A komor éj már közelít,
üvöltő vad vihar süvít,
hasas felhők sötétlenek
a szél-szántotta sík felett;
a vadász bukdácsol haza,
fészkére száll a vadkacsa,
pusztán csak én nem nyughatom,
Ayr, elhagyott szép partodon.
Az ősz gyászolja déresett
kalászait, a földeket;
tajtékot hány a szennyes ég,
tompán morog a messzeség:
vérem fagy, lelkem látja már,
hogyan dobál a tengerár;
örvény, sötét halál fogad,
elvesztve, Ayr, szép partodat.
Nem félek én a tengeren,
bömbölhet, zúghat féktelen,
nem tántorít el száz halál,
ha eltalál, hát eltalál:
de szívem mégis megszakad
a mérhetetlen súly alatt,
kín, fájdalom, emlék szorít,
elhagyva Ayr szép partjait.
Ég áldjon, dombok, hajlatok,
ugarok, szittyós nádasok;
hadd kergetem ábrándjaim
letűnt szerelmek romjain!
Békével fáradt vállamon,
barát, ellenség – búcsúzom!
A lelkem csordultig teli;
ég áldjon, Ayr szép partjai.
(Kormos István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
