https://verskucko.com

Címke: csend

  • Juhász Gyula – Dús őszi nap…

    Dús őszi nap: talán ez az utolsó
    S talán azért is oly szép. Bús remek.
    Pereg az akác lombja és az orsó,
    Sorsom orsója is gyorsan pereg.

    A nap most ontja aranyát pazarlón,
    Hogy megremeg e fényben a levél,
    És néha szél jön, s csöndes viharzón
    Aranyeső hull, haldokló, ledér.

    Ó nap: te is búcsúzol már e tájról,
    S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
    A tarlón már szürkül az őszi fátyol,
    S dérrel derűsek már a reggelek.

    A csorda már a kora délutánban
    Ballag haza, az árnyék egyre nő,
    S az őszi rózsák hervatag hazája
    Szelíden vár: a boldog temető.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: A tiszta szoba

    Edényzajos házban
    remete ez a szoba,
    sáros csizma, kupec-beszéd
    nem mocskolta soha.

    Konyha, kamra
    koszos útjaitól messze,
    olyan távoli a házban,
    mintha erdő mélyén lenne.

    Olajfák hegyéig vetett
    ágyain zsalufény, kristály,
    a kiskert árnyékvilága
    örök félálomban vibrál,

    óra hallgat a falon,
    porba, rozsdába rekedt
    mutatója az időből
    egy percet megörökített.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.

    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.

    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.

    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.

    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: MEK


  • Déry Tibor: Vers

    Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
    alkotott az ember. S szemlét tartani
    szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
    szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
    ujjai alatt mint betüit a vak,
    olykor felkel s szavakat
    mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
    egymás vállán ülnek és alaktalanul
    lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
    a megszólitottak.

    S e csönd egyre nyomasztóbb,
    s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idő,
    hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
    s ti ott fenn, szeliden ődöngő csillagok!
    ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
    ti is megrendültök és fénykoszorutok
    csörögve széthull mint az őszi lomb.

    A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
    tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
    és a képmutatás.

    Hogy pedig el ne merüljünk
    a gazban amely az elhallgatott válasz
    fölött sárgán kinő és gorombán
    dörögve már befutja a teret
    s hogy kibékitsük – szerényen mint az alacsonyak
    a feszengő mindenséget melynek dallama
    romlandóbb a virágnál: ideje lesz
    csöndesebbnek lenni s meghajolva
    felvenni képét ama gyermeknek
    ki hatalmas anyjához este hazatér
    s elsimul benne mint avarban a levél.

  • Tóth Árpád: Meddő órán

    Magam vagyok.
    Nagyon.
    Kicsordul a könnyem.
    Hagyom.
    Viaszos vászon az asztalomon,
    Faricskálok lomhán egy dalon,
    Vézna, szánalmas figura, én.
    Én, én.
    S magam vagyok a föld kerekén.

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Napló

    Minket mindenki elkerül,
    asztalunk hiába terül.
    A vendég úgy ül, hogy gyanít,
    aggódva sejt, vár valamit.

    Ő van otthon – s az idegen
    mi vagyunk: én s Te, kedvesem:
    két gyertyaláng, melyre lecsap
    váratlan titkos léghuzat,

    s hirtelen lobban, majd pedig
    szelíden ragyog, könnyezik.
    Beszélgetünk – egyszerre csak
    szemünkben ég egy alkonyat;

    aztán korbácsként suhogunk,
    s valamin elsírjuk magunk,
    majd hirtelen egy vallomás
    önti el ajkunk, mint a láz,

    s magunkról olyat hírelünk,
    hogy rajta mi megdöbbenünk,
    s újra csak ülünk hangtalan,
    s amit nézünk, oly messze van!

    Ilyenek vagyunk – mint a láng,
    és mint a szél, s szélben az ág,
    túlzások, tág ívek, örök,
    soha be nem zárult körök,
    s mint partjain túl a folyó.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: A záruló virág

    Lányos mosollyal álmodik a tó,
    zöldes szemében könnyű végtelen;
    gyógyít a fény, a csend, a néptelen
    hajnal: – nem ébredt még fel a Való.

    Még álmodik pár percig a világ,
    valami másról mélyen álmodik,
    valami közeledő távolit –
    – mint a magot a záruló virág.

    A csipkebokor szirmai lehullnak,
    nem pompázik vörös tavasz idő:
    – a megfogant gyümölcs köré az ujjak
    védő, kemény csonthéjas ökle nő!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Derengő

    Derengő vagy, mint felhőszűrte fény,
    melynek se lángja nincs, se pontos árnya;
    kimondhatatlan, mint szívben a mély
    szenvedélyek szenvedő hallgatása;
    és kitapinthatatlanul belém
    hasítsz – nem tudom, merre fájva?

    Megfoghatatlan vagy, mikor ölel
    karom, mikor legfájóbban szorítlak;
    beteljesült csoda – nem hiszem el,
    hogy van, amit szívem Benned gyanítgat.
    Léteddel magad ellen vétkezel.
    Akkor hiányzol legjobban, ha itt vagy.

    Csak zsongj bennem, mint elszállt dallamok,
    adj merengést, mint hívó költemények.
    Ölelj és altass: – már mindent tudok,
    amit tudni lehet – s semmit sem értek.
    Jaj! meg ne kérdezd, hogy mit akarok,
    mert sírásomat nem csitítja térded.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Kapaszkodj inkább oszlopokba

    Áldjanak meg a szélben tört virágok,
    s a kulcsolt ujjú füvek, Kedvesem!
    Foganjanak több magot a kalászok,
    amelyek térdednek verődnek csendesen,
    s minden lábnyomodba pacsirkapárok
    fészkelnek a por tenyereiben.

    Eredj, és királyian szórd utadra
    lábnyomodnak arany tallérait.
    Jajodat ne leheld csak faodvakba,
    s hangyák cipeljék föld alá könnyeid;
    s hogy ki ne buggyanjon: – ajkad harapva
    idd szerelmünk mandula-ízeit.

    És ajkad között szoríts inkább pengét,
    és menj oda, ahol nem kell szó;
    a margaréták tárt szemmel könnyeznék
    a homályt, mely arcodon látható;
    s az iránytűn, ha tenyeredbe vennéd,
    szíved felé lengne a mutató.

    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    amelyeket szekerce hasgatott!
    Ó, tégy úgy, mint indián asszonyok, ha
    érzik szívükre kúszni a pillanatot:
    erdőbe futnak, s két fát átkarolva
    szülnek – de embert nem hív sikolyuk!
    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    azokon rügyet sajdít panaszod.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Beszélgetések

    A barna éjszaka mezsgyéin,
    a lámpák napraforgói alatt,
    hogy szerettem Veled az égre nézni,
    ha már nem leltünk szavakat!

    Erkélyek sötét fedélzetein
    hajózni éjek, emlékek felett,
    hallgatni egymás mellett és susogni,
    mint virágok fölött a levelek!

    És eszpresszók gyóntató asztalánál
    gyufát tördelve éjjelig,
    mennyit tudtunk arról beszélni,
    hogy csak beszélünk, évekig!

    S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
    – a partok közt hogy megfeszült a híd!
    Ó, nagy dologról volt szó itt, és arról
    szerettünk volna mondani valamit!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979