Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!
Forrás: Szeretem a verseket
Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a “valami szépre váró”
reggeli ébredések,
a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.
Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,
sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.
Forrás: Lélektől lélekig
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
böjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.
Forrás: Lélektől lélekig
Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.
Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.
Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen…
…ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ablakomba szürke este könyökölt.
Úgy osont el a Nap szinte titokban,
egyik pillanatban még fent tündökölt,
majd itt ültem már, sápadt alkonyatban.
Borúsan bólogató barna ágak
kukkantanak be az álmos üvegen.
Bent a szekrények ásítozva állnak,
s falhoz dőlve merengnek rég üresen.
A szőnyeg kusza árnnyal takarózik.
Bársonyos testén néhány furcsa rajzolat…
Lámpáért nyúlnék, de nem akaródzik
még elűzni az ákombákomokat.
Puha csend van. Halkan zümmög a gépem.
Mint macska, dorombolóan hízeleg.
Míg rám szakad az este, egyre nézem
képernyőjén a rőt-arany képeket.
Ülök a fakó, bús fénytelenségben.
A billentyűket, lásd, vakon keresem.
Szavak gyűlnek…oly idegennek érzem,
hogy közben a színes fotókat lesem.
Mint az este, úgy szakadt rám a magány.
Az izzó képekről átsüt valami:
szerelmet, érzelmet idéz valahány…
S én mit érzek? Nem tudom megvallani…
Forrás: Lélektől lélekig
Über allen Gipfeln
Ist Ruh’,
In allen Wipfeln
Spürest Du
Kaum einen Hauch;
Die Vöglein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.
Csupa béke minden orom.
Sóhajnyi szinte a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.
Minden bércen néma
csönd van;
egy-egy levél ha
még moccan.
Ültek a kis
madárkák is el mind a fákra.
Már nincs sok hátra
s pihensz te is.
Csúcson, élen hallgat
az éj.
A lombfuvallat
is csekély
sóhajnyi nesz;
fészkén elült a madárka.
Várj – nemsokára
te is pihensz.
A szikla-tetőn
tompa csönd.
Elhal remegőn
odafönt
a szél lehellete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára
pihensz te is.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Megállani bátran – nem egész világgal, –
Önmagunkkal szemben egy szoba zugában
Néha gyönge lelkünk ó be igen átall.
Megállani bátran és felelni büszkén:
Még valaki volnék, még nem akarok, nem,
Tüzeket orozni más valakik üszkén!
Megállani bátran és a kis szobában
Megtalálni mindent, magunkba merülve,
Mindent, ami a nagy, mély világra rávall!
Megállani bátran, vagy leülni gyáván,
Vagy átkot sziszegni, vagy csak befordulni
Könny és remény nélkül bús, idegen párnán.
Forrás: Lélektől lélekig
„Tanulj meg csendben maradni.
A lehetőség néha igen halkan kopogtat.”
Forrás: Lélektől lélekig
Csordogáló csend.
Csak cseppecskék csillannak
csillagtalanul.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy hattyú alszik a tavon
Mint rózsa, úgy lebeg,
léte folyékony s olvadó,
akár a fellegek.
Néhány árnyék a vízre ül,
Mert nem talál haza –
Nem is árnyak talán, csupán
fenyőfák sóhaja.
A hattyúk nem is rózsák,
De víziangyalok,
Az ég álmodja őket,
Ha olykor andalog.
Forrás: Lélektől lélekig
