Lányos mosollyal álmodik a tó,
zöldes szemében könnyű végtelen;
gyógyít a fény, a csend, a néptelen
hajnal: – nem ébredt még fel a Való.
Még álmodik pár percig a világ,
valami másról mélyen álmodik,
valami közeledő távolit –
– mint a magot a záruló virág.
A csipkebokor szirmai lehullnak,
nem pompázik vörös tavasz idő:
– a megfogant gyümölcs köré az ujjak
védő, kemény csonthéjas ökle nő!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Derengő vagy, mint felhőszűrte fény,
melynek se lángja nincs, se pontos árnya;
kimondhatatlan, mint szívben a mély
szenvedélyek szenvedő hallgatása;
és kitapinthatatlanul belém
hasítsz – nem tudom, merre fájva?
Megfoghatatlan vagy, mikor ölel
karom, mikor legfájóbban szorítlak;
beteljesült csoda – nem hiszem el,
hogy van, amit szívem Benned gyanítgat.
Léteddel magad ellen vétkezel.
Akkor hiányzol legjobban, ha itt vagy.
Csak zsongj bennem, mint elszállt dallamok,
adj merengést, mint hívó költemények.
Ölelj és altass: – már mindent tudok,
amit tudni lehet – s semmit sem értek.
Jaj! meg ne kérdezd, hogy mit akarok,
mert sírásomat nem csitítja térded.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Áldjanak meg a szélben tört virágok,
s a kulcsolt ujjú füvek, Kedvesem!
Foganjanak több magot a kalászok,
amelyek térdednek verődnek csendesen,
s minden lábnyomodba pacsirkapárok
fészkelnek a por tenyereiben.
Eredj, és királyian szórd utadra
lábnyomodnak arany tallérait.
Jajodat ne leheld csak faodvakba,
s hangyák cipeljék föld alá könnyeid;
s hogy ki ne buggyanjon: – ajkad harapva
idd szerelmünk mandula-ízeit.
És ajkad között szoríts inkább pengét,
és menj oda, ahol nem kell szó;
a margaréták tárt szemmel könnyeznék
a homályt, mely arcodon látható;
s az iránytűn, ha tenyeredbe vennéd,
szíved felé lengne a mutató.
Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
amelyeket szekerce hasgatott!
Ó, tégy úgy, mint indián asszonyok, ha
érzik szívükre kúszni a pillanatot:
erdőbe futnak, s két fát átkarolva
szülnek – de embert nem hív sikolyuk!
Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
azokon rügyet sajdít panaszod.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
A barna éjszaka mezsgyéin,
a lámpák napraforgói alatt,
hogy szerettem Veled az égre nézni,
ha már nem leltünk szavakat!
Erkélyek sötét fedélzetein
hajózni éjek, emlékek felett,
hallgatni egymás mellett és susogni,
mint virágok fölött a levelek!
És eszpresszók gyóntató asztalánál
gyufát tördelve éjjelig,
mennyit tudtunk arról beszélni,
hogy csak beszélünk, évekig!
S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
– a partok közt hogy megfeszült a híd!
Ó, nagy dologról volt szó itt, és arról
szerettünk volna mondani valamit!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Forrás: MEK
Az éjjel lassan visszahullt,
akár a vízbe dobott kő.
A fény még reszket a háztetőkön,
mint valami félénk madár.
Az utca álmos, a levegő tiszta.
Egy asszony az ablakban kávét kortyol,
s nézi, hogyan nyitja ki a világ
a szemét – lassan, hangtalanul.
Nem történik semmi.
Csak a hajnal jön,
úgy, ahogy mindig jönni szokott:
észrevétlenül, mégis mindent megváltoztatva.
Nem zörög már az ablak,
nem beszélnek a falak.
A szavak elbújtak bennem,
mint riadt madarak.
Nem szól senki.
Csak a szívem jár,
mint egy rég elfeledett óra,
amit senki sem húz fel többé.
És mégis:
minden percében ott dobban
valami élő, valami fény,
amit nem lehet elhallgattatni.
A város még álmos,
az utcák közt párák keringenek,
mint gondolatok a félálom és az ébredés között.
A pék már dolgozik,
a villamos csikorogva próbálja
összerakni a napot.
Én kávét főzök,
és hallgatom, hogyan ver az óra:
minden kattanás egy újabb lehetőség,
hogy ma ne legyek közönyös.
A fény lassan benéz az ablakon,
megcirógatja az asztalon a morzsákat,
és hirtelen minden kicsit elviselhetőbb lesz.
Ma nem várok semmit.
Nem jön levél, nem szól barát,
csak a fény ül meg az ablakon,
mint egy fáradt madár.
Ma nem remélek semmit.
Nem kérdezem, mit hoz a holnap,
mert a holnap is csak egy másik ma,
amit ugyanígy kell végigélni.
Ma nem félek semmitől.
Az idő nem ellenség –
csak tükör,
amibe belenézek,
és visszanéz rám valaki,
aki már nem vár,
nem remél,
nem fél –
csak él.
Ülök az ablakban.
Nem várok senkit.
Nem megyek sehová.
A házak szemben már nem újjak,
de még tartják magukat.
Az utca pora leülepedett,
mint az emlékek:
csendben, figyelmeztetés nélkül.
Az emberek jönnek-mennek.
Nem látják egymást,
nem látják magukat sem.
Csak a kirakatot,
csak az órát,
csak a lépést, amit tenni kell.
Én ülök az ablakban.
Már nem sietek.
Az idő siet helyettem.
És ha megáll,
majd én indulok tovább,
lassan, a fény után.
