Jaj, én sokféle lelkem, kik belém szorulva zsibongtok,
ezer útra húztok és szomjaztok ezer vizet.
Mindenik vágyamat féltve, ha végül fáradtan levetném,
felsír az egyik lelkem: „Ne vesd el, ne vesd el; ne még.”
Ezer csáppal falánkan környékezlek, ezer élet,
s csapódik egyszerre ezer csorbító csapás le rám.
– Jó azoknak, kik csak sírnak, s megalszik lelkük a könnyben,
s nem csiklandja szívük sírván is csábos csalóka gyönyör.
Jó nékik, kik örömbe halnak széthulló szirmos ajakkal,
s nem éber bennök semmi, ha tárul a csók.
De ezer lelkem virraszt s váltogatva egymást,
nem hágy elhalni engem s betelni az élet ölén.
…Szeretőm nem lehet: kéjben ős testvérség íze fakad fel,
s szerelmes borzongást hintve hull rám a testvéri ajk.
Gyermekem embernyi pajtás, vetélkedő kedv kél közöttünk,
s kit sújtanom kéne, mert bántott: azt sután sejtem fiamnak.
Ezer lelkem enyémnek fájlalja mindenek őszét,
ezer vajúdás kínja tép bennem véres sebet.
Őrült gyökerem reszket és meztelenre meredve,
lihegve gyűjti magába nedvedet, ezer hazám.
Ezer libbenő ágam (mert enyém mindenik menny is),
sok mohó mennynek adózva, kifosztja öngyökerét.
Jaj nékem, ezer lelkem, ezer darabra téptek!
Pozdorjaként hullok szerte, nincs törzsöm, nincs sorsom nekem.
Sírván kiáltok utánad, Lelkek Marokszedője,
fogd össze ezer kalászom, hogy békélt kéve legyek.
Forrás: Lélektől lélekig
