkezett az estharangszó!…

    Majd
    az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
    csillagok ültek pillámra. A hajlongó
    fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Vándor, téli Hold

    Este volt, idegenben, távol,
    tarka, rossz népek jártak és szerettek,
    s mi búcsúztunk, szólván így:
    ölelkezniök kell a jobb embereknek,
    hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.

    Én őriztelek s őriztél-e engem,
    két jobb embernek őrizted-e sorsát?
    Nagyon kis boldogság
    permetezzett a mi fejünkre.

    Talán te voltál, aki megbántad
    találkozásunk és bátor vágyad,
    a cél-vevésünk s a botor hitünk.
    Tudsz-e még hinni?
    Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.

    Nekem a tele-Holdak,
    az együtt-nézettek,
    szépek lesznek, mert szépek voltak,
    s a fogadásunk
    nekem ma sem egy utált, ócska folt:
    megbolondulnál, ha tudnád,
    miket juttat eszembe
    a vándor, téli tele-Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – Ősz

    Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
    tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
    Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
    utolsó szép napok! olyan jól illetek.

    Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
    hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
    míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
    az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

    Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
    természet, arcodat jobban szeretem én.
    Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
    elhaló ajkain derengene felém.

    Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
    siratva elvetélt reményeim korát;
    vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
    úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

    Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
    válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
    A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
    oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

    Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
    amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
    életem italát kínálta ez a serleg,
    s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

    Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
    jövőmben a reményt életre gyújtaná;
    s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
    megértené a szívem, s visszhangot adna rá.

    Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
    úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
    Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
    ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva – Kedvesem

    Ne szégyellj engem, hozzád tartozom,
    ne szégyelld kopott ruhám, kopott bakancsom.
    Szegénységem emelt fővel vállalom,
    leteszem eléd egyetlen vagyonom,
    csillogó szelencém csupán álom,
    bükkfa ládába rejtettem – – –
    Higgy nekem kedvesem, szótlan csenddel
    ölellek körül, megérkezek újra otthonunkba,
    s a szelídült vihar után, fejem válladra hajtom.
    Kezedre csókolom fagyott ajkam, mosolyom,
    mit hideg vackomon a magány hagyott emlékül.
    Görcsös félelmed hagyd az ajtón kívül,
    kioldozlak köteleid gúzsából.

    Kulcsot hoztam, messziről jövök,
    távoli országokon át, szomjam nem oltotta
    idegen források vize, adj innom a te forrásod
    friss nektár. Napkeltével indultam, utak nyíltak
    végtelen időkön keresztül, vezetett a fény,
    mögöttem árnyak loholtak. Kedvesem hagyd,
    hadd szeresselek még. Szemedbe merült tekintettel
    nézlek, arcodon könnyek futnak, félelmünk
    keveredik, elveszett boldogság. Egeket tépek neked,
    lábaid elé teszem a bolondok aranyát.
    Kellj fel kedvesem, ne hidd, hogy részeg vagyok,
    csak valami látomás gyötör szüntelen.
    Zuhansz a magasból, távolodsz egyre messzebb.

    Ne hagyj itt! Látod feléd nyújtom kezem.
    Ne hagyj itt! Látod eléd teszem a hegyeket,
    azokon lépj hozzám. Madarakat küldök,
    emeljenek, s ne hagyják porcelántested összetörni.
    A horizont legendájának könyve őrzi neved,
    vörös pírral írt betűk. Kedvesem, örvénybe kerültem,
    tegnapokba merült álmokkal vívódok,
    kedvesem hagyd, pillanatképekben is szeretnélek,
    látod, lenhajammal takarlak, így adok oltalmat,
    védőn féltve a múlt rémeitől.
    Magaddal vitted utolsó levelem, mit zokogva írtam,
    mond kedvesem, mondd, hogy elolvastad,
    mond, még egyszer utoljára, hogy jó volt velem…

    Forrás: Lélektől lélekig