Ma nem lázadtam fel
a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.
Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.
Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.
De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hirdetői örök Szerelemnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Új ősz. Nem is tudod már, hányadik.
De érzed: vágy búg benne, mély zene.
És érzed: menni, menni kellene.
A Duna-gyepnél ring egy vén ladik,
ha ott jársz, hívogatva néz reád,
s az evező-pár és kormány-lapát
nagyon kínálja markodnak magát.
Ladikjukat orvul eloldanád,
elindulhatnál s vinne messzire.
És nem gondolnál vissza semmire.
Forrás: Lélektől lélekig
mint a tűz fészkéig leégett
hamu-porhanyó
fenékig hamuhodni –
elülni volna jó
végnyughelyet meglelni
betelni volna jó
nyugalmat is feledni –
telelni volna jó
se igét se igézet-metaforás
felesküvést
se tömjént se madonnát se
gyertyafüstölést
a pattant húr: nincs mivel –
nem szól és nem remeg
legyen meg áttűnésem:
legyen már végre meg!
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudom: már nem oly messzi nézek,
mint azelőtt… S csak körbe kopogok…
Nem izgulok szenzációs hirekre,
nem érdekel, hogy a világ forog…
Ebéd után félbarna kapucíner,
azt is ízetlen szörpölöm, hamar.
S már az sem fontos, hogy préselt és pöttyös
legyen melléje a Kuba-szivar…
Nem bőszit fel, ha nincs lakbérre pénzem,
s hogy nem fizetik arannyal dalom.
Utálatosan csöndes lettem. Rosszul
járna velem most egy forradalom.
Megállt egy ember: aki egykor voltam…
Távolodik… s a semmiségbe vész…
Magamba hulltam vissza, mint a bicska,
mit bekattantott egy nagy, durva kéz…
Forrás: Lélektől lélekig
Emeld szived a csillagok fölé:
Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
Emlékeknek száll hattyufellege
És énekel a csendnek csalogánya.
Létünk csak szikra két sötét között,
Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
A mindenség fényénél felragyog,
Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.
Szivünk legyen friss harmatos csokor,
Pipacshoz kössünk kék katángot társul
S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.
Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
Az életem egy futó gondolat
Mig szépséged átvillan a világon.
Forrás: Lélektől lélekig
A levegő most megmeredt,
mint a kocsonya vagy a jég.
Ha kézzel ráznám meg a fát,
se moccantaná levelét.
Hangok, miket a villamos
ver vagy a döcögő kocsik
vagy játszó gyermekek hada,
mely százrétűn kiáltozik:
úsznak a csönd-víz tetején,
s bukkannak, buknak, mint a nagy
tavak tetején zuhogó
napban a jókedvű halak.
A levegő most megmeredt;
nem lélegzik a föld, az ég.
Úgy megmeredt a levegő,
mint a kocsonya vagy a jég.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem az a titok,
amiről „nem beszélünk”.
A titok: s z ó t l a n.
Forrás: Lélektől lélekig
Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait –
halott köveken, élő arcokon –
elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.
Forrás: Lélektől lélekig
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.
Forrás: Lélektől lélekig
