„A jól eltöltött élet tudata és a sok szép tettre való visszaemlékezés a legnagyobb öröm forrása.”
Cicero
Forrás: Lélektől lélekig
„A jól eltöltött élet tudata és a sok szép tettre való visszaemlékezés a legnagyobb öröm forrása.”
Cicero
Forrás: Lélektől lélekig
„Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál.”
Paulo Coelho
Forrás: Lélektől lélekig
Megtörténik velem az élet,
és az élettel megtörtének.
Eldönthetetlen: melyikünkben
lesz nyomtalanabb ez a történet.
Forrás: Lélektől lélekig
Mily egyszerű az élet,
mily egyszerű a halál.
Mily rejtelmes az élet,
mily rejtelmes a halál.
Fordítom színére,
fordítom visszájára:
egyszerű… különös
értelmét nem találom,
örvényes, mint az álom,
napfényes, mint az álom.
Forrás: Lélektől lélekig
A Föld vagyok én, a Végtelen,
az Óceán, a szárnyaló Értelem.
Kezem a csillagokba ér,
s nem teszek semmit mindezért.
Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.
Én vagyok Istened, s angyalod.
Én vagyok benned minden őserő,
vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,
csodák, minden alkotás,
bosszú, gonoszság és megalkuvás.
Minden viruló parány önvaló,
a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.
Jelenek szerelme, teremtő ölelés,
herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,
színes lepkeszárny,
libbenő szellő és gonosz árny.
Viharnak villáma én vagyok,
Apám a Nap és anyám a csillagok.
Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,
folyó és minden vad folyam
már régen én voltam, én, magam.
Én vagyok te és te vagy én.
Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.
Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,
időknek tükre s irdatlan szárnyalás.
Bennünk vibrál múltnak rezdülése,
mi vagyunk asszonyunk ölelése.
És mi vagyunk minden rút is,
a szép, lépteink vezető út is.
Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,
Anyagkáprázat az idők tengerén.
A Föld vagyok én, mi eltakar,
cigány vagyok, zsidó és magyar.
Palesztin vagyok, s elűzött indián,
kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.
Kis kínai vagyok minden tank előtt,
én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.
Hit vagyok szívedben és éledő remény,
szeretet, örömtánc és zengő költemény.
Aszály után az első csepp eső.
Madárfióka, a kezedben verdeső.
Jézusnak teste, a szádban a kenyér.
Szeretet nélkül az életed mit ér?
Én voltam veled minden vad csatán.
Kit dicsérsz helyettem, lelki sarlatán?
Érett gyümölcsnek íze én vagyok,
végső bajodban reményt én adok.
Szeresd kedvesed és az ölelést,
gyönyör és minden pezsdülés
hozzám zengi az élet himnuszát.
Hisz én csináltam énalkotta szád.
Belőlem, bennem, rajtam, általam
mindenben Isten, Allah, Bráhma van.
Hiába miriád és százezernyi nép,
a perc olyan, mint a milliónyi év.
Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,
egyek vagyunk s bennünk a lét örök.
Szülőid ölére én alkottalak,
léted kezdetén csupa tiszta lap.
Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.
Kétkedsz, vagy a hit vezet,
ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.
A Szeretet vezessen, fiam!
Ég veled.
Írni az utolsó gyenge hangig
Ami elcsuklik az elmúlás küszöbén
Írni, amíg a lélek morajlik
Lüktetni, amíg van remény
Szeretni a végső sóhajig
Ami elindul, s már nem jut a fényre
Szeretni, amíg száguld a vér
Szíved fáradt börtönében
Ölelni az utolsó szerelmet
Mielőtt csillagnak szökik az égre
Ölelni az asszonyi testet
Sóvárogva, hogy ne legyen vége
Őrizni a haza szellemét
A költőt, a magányos csillagot
Őrizni minden szavát, versét
Amit örökül ránk hagyott
Csodálni az utolsó forrást
Amiből tiszta lélek árad
Csodálni a Nap szerelmét
Ahogy öleli a fákat.
Gyászolni, amit elfeledtünk
Ami mellett elmentünk vakon
Gyászolni, ami nem jöhet vissza
Csak virágok jelzik a sírokon.
Remélni az utolsó sóhajig
Amíg hangod viszi a szél
Remélni, amíg a csupasz lombon
Van még egyetlen levél.
Élni úgy, hogy tudd: egyszer vége
Az idő könyörtelen, nem mérlegel
Élni úgy, az utolsó percig
Mintha sohasem múlna el
Forrás: Lélektől lélekig
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.
És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.
A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad…
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!
élet, anyaság, alkotás
a napok egyre rövidebbnek tűnnek
gyűlik a fáradtság
régóta nem oldok már meg matematikai,
sem sakkfeladványokat
egyre inkább az élet lesz számomra feladvány
nap nap után: a laissez-faire művészetének gyakorlása
az éjszakák: az át-menet megidézései
Fordította: Tatár Sándor
Forrás: Lélektől lélekig
Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szívünk egy kis szívet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szívének
és ami nincs, az is.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét gödör, mély, szűk koporsó,
Feltörtem gyönge záradat,
Fonaladat, ó, életorsó,
Tovább szövi e virradat.
Szívem, mely holt vizét a vérnek
Hiába várta, lám, dobog,
Feszítik álmok és remények,
Igazságok és mámorok!
Lábam, mely megrogyott a harcban,
A holt sziklából ím kilép,
Szemem, amely lezárult lassan,
Köszönti e világ színét.
Ó, mily csodákra bukkanok ma,
Ujjam tapint, ajkam beszél,
Mily szédítő sorsomnak sodra,
Az élet ó, be nagy, be mély!
Világtenger színén hajósok
Vagyunk mi, boldog emberek,
Miénk a holnap, mit a sors hoz,
Mindennap új remény dereng!
Csodák előtt ti vakon álltok,
Nem ráz meg boldog félelem,
Hogy láttok, éltek egy világot,
Mely újra pirkad most nekem!
Ittas szemekkel nézzetek föl
S csókoljátok meg a rögöt!
Íme: ez itt csak földi börtön
S az élet végtelen, örök!
Forrás: Lélektől lélekig