A mozdulat fensége ép s töretlen
és ezredévek meg nem dönthetik:
fejem nyugoszik delejes öledben,
fölöttem égnek csillag-kebleid…
Hány atom épült hús-ideg szoborrá,
míg betelt az egyetlen pillanat –
élő lélek az anyag-világ ormán,
élő lelkemnek átadtad magad!
Millió évek millió esélye
millióképpen dönthetett veszélybe
s mi, konok kettős, mégis itt vagyunk!
Ruhátlanul és talpig vérben, vasban…
Karoljuk egymást fullasztó magasban –
iker-fényt szór ránk szívünk és agyunk!
Forrás: Lélektől lélekig
Komitragikus:
villámfénynél próbálunk
regényt olvasni.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép az, amit szeretni lehet. Ami megérinti lelkünket.
Ami gondolatokat ébreszt. Megfog és felemel.
Minden szép, ami úgy emberi, hogy közben nincs benne ártó szándék. Hat, de nem telepedik ránk. Irányt mutat, ám nem kényszerít. Megmosolyogtat, megnevettet, de nem tesz köznevetség tárgyává senkit.
S miért szép? Mert örömöt ad, nyugalmat sugároz, vagy éppen felajz, munkára, jó cselekedetekre ösztönöz.
Forrás: Lélektől lélekig
„Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.”
Forrás: Lélektől lélekig
A vendégnek minden jár.
A vendég mindent mások kegyéből, ajándékba kap.
A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen.
A vendég magával semmit nem vihet.
Mindenki vendég.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.
Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?
Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?
A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.
Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
– hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
mielőtt a recsegő tető rászakad.
Forrás: Lélektől lélekig
Adj, adj és még adj! Gátlás nélkül, mohón,
ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol:
nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy!
Ma add, mit kaptál. Hamispénz a “holnap”.
Forrás: Lélektől lélekig
!
Az élet úgyis mondja önmagát;
rohan a rohanás, árkon-bokron át.
– Ám, ha a Világ szólalhat meg benned:
állj meg. Hajts fejet. Hangjának adj nyelvet.
Forrás: Lélektől lélekig
Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap
A gond és bú felhőit űzd el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás, művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!
Forrás: Lélektől lélekig
Nekem nem voltak harcaim az Istennel soha.
(Fiú az apja ellen hogy is fogna fegyvert?)
Kedvence voltam mindig, s akkor is rajongtam érte,
ha rosszaságomért olykor kegyetlen megvert.
De minden mással nagy csatákat vívtam én.
Minden barátom s minden ellenségem tudja,
hogy fákba rejtett robbanó bombákkal
volt végig rakva életem kegyetlen útja.
A sok-sok harc után rájöttem végre most már:
nem volt ellenségem tulajdonképpen senki,
ajnározott a föld, e mézesmellű barna dajka,
s nem néztek engem még a mennyek pitvarából sem ki.
Üzenem hát mindenkinek: a földnek és a fának,
a dörgő napnak és a mályvaszínű holdnak,
békét kötök velük, és szívből megbocsátok
mindenkinek, kik velem egykor harcban voltak.
Békét kötök nagy ellenségemmel, a gyors idővel,
ki homlokom virágait kegyetlenül letépte,
ki szeretett, vagy sanda szemmel nézett,
s titkon osont mögöttem könnyű macskalépte.
Békét kötök a széllel és a kénszínű viharral,
a pávakék esttel, mely méla csendet mímel,
a jóval, rosszal, minden széppel, rúttal,
békét kötök baráttal és az ellenségeimmel.
Csak egy valaki aggaszt most is szüntelen még,
ki néha mint az ördög, néha mint az angyal,
s míg minden fegyverét nem rakja lábaimhoz,
nem kötök addig békét – önmagammal.
Forrás: Lélektől lélekig
