Nem lesz ott velem
majd azok közül,
kiket szerettem
és elhagytam,
akit imádtam,
s elhagyott,
vagy kit megbántottam,
s nem kértem bocsánatot,
— tán megbocsátott
nekem, ha tudott —
abban az utolsó,
fájdalmas pillanatban,
mikor mennem kell
e Földről.
Forrás: Lélektől lélekig
Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy — kérdezem
feleled — nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt mégis megállunk.
Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.
Forrás: Lélektől lélekig
Én most elmegyek
mert időm lejárt
ne tarts vissza
kedvesem
mert veled maradnom
nem lehet
mennem kell
bármennyire fáj
utamon
vissza nem fordulhatok
hogy lássalak
s te is láss megint…
nem térhetek vissza hozzád
nem repülhetek karjaidba
mint régen annyiszor
s te sem szaladhatsz felém
hogy felkapjál
mint a forró parti szél
a könnyű homokot
s visszavigyél oda
hol boldogság lakoz
nem nyújthatom kezem
hogy erősen fogj
s ne adj oda senkinek…
elmegyek
mert mennem kell
kedvesem
ne szólj
ne nézz
ne mozdulj
mert meghalok
s velem te is…
elmegyek
mert időm lejárt
s amíg a távolba lépkedek
integess felém
zengjél búcsú-éneket
mert elmegyek
s többé vissza nem jöhetek
hozzád
ide…
nézd, már hív az út
lidércek tánca bíztatóan int
ígérnek csalfa szépet
(téged)
csak menjek már
— ó, a hangjuk hogy éget!
védjél meg, kedvesem
ne engedj közéjük
szerelmesem
mert félek
tőlük
magamtól
félek… —
lidércek tánca
megbűvöl
mint szerelmed egykor
s most
de ők erősebbek
nálunk
a világnál
Istennél
erősebbek
hát mennem kell
s te nem jöhetsz velem
kedvesem…
most — nem
de
ha majd az árnyak elnyelnek teljesen
s szíved már nem érez semmit sem
ha hiába nyúlsz felém
s már csak emlék leszek
lelked rejtekén
ha letelt a te időd is
kedvesem
jer vissza ide
hol most a búcsú helye van
s indulj utánam
gyorsan
erővel
szívvel
szerelemmel
mert elérsz!…
várok rád
kedvesem
szerelmesem
életem
várok rád örökké
mert ahova én megyek
az élet ott örök
s a szerelem is…
indulj el akkor, ne késlekedj
lépj át az árnyakon
repülj világokon át
selyem szárnyakon
s meglásd
Fényt találsz
hova érkezel
s engem
szerelmemet
Életet
hol a kettő egybe lett
akkor
örökké…
számold a perceket
kedvesem
számold szíved hangjait
s ha kitelt a bűvös mennyiség
ha azt hallod
mélyről
messziről:
„ne tovább, itt már elég!”
akkor
lépj az útra
kövesd lábam nyomát
s ha őket csókkal illeted
— tudom, majd ezt teszed —
látni fogsz engem is
és az utat
mi hozzám elvezet
s ha lábaim nyomát
könnyeiddel töltöd meg
abból tiszta forrás fakad
mi táplálni fog
míg járod utadat
felém
nem kell erő
nem lesz küzdelem
nem lassít kétség, félelem
mert fényes lesz az út
puha
meleg
egyenes
— mint én —
felém
mikor most elmegyek
egy-egy kis Fény-magot
utamon elvetek
mik fákká nőnek fel
hogy utadon ne tévedj el
amikor elindulsz
felém
arcod ragyogni fog
a kisarjadt gyémánt-csillagok
mesélnek neked szépeket
rólam
s ha kérded őket
mindegyik felel
mert erre jártam
egyszer, régen
— mennem kellett
mert elraboltak
mint a mesékben
ugye, emlékszel
kedvesem? —
és táncolni is fognak
a csillagok
és szemük boldogan ragyog
— majd meglátod, kedvesem —
mert ők már tudják
hol vagyok
s hamarosan te is megtudod —
ahol a Fény a legnagyobb
ott vagyok
s ott leszel te is hamar
csak ne térj le az útról
s kérdezd őket
mindegyik boldogan felel
s válaszuk édes lesz neked
mert szavaik remény — felém
s szíved könnyű dalt énekel:
„enyém… enyém…”
indulj
kedvesem
várlak
szerelmesem
életem…
Forrás: YouTube – megadott videó alapján
Valami olyan az Isten
— akihez megyek —,
mint itt, előttünk, ez a Tó,
mely, mint tudjátok, teljes egészében
át nem fogható.
De megmerülni benne: jó.
Valami olyan az Isten
— akihez megyek —,
mint egy hatalmas ország.
Talán: Magyarország.
De közületek vajon ki járta be
valamennyi útját,
hegyét meg dombját?
Valami olyan az Isten
— akihez megyek —,
mint a végtelen ég.
Valaki felfedezte, nemrég,
a távcsövét.
Azóta tudjuk: nagyobb messziség
és újra csillag van fejünk felett,
és ha majd lesznek nagyobb távcsövek,
lesznek új napok
és nagyobb csillagok,
lehet.
Valami olyan az Isten
— akihez megyek —,
mint a szemfedő,
mely ránk borul, örökre.
De nem úgy, mint a lenti temető
sárgálló rögje,
hanem mint Kéz — anyánké
vagy apánké — talán,
amikor este magukhoz vontak
a játék után.
Térdükre vettek — és megöleltek,
csak úgy — porosan.
Testvérek, az Isten
— akihez megyek —,
valami — olyan —
Forrás: Lélektől lélekig
Ág tetején ül a hold
mondd a titkod gyorsan mondd
mert ha lehullik a hold
kiderül hogy ott se volt
a szívemben szerelem
akartam hogy így legyen
túl nehéz és ha viszem
megszakadhat a szívem
Árok partján kóbor eb
lettem szerencsétlenebb
gulya, raj, és egyebek
elbujdosok veletek
rámtalál majd a halál
s fia leszek, meg se vár
se a hold, se csillagok
s ha elmúltam: nem vagyok
Ami marad, fenyőág
megtelt szív, de tudd meg hát
én hozok majd álmot rád
szép éjszakát, jó éjszakát
az álmodban odafenn
közös lesz a szerelem
s csak annyit érzel, istenem
ezt a verset ismerem…
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem önt: szívemnek tiszta mélyén
parázslik még a régi tűz talán,
de ne bánkódjon híve szenvedésén –
úgy bántana, ha szomorítanám!
Szerettem szótlanul, semmit se várva,
S most bennem félénk, féltő óhaj ég:
ily gyengéd s tiszta légyen lángolása
annak, ki önt szeretni fogja még.
Forrás: Lélektől lélekig
A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne terítsetek.
Ne bontsatok ágyat. Csak
búcsúzni jöttem.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
morgom magamban és fülel a barna ösvény
s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
két meztelen bokor mélán utánam bámul,
úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.
Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
az égi tereken madárhad vé-je úszkál
és néha eltűnik a lassú szürkületben;
a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.
* „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Fákat altat a szél,
álmos lombú fákat.
S én most ébredek rá:
nagyon szerethetlek,
ha már a sálam is
integet utánad.
Forrás: Kedvesch versek
