https://verskucko.com

Címke: búcsú

  • Babits Mihály: [Lelkem kiszikkadt mezején…]

    (1938. március)

    Lelkem kiszikkadt mezején
    pár szál virágot keresek
    annak, ki lelkem lelke és
    minden virágnál kedvesebb,

    kit boldog lennék boldogan
    tudni, álomnál édesebb
    életben, s mégis én teszem,
    hogy az élete csupa seb.

    Fojtó szélverte zord mezőn
    böngészve, sírva keresek…
    Szegény, szegény virágaim,
    be fonnyadók, be kevesek,

    bús menekültek, mint magam,
    s halálra szántak, s kékesek,
    s utolsó pár szál ez talán,
    amit most lábadhoz teszek.

    Tünődöm olykor, édesem,
    jobb lesz-e, ha már nem leszek?
    Lesz-e nyaradnak ősze még
    vidámabb, és virága szebb?

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Az elmondhatatlan szavak

    (részlet a búcsúbeszédből, Nagy László ravatalánál, 1978. február 6., Farkasréti temető)

    Árváid állnak körül, Legelső Csillag. A vak sors, a sötét erők sortüze ezúttal is tévedhetetlenül célba talált. Akár legutóbb: októberben.

    Örökségeden, a befelé határtalan Szabadság szikkadt kenyerén megosztozunk: maradjon elfogyhatatlan étkünk. Pirinyó morzsája is édesebb mindannál, amit a jóllakottak terített asztala kínál.

    Dögvészes parton a terített asztal ott áll ma is. Dúl a vendégség körülötte. Minden kísértés pedig a Te kezed által megjelöltetett. Talpát, tenyerét ki-ki szemügyre vegye, barátaim: nem virít-e rajt világosszürkén a hamu? A körmök alól kitetsző koromszemcsék is szigorú önvizsgálatra szorítanak. Ezért a szerencsés túlélő csak kellő indokkal s illendő áhítattal vegye szájára szentséges nevedet. A Te sírodra nem hullhat szemét.

    Hagyatékod: a Mű, a megbonthatatlan, felülmúlhatatlan.
    S hagyatékod: a fejünk fölött összeroppanó mennyboltozat – a ránkszakadt felelősség.

    Kortársak, utódok, kezdő s leendő pennaforgatók, nem tollat temetünk ma itt, de kardot.

    László, segíts a túlsó partról, mert egyetlen fedezékünk a megmaradás, megmaradásod.

    Teremtő erőd virágában távoztál közülünk, váratlanul. Csaknem belédpusztultunk. Eleven arcod hiánya a mi holtig tartó vigasztalanságunk.

    Mégis: satuba fogott szívünket szorítsad mindenkoron, hisz munkában Mérce, virtusban Példa Te voltál, Te vagy;
    biztos ítélet Tündöklő Tükre Te voltál, Te vagy;
    lázban kovácsolt damaszkuszi Penge Te voltál, Te vagy;
    Igazság Angyala, Tisztesség Oltára Te voltál, Te vagy;
    Hitünk Sziklája, Hűség Vaspántja Te voltál, Te vagy;
    jó ügyek Cinkosa, gyöngék Istápja Te voltál, Te vagy;
    másokat gyógyítván Magadat Pusztító Te voltál, Te vagy;
    sárkánytorokba döfő Szent György lovag Te voltál, Te vagy;
    sárkányok fogán Ártatlan Áldozat Te voltál, Te vagy;
    verőerünkön Átvérzett Kötés Te voltál, Te vagy;
    csikókkal áldott Édeni Mező Te voltál, Te vagy;
    Iszkáz és Istensegíts között Te voltál, Te vagy;
    Petőfi fölszántott sírja Te voltál, Te vagy.

    Nagy László! Tőled én elbúcsúzni nem tudok.
    A Téged szeretők nevében siratlak.
    Irgalmas Földanyánk, fogadd be legkülönb Fiadat. Ámen.


    Forrás: PIM

  • Balassi Bálint: Hatvanhatodik

    (ad notam: „Minden állat dicsér, Úr Isten tégedet” etc.)

    HATVANHATODIK

    Óh, én édes hazám, te jó Magyarország,
    Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
    Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
    Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

    Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
    Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
    Régi vitézséghez dolgotokot veti,
    Istennek ajánlva légyetek immár ti!

    Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
    Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
    Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
    Adassék egészség már mindnyájatoknak!

    Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
    Katonatalálmány, újforma ékesség,
    Seregben tündöklő és fénlő frissesség,
    Éntűlem s Istentűl légyen már békesség!

    Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
    S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
    Maradjon nálatok jó emlékezetem,
    Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

    Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező,
    S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
    Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
    Légyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!

    Igaz atyámfia s meghitt jóbarátim,
    Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
    Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
    Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

    Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
    És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
    Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
    Isten s jó szerelem maradjon véletek!

    Sőt te is, óh, én szerelmes ellenségem,
    Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
    Ki érdemem – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
    Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
    Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
    Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.

    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.

    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.

    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.

    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Koporsó és bölcső közt

    Anyám, ha egyszer végre visszatérek
    és ott maradok mindörökre nálad.
    Ha ráborulok régi küszöbünkre,
    s megcsókolom az áldott, ősi fákat,
    és fáradottan, könnyesen remegve
    nézek szemedbe.

    Várj akkor engem, mert jövök egy este.
    Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz,
    rőt esti láz.
    Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
    hogy fázva átremeg az ősi ház
    a félelemtül.

    De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
    bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
    zárj a karodba, ne keresd a szívem,
    melyet elönt a csúf, fekete vér,
    csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
    csak simogasd a főmet csendesen.

    Én sem mesélem el neked, hogy éltem
    fekélyes csókok közt, világos éjben,
    csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
    akkor megértem majd, te vagy a kezdet
    s te vagy a vég.

    Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
    én, szólni nem tudó öreg baba,
    és a szívemből ajakamra reszket
    az életem eltűnő dallama.
    Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó,
    merengve, mosolyogva, szomorún,
    s koporsó és bölcső közt tétovázva
    fonod fehér halotti koszorúm.

    Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
    gyógyítva rebben áldott mosolyod,
    s könnyel, virággal, régi-régi dallal
    szegény fiad halálba dalolod.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Takarodó

    Az élet arany trombitáján
     a búcsúzók dalát fúvom.
    Völgyekbe bágyad lassan, árván,
     bércekre zengő indulóm.

    Szemem kiégett a gyönyörtül,
     fáradt a szám, kezem, fülem,
    és egyre lázad, égre hördül
     sok vérpiros, sötét ütem.

    Tüdőm se bírja. Nyomban éj lesz,
    s mégis olyan vad-szenvedélyes
    a vágyam, ez a korcs titán.
    Könny hull reám az alkonyégbül,
    keserű szám is elfehérül,
    és vér hörög a trombitán.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Úgy legyen!

    Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
    Fagyott rózsafák a sírod felett.
    Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
    Ragyogjon körül fájó glória!
    Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
    Láthatatlan és mégis ünnepi.
    Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
    Végső búcsúm a végső hatalom.
    Két új rózsatő a sírod felett.
    Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
    Te se halsz meg egészen! Kétezer
    évig mindig lesz, aki rád figyel:
    férfi sóváran, asszony irigyen –
    örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év

    Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
    Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
    valami hűvösség a szívemen,
    valami béke vagy már: alig érzem
    fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
    hisz már rég csak általa vagy velem,
    s szomorúan bár, mégis édesen
    meg-megismétled, amit veled éltem
    e tündér földön: teleröpködöd
    múltunk éveit, a huszonötöt,
    s ezt, a huszonhatodikat, örök
    búcsúm, te, társam, halott útitárs:
    tárt szívemben mindig itthon találsz,
    és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Két ország határán

    Ha még megkívánsz,
    megkívánlak érte,
    kevés már a kedvem
    földi jóra, szépre,
    kezdek öltözködni
    jégbe, hófehérbe.

    Nem érek rá többé
    könnyű ölelésre,
    ha nagyon szeretsz,
    hálás leszek érte,
    ha nem csábítasz el,
    magad vesztesége.

    Én már csak az égre
    nézek fel maholnap,
    két ország határán
    lábaim topognak,
    az is csak búcsú, ha
    szívedbe botolnak.

    Ha még itt marasztalsz,
    hálás leszek érte,
    nagyon nehéz az út
    az őszbe, a télbe,
    nem kísérhet oda
    nyarad édessége.

    Megyek mégis. Kell a
    béke tisztasága,
    nem tudom, mit ér, de
    ma még fáj az ára;
    várjak, most, miattad,
    várjak, utoljára?

    Sírva így búcsúzom,
    régi életemtől,
    ha nem húzom is ki
    kezed a kezemből:
    nincs út visszafelé
    e szomorú percből.

    Öltöztet az idő
    jégbe, hófehérbe,
    két országban járok,
    mindegyiktől félve;
    akármit választasz,
    megszenvedek érte.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Tihany partján a hegy alatt

    Együtt szöktünk a hegyeken át,
    gyönyörű volt a Bakony,
    a napot csókoltam szemeden
    s fiúsra nyírt hajadon.

    Gyönyörű voltál, de lelkemet
    árnyék futotta be:
    csókoltál, mint aki nem akar
    gondolni valamire.

    Gyönyörű volt az éjszaka,
    a holdfényes Bakony,
    s másnap már a tihanyi nap ragyogott
    a hajadon.

    Tihany partján a hegy alatt
    szeretőknek lakni jó.
    Boldogan tartotta az eget
    kék karjaiban a tó,

    és jártuk a koranyári vetést
    és szedtük a pipacsot
    és néztük a sirályt, ahogy
    a vízbe le-lecsapott,

    és este a csöndesedő csalogány
    bedalolt az ablakodon
    és éjszaka hét csillag ragyogott
    szemeidben és hajadon.

    Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
    Mért vagy hát oly szomorú?
    Nem kell már, aki vagyok, az
    a csúnya, szegény fiú?

    Megúntál? Elpattant a varázs?
    Sírsz, s nem tudod, miért?
    A tavi tündér gyöngyöket ad
    a könnyeidért.

    Most megy le a nap, részeg ragyogás
    az alkony gyönyöre:
    úgy csókolsz, mint aki nem akar
    gondolni semmire.

    Forrás: DIA