A Karácsony nem hozott havat,
De nekem még tavalyról maradt
A hűtőben, a levesek mögött,
Majd összeszedem szépen délelőtt.
– És gyúrok olyan hógolyót Neked! –
– És megdobom a csillagos eget,
Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon
Olvadjon el, ahogy a fájdalom.
S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.
– Így simogatlak utoljára meg…
Forrás: Lélektől lélekig
Ne szánakozz rajtam, ha keserű is
távozásod – mily szép az emlék,
mit bennem felejtesz
s a fájdalom, mivel visszagondolok reád
mosolyként bólogat szikkadt ajkamon.
S látlak majd, ahogy mellém ülsz
s úgy csüngnek lábaid alá,
mintha patakban fürösztenéd őket
s úgy nyúlsz az oktalan cigaretta után,
mintha gyümölcsöt tépnél lehajló ágról.
Lám, el se mégy te, csak énekké válsz:
lombosodó ének árnyában fekszem én –
s ajkaim közt, mint csiklandó virágszál
örökös nyílásra kifakad neved.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy gerlepár egymást szerette;
az egyik, unva otthonát,
nagy bolondul fejébe vette,
hogy a világnak nekivág.
A másik szólt: „Mit is cselekszel?
Mi lesz, magában, kedveseddel?
A válásnál nincs iszonyúbb:
kegyetlen, nem neked! Hacsak a vészes út
sok fáradalma, gondja, kínja
heveskedésed nem csitítja.
Legalább az idő fordulna már s kinyílna!
Várd meg a langy szelet: mi űz? épp jelet ad
a holló, hogy veszély környez egy madarat!
Másra se gondolok, mint balesetre, vészre,
sólyomra, lépre. Jaj! Szólok: itt a vihar,
megkapta-é, amit akar
testvérkém? Van-e étke, fészke?”
Megindította e beszéd
oktalan utazónk szívét,
de látni-szomjazó, nyugtalan vére sodra
felülkerekedett, és szólt: „Mért könnyezel?
Alig három nap, és itt leszek megnyugodva;
s mesélem hamarost, betűt se hagyok el,
kalandom a testvér-galambnak;
mulattatód leszek. Ki nem lát semmit, annak
nincs mit mondania. Sok-sok történetem,
meglásd, majd örömödre szolgál.
Elmondom: itt-meg-itt ez-s-ez történt velem,
s már azt hiszed: tanúja voltál.”
Ezzel búcsúztak el, mindkettő könnyezett.
Elszállt az utazó; és lám, egy sűrű felleg
arra késztette, hogy keressen menhelyet.
Egy fa kínálkozott csupán, s oly lombja-vedlett,
hogy csúnyán tépte a vihar a rejtezettet.
Majd kiderült az ég, s ő fázva, dermedőn,
átázott tollait így-úgy megszárogatva,
szétöntött gabonát vett észre a mezőn,
s ott egy galambot is; a vágya elragadta,
odaszállt, s fogva volt; a búza csak burok,
benn csali csapda várt: hurok.
De gyenge volt a szál, így lábbal, szárnycsapással
és csőrrel végül is széttépte a madár.
Pár tolla ott veszett; de jő rosszabb halál:
egy karmos keselyű kegyetlen arra szárnyal,
ő meg, szegény, olyan a fityegő fonállal,
vonszolva a hurok végét, mely ráragadt,
akár egy szökött gályarab.
A keselyű reácsapott, mikor az égből
egy széttárt szárnyú sas nagy hirtelen elé tör.
Gerlénknek hasznos a ragadozó-viszály,
eliszkolt s egy kopott viskónál földre lankadt,
remélve, hogy szökése már
végét veti a sok kalandnak.
De egy komisz kölyök (kegyetlen a gyerek)
szegény boldogtalant úgy parittyázta meg,
hogy majd belehalt az ütésbe,
és átkozva kíváncsi szellemét,
vonszolva szárnyát, lábfejét,
félig sántán és alig élve,
az úton, mely hazavezet,
toronyiránt megérkezett,
úgy-ahogy – több baj nem is érte.
Lám, újra egy a pár; ki-ki ítélje meg,
hogy váltják kínjukat tömérdek szerelemre.
Utazni vágytok-e, boldog szerelmesek?
Ne szálljatok sohase messze!
Egymásnak legyetek mindig egész világ,
szüntelen új, gyönyörű, tág,
a többi semmiség, de minden az a két szív.
Szerettem hajdanán, s nem volt drágább nekem
a Louvre minden kincse sem,
s a fényes égi bolt, az óriási kék ív,
mint az a rét, mint az a föld,
hol gyönge lába járt, hol szeme tündökölt
az ifjú, szép pásztorleánynak,
kihez szolgálatra igáztak
az első eskü-szók s a vágy s a vér heve.
Vajon a régi perc, jaj, visszatérhet-e?
Vajon a drága lánc, s a bűvölet vele
zajongó lelkemet többé sohase kötné?
Nem érzem soha már a vonzó, régi bájt?
Gyúlhat-e még szívem? Vagy most már soha többé?
Szerelmes szép időm lejárt?
Nemes Nagy Ágnes fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nem ma, nem holnap, tán holnapután –
suta napokat számolok bután.
Hogy rámderültek a régi napok,
ágam közt dal és kék mennybolt lakott
De bíbor nyárnak bús szüretje van.
Búcsúzon szállsz rám, kedves madaram,
száradó ágon szárnyad élni fél –
bolond nyarakon rideg tél ítél.
Erős az évad rendje: menni kell.
Gólya meg fecske tegnap mentek el,
lám, a vadkacsa holnap száll tova.
Fázós szívemen szíved tétova.
Mivel tartsalak, hisz öreg vagyok.
Esik az eső, jönnek a fagyok,
ha itt maradnál, hiába maradnál,
megtévedt madár, elhervadt nyaradnál.
Az évad rendje rendre menetel.
Ha te megmaradsz, úgy én megyek el.
Eljönnek értem, hűs földre tapodnak,
hullott árnyékát fenn égő napodnak.
Dérrel fedeznek, szórnak zúzmarával,
temetnek önnön díszem avarával,
rejtenek saját lombom aranyával,
elcsattant csókok piros zavarával.
Eljött az ősz – hát őszülni muszáj.
Csók helyett új csudát leljen a száj,
leljen búcsúszót, lelket felderítőt,
sebes szárnnyal kék egekre repítőt”
Lombom kalitja nyíljon meg neked:
láss meg hét határt, ismerj hét eget,
hét csókos évünk feledjed el hétszer –
hisz bárhová érsz, úgyis engem érsz el.
Mert ősibb a nyár minden madaránál,
ősibb az avar a nyár aranyánál,
ősibb és ifjabb a fészek az útnál
s ha hazajutnál, mindig hozzám jutnál.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor elmégy,
gondolj a nyárra,
utak homlokán
lázrózsa-fákra.
Arcunk éjjelére
egy legendás nyárban,
elszánt ölelésre
egy kipróbált ágyban.
Tudod, hogy félek.
Fáznak a fák is.
Tudom, hogy gyűlölsz.
Te vagy a Másik.
Hiszed, nem hiszed,
így élek régen:
neved suttogom
térdeplős éjben.
Forrás: Szeretem a verseket
Senkiért vagyok és mégis valakiért.
Annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
Ha megcsodálnál, ahogy a csillagot…
Az messze van! Messze!
De én most itt vagyok!
Fonj be a csendeddel, mint őszi délután
lehulló levelek a földet kicsit bután.
Legyél rajtam szín, legyél harmatfogó
legéltetőbb kincsem, a legszentebb takaró!
Bújjúnk a melegbe, míg megdermed a világ!
Meneküljünk mélyre! Így vigyázzak rád!
És tavasszal, ha megint roppannak az egek,
akkor engedj csak el!
Akkor majd elmegyek.
Mert senkiért vagyok itt és mégis valakiért.
És annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
Forrás: Lélektől lélekig
Takáts Vilmosnak
Hiába kutatsz, nem látsz zászlót
sötét kezemben, hűs sisak
se nyomja fürtöm. Nem fogadta
a készülő sereg fiad.
Te hittél bennem, és én benned,
s most nem felejtem már soha,
hogy fegyverkeztem és hiába,
fülembe tép a mostoha,
a drága kürtök búcsuzója,
belém hasít és meggyötör.
Kibomlok, gyenge ág a szélben,
a szív utólszor tündököl.
Utolsót lobban ifjúságom,
s kiolt a vak önkívület.
A többiek nyeregbe szállnak.
Hideg a hajnal és süket.
Mi lesz velem most? Nézz szemembe.
Ha nem te, hát ki szánna meg?
Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,
te jobb vagy, mint a többiek!
Ha megszültél, most nézz szemembe,
ha szeretsz, most meghallanád,
mit én már mindörökre hallok:
a távozó sereg zaját.
Forrás: Lélektől lélekig
Néktek ragyog ma, tiétek az ünnep,
a szó, a könny, a mosoly s a virág.
Körétek gyűlik szinte a világ,
s mi néktek adjuk búcsúzó szívünket.
Az életet, mely jutalmaz és büntet,
s melyben az ember örökké diák,
most jelképezi zöld májusi ág,
s halljuk: reménytől szívetek hogy lüktet.
Szép lassúsággal, búsan szól az ének,
föl-fölrepülne, leszáll, tétováz,
a sok kopott pad integet felétek,
tán könny is csordul, nem tudni okát.
Elsápadva a messzeségbe néztek,
s a szívetekben fölzeng, hogy: tovább!
Forrás: ballagas.info.hu
Búcsúzzunk jókedvvel!
Búcsúzzunk vidáman!
Egyszer találkozunk
Majd az iskolában.
Addig arra kérem
Az új nagycsoportot:
Mackóra, babára
Viseljenek gondot.
Vízipálmánk szomjas,
Nagyon sokat iszik.
A kaktusz keveset,
Kövirózsánk kicsit.
Vigyázzatok könyvre,
Kisszékre, kiságyra!
Kedves új nagycsoport!
A viszontlátásra!
Forrás: ballagas.info.hu
Mi elmegyünk, a tanításnak vége,
vakációnk már több nem lesz nekünk.
Elhagyjuk az iskolánk kapuját,
így fut majdan tovább a mi életünk.
Tovarobog, mint gyorsvonat az éjben,
mi csak sejtjük, milyen kinn a táj.
Megszerzett tudásunk poggyászként cipeljük,
nagy szükségünk lesz rá, mert haladni muszáj.
Mi búcsúzunk –, osztályunk küszöbét
nem lépjük át soha már talán.
És nem fogunk többé együtt lenni,
mint ifjú diákok, sok fiú s leány.
Emlékeink is halványodnak majdan,
mint ahogyan ablakra pára száll.
Az iskolánk kapuján kilépve,
megmarad mibennünk egy örök hiány.
A búcsú mindig veszteséget érzet,
elhagyjuk egymást, mint vonat állomást.
Gyertek tehát, vígadjunk utoljára,
igyunk meg hát egy végső áldomást!
Poharaink emeljük jövőnkre,
és hogy ne feledjük egymást el soha!
Csillag, mely mutatja utunkat az éjben,
olyan lesz számunkra ez az iskola!
Forrás: ballagas.info.hu
