https://verskucko.com

Címke: csend

  • Gyurkovics Tibor: Pasztell

    A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
    az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
    Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
    ajándékul neki, mint ritka dolgokat.

    Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
    hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
    hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
    ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.

    Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
    fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
    s szívják belőle a szerelmet és az ablak
    keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.

    Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
    mint bábok színházában türelmes figura
    és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
    az ég aljára lép s betér a kapuba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: A síkság

    A végnélküli hómező
    hiába nézed nem vagy ott
    nincs ki hiányod elüvöltse
    nincsenek prérifarkasok

    nem esik jég nem fúj a szél
    senkinek foga nem vacog
    öles pelyhekben fagy a hó
    hiába nézed nem vagy ott

    nincs ház ahonnan csüngjenek
    kedélyes formás jégcsapok
    nincs semmi forma és kedély
    senkinek foga nem vacog

    hiába nézed hajnalig
    hosszú az éjjel nem vagy ott
    nincs ki halálod elüvöltse
    nincsenek prérifarkasok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Fehér keretben

    A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
    Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
    Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
    az értelmét veszítő égi szózat.

    Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
    felelni most milyen kérdésre kéne,
    és volt-e itt kérdés egyáltalán?
    Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék

    felett, úgy állunk – míg a jégbe fagy
    ideg, szigony; s a háló peng. – A táj,
    s a zajtalan idő, ahogy befon

    a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
    magányok égetése. Léghiány.
    És hallgatás fehér keretben – táj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Madárhangon

    Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

    A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
    madárhangon beszél a költő, halkan,
    nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
    időn kívül (egy őszön, télelőn?) – –

    hunyorg a szem, csukózik fény elől,
    elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
    és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
    és révedés vall minden múlt felől. – –

    Hová mered ilyenkor égi másod,
    amíg kering az űri képzelet?
    Hová merülnek végső álmodások,

    mikor egy angyal száll a kert felett? – –
    … És ím, elér a hallgatások csöndje…
    (Álmából felriad leányom, Csönge.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Körmendi László: Senkiért vagyok

    Senkiért vagyok és mégis valakiért.
    Annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
    Ha megcsodálnál, ahogy a csillagot…
    Az messze van! Messze!
    De én most itt vagyok!

    Fonj be a csendeddel, mint őszi délután
    lehulló levelek a földet kicsit bután.
    Legyél rajtam szín, legyél harmatfogó
    legéltetőbb kincsem, a legszentebb takaró!

    Bújjúnk a melegbe, míg megdermed a világ!
    Meneküljünk mélyre! Így vigyázzak rád!
    És tavasszal, ha megint roppannak az egek,
    akkor engedj csak el!
    Akkor majd elmegyek.

    Mert senkiért vagyok itt és mégis valakiért.
    És annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Az erdő

    Szeretem fáid zizzenését,
    Rejtelmes árnyvilágodat.
    Ha elgyötört a gond, a kétség,
    Hűn őrizték meg titkomat.
    Szívemnek rejtett gerjedését
    Fűnek-fának ki nem beszélték.
    Erdő, te jó vagy s részvevő:
    Rejtsd el, ki bús és szenvedő.

    Beh jó sötétzöld fáid árnya,
    Ha izzó égről tűz a nap
    Ha meg vagy sértve, megalázva:
    Pihend ki erdőben magad.
    Oh mert a harcz, a földi lárma
    Elnémul e zengő magányba’,
    Ahonnan mit se lát szemed,
    Csak szelíden kéklő eget.

    Szellőtül ringó kebeledre
    Boruljon, ki magányt óhajt.
    A fák pajzánul enyelegve
    Gúnyolnak itt minden sóhajt.
    Kinek nem jő meg itt a kedve –
    Már élve holt, el van temetve,
    Ki téged, erdő, nem szeret:
    Még nem örült, nem szenvedett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Vasárnap

    Zord hét után fáradt szívemre
    eljön a méla, szent vasárnap
    csend a fülnek, ünnep a szemre,
    ünnepe csendnek és sugárnak.
    Az emberek templomba járnak.
    Hajrá lelkem! zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Az emberek kocsmákba járnak.

    Kocsmák előtt csizmád az ünnep
    köpött járdáját kopva rója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.
    Kocsmák előtt csizmád a város
    köpött járdáját rója kopva
    s a lélek, mint a csizma sáros;
    mért nem térsz haza bús lakodba?
    mért nem ülsz otthon búslakodva?
    Ó nézz körül: zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog,
    boldog, otthon, bár búslakodva.

    Bár búslakodva, boldog, otthon.
    Remetelakban nincsen óra:
    ilyen lak néked boldog otthon
    vasárnapok bús álmodója.

    Remetelakban óra nincsen
    s boldog a lak, hol nincsen óra
    s nincs idegen kéz a kilincsen
    s nincs idegen látogatója.
    Odakünn fáj a toronyóra,
    fájnak, bár zárva most, a boltok.
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Eredj haza, hol nincsen óra,
    hol fájó fejed megpihenhet
    s ütemes csönd lesz ringatója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Túl a jégmezőkön

    (Halott leányka emlékének)

    A megfagyott öbölben
    jégbe szorult a csolnak.
    A hallgatás bárányai
    melletted vándorolnak.

    Mégy lankadón és szelíden,
    glóriásan és nézelődőn
    a vattás békesség felé
    véget nem érő jégmezőkön.

    Kibomlott és havas hajad
    meglobog és ismét elül.
    Világító virágokat
    ejtesz a hóba jelül.

    Csend van, amikor megállsz,
    csendje hótömbnek, jéglemeznek.
    Tisztán hallod, amint most
    üvegszívem szirmai töredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Havazás

    Utcákra és terekre
    szálldos a könnyü, halk hó
    szitál és leng kavargó
    pelyhe.

    A végtelent söpörve
    táncol, újra meg újra,
    végül fáradtan hull a
    földre.

    Az álmosarcú nagy sík
    fölött halotti formán,
    tetők, kémények ormán,
    alszik.

    A csend világa áll ma.
    Kinyújtózik a földön
    felejtő, nemtörődöm
    álma.

    De a mély nyugalomból
    a szív emlékre kelve,
    egy hamvadt szerelemre
    gondol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucian Blaga: Pán énekel

    Magam vagyok bogáncsruhámban.
    Egykor enyém volt a csillagos ég is,
    s mind e világnak
    sípomon én muzsikáltam.

    Most hangol a Semmi, húrjába kap.
    Most barlangomba nem köszönt
    be a vendég,
    csak szalamandrák tarka népe jő,
    és a hold látogat meg
    néhanap.

    Forrás: Lélektől lélekig