Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szívemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
múltunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te, társam, halott útitárs:
tárt szívemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.
Forrás: DIA
Ha még megkívánsz,
megkívánlak érte,
kevés már a kedvem
földi jóra, szépre,
kezdek öltözködni
jégbe, hófehérbe.
Nem érek rá többé
könnyű ölelésre,
ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábítasz el,
magad vesztesége.
Én már csak az égre
nézek fel maholnap,
két ország határán
lábaim topognak,
az is csak búcsú, ha
szívedbe botolnak.
Ha még itt marasztalsz,
hálás leszek érte,
nagyon nehéz az út
az őszbe, a télbe,
nem kísérhet oda
nyarad édessége.
Megyek mégis. Kell a
béke tisztasága,
nem tudom, mit ér, de
ma még fáj az ára;
várjak, most, miattad,
várjak, utoljára?
Sírva így búcsúzom,
régi életemtől,
ha nem húzom is ki
kezed a kezemből:
nincs út visszafelé
e szomorú percből.
Öltöztet az idő
jégbe, hófehérbe,
két országban járok,
mindegyiktől félve;
akármit választasz,
megszenvedek érte.
Forrás: DIA
Együtt szöktünk a hegyeken át,
gyönyörű volt a Bakony,
a napot csókoltam szemeden
s fiúsra nyírt hajadon.
Gyönyörű voltál, de lelkemet
árnyék futotta be:
csókoltál, mint aki nem akar
gondolni valamire.
Gyönyörű volt az éjszaka,
a holdfényes Bakony,
s másnap már a tihanyi nap ragyogott
a hajadon.
Tihany partján a hegy alatt
szeretőknek lakni jó.
Boldogan tartotta az eget
kék karjaiban a tó,
és jártuk a koranyári vetést
és szedtük a pipacsot
és néztük a sirályt, ahogy
a vízbe le-lecsapott,
és este a csöndesedő csalogány
bedalolt az ablakodon
és éjszaka hét csillag ragyogott
szemeidben és hajadon.
Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
Mért vagy hát oly szomorú?
Nem kell már, aki vagyok, az
a csúnya, szegény fiú?
Megúntál? Elpattant a varázs?
Sírsz, s nem tudod, miért?
A tavi tündér gyöngyöket ad
a könnyeidért.
Most megy le a nap, részeg ragyogás
az alkony gyönyöre:
úgy csókolsz, mint aki nem akar
gondolni semmire.
Forrás: DIA
Bízni nehéz. Égnek a lámpák.
Hűs síneken döcög az éj.
Vándor repesz – szívünkhöz ér
a búcsú perce – már kiáltják.
Bízni nehéz! – Kigördül szívem,
és súlyosabban, mint a gép.
Milyen holdak és milyen ég
felé viszik a sínek innen?
Te itt maradsz – én utazom.
Ki tudja mégis, ki megy el?
S ki megy messzebbre az úton,
amelyen vissza sose lel.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
A multkor, hallom, rólam beszélt, édes,
– Szép magától, hogy emlékszik reám –
S megkérdezé (igazán mily kedélyes!)
Ki »érdekel« most, melyik szép leány?
Sajnálom azt, hogy itt kell adni választ
És azt, hogy én még mindig verselek –
De levelet csak nem írok magához?
Személyesen meg nem beszélhetek.
Nos, köszönöm hát aranyos figyelmét,
Valahogy csendben én is megvagyok.
Húzom az élet sok prózai terhét
S nem félek már, hogy »búmban meghalok«.
Az öreg Plátót megtagadtam végképp,
Az ő tanában nincs más, csak üröm –
Egyszóval, édes: én kijózanodtam
S az új szerelmet szörnyen kerülöm…
De hogy figyelmét én is viszonozzam:
Hát maga hogy van?… Gondja nem lehet,
Van már új csillag (zavarba ne hozzam!),
Aki jó párti s nem ír verseket.
Jó, hogy a dráma ilyen vígra fordult
S egy kis házasság lesz a vég talán –
Én a szerepem most már befejeztem:
Sok sikert érjen, édes szép leány!…
Forrás: MEK
Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!…
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
– Isten veled!…
Bolondság volt ez is, mint minden,
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán…
S én, aki mindent elvesztettem,
Hogy’ rohantam e lehetetlen
Álom után!…
Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
– Isten veled!…
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes,
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!…
(1899. december 31.)
Forrás: MEK
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.
Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam
Tarts meg engem igérő Multnak.
Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.
Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.
De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.
Forrás: MEK
(Bujdosó magyar énekli)
Kernstok Károlynak, baráti szeretettel
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélén botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
Forrás: MEK
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sújtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes múltban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Forrás: MEK
Vége: gát-verseny volt ez egy kicsit
S töretlen nyakkal másztam ki belőle,
Holott magamra bíztam a lovam
S magamat pedig egy idegen nőre,
Aki Te vagy, egykor-test Margita,
Egy éjszakám és minden órám vágya,
Kit ha látnál, hogy bennem hogy megszépült,
Elfáradnál a nagy dicsekedéstül.
Be megnőttél útközben, Margita:
Hozzád szegődött mindene egy kornak,
Tenger, tömeg-sors, bérc, csók és titok,
Mit nagy fantaszták kínnal ostromolnak
S vitted magaddal asszony-társidat
S minden strófában a Minden Te voltál
S lévén e furcsa, kusza ének őre,
Mikor már untam, Te mondtad: előre.
Be szép is ez a nagy szerettetés,
Holott esetleg tudni se kell róla,
Egy régi, rövid vágynak tengerén
Megtrónoltál, mint örök Auróra.
Hajh, hajh, sok minden nem akarta úgy,
Hogy külről is egész legyen ez ének,
Siettetett vád, új vágy, vén betegség
S nem akartam, hogy Te versed ne tessék.
Mert Te vagy az én minden asszonyom,
Azaz Te vagy az asszony, aki nincsen,
Kit pótolni próbál nekünk ezer:
Ölelésben, álomban, tettben, rímben.
Akarom, ha a dal végére járt,
Akarom, hogy légy, ha nem is vagy lévő
S vedd magadra én zilált hivőségem
Egy mindent betelítő csak-egy nőben.
Mivel tehetném forróbbá a szám,
Telibbé szívem, e kórral dobbantót,
Karolóbbá, ki átölelhető
S ihatóbbá az édes mámor-kancsót?
Valami szépet egy tán-senkinek,
Szerelmeset, jót üzenni szeretnék,
Csak hálából, mert Érted vagyok kedves,
Csalárdul is hű, csókhoz, szerelemhez.
Köszöntöm benned minden asszonyom,
Akik voltak s kik valaha lehetnek,
Köszöntöm fél, de nagy bátorságomat
S ez énekét százféle szerelemnek
És magamtól távozó önmagam
S Beléd-álmodt szerelmeimnek lázát,
Köszöntöm és köszönöm, mert nem árva,
Ki csak egy éjen vágyott Margitára.
Forrás: MEK
