„Hogy mennyire valódi a spiritualitásod, azt az emberek rosszindulatából tudod lemérni. Ha csak lenéznek, megvetnek és semmibe vesznek: alacsony fokon állsz. Ha indulatokat váltasz ki: magasabb szintre kerültél. Ha üldöznek: … akkor már valaki vagy!”
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem lehetek
kevesebb, mint önmagam.
De most már több sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
Forrás: Lélektől lélekig
Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.
Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?
Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?
Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.
De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek…!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.
Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.
Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.
Forrás: Lélektől lélekig
Az értelem szűk pitvarában
nyüzsögnek törpe napjaid.
Túlnéznél olykor a palánkon?
a semmi fénye megvakít.
A téboly társadul szegődik,
föléd hajol, ő súgja már:
“Ölts nyelvet e talmi valóra,
különb hazát bír a halál…”
Különb hazát: Lehet. Eléred
ama honnak is partjait,
de számlált éved tövében
a lét rejtett aranyait
kutassad addig… S ha hiába?
Ha nincsenek? Ha nem leled?
Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
addig s ahogy rendeltetett!
Nyöszörög elméd? Hánykolódol
űrszínű, zűrös éjszakán?
melledre ül s torkod szorítja
léted lidérce, a talány:
Miért? Mi értelme? Mi célja?
a rekedt kétség kerepel –
Figyelj! A hajnal jő s talán egy
rigó füttye majd megfelel…
Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
az omló légben, vagy talán
egy hirtelen pattanva bomló
kisded levél az almafán,
melyekkel végre elmulathat
az ész s húga, az érzelem –
és küszöbödre ül kibontott
hajjal s liheg, a szerelem.
Miként a gyermek, aki pénzt lel
és örömében felkiált,
hányszor kiált, sikolt a lélek
örömében mert rátalált
egy árnyra, színre, hangra, fényre,
mely tetszhalottként rejtezett,
de él eztán, mert szólítottad,
mert te adtál neki nevet.
Az értelem szűk pitvarában,
a végesben a végtelent,
a nem szűnőt az elmúlóban
ím megleled, amíg teremt,
munkát az ész s vele a lélek,
mint gazda, aki nyáron át
esővel, fénnyel összefogva
ápolja kertjét, udvarát.
S ha jő a tél, ha hó lepi be
majd udvarát s a kerteket,
az égiekkel nem száll perbe,
ki mindent megtett, mit tehet.
Ezt mondogasd eztán magadnak,
ha vigasz kell, ha bíztató –
míg jő teled és élted keskeny
nyomát betemeti a hó.
Forrás: Lélektől lélekig
Légy könnyű – dal – mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka
Légy könnyű – dal – mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott
mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott
Légy könnyű sziromkönnyű – dal – ugyan miért volnál nehéz?
az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
terhed hajítsd útfélre – mindent megnyer ki mindent elveszít
és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek
Légy könnyű könnyű könnyű – szív – mint az olvadt lélekharang
amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele
Forrás: Lélektől lélekig
Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.
Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.
Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen –
és tagadástok: nem, nem.
Mindnyájan biztosan meghalunk.
Esik a hó, itt pattog a tűz
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas, jó apánk az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
Legszebbek a néma imák…
Imádkozik minden virág;
kék imát mond a kék katáng,
kék virága kék Miatyánk.
Gyalogútak, dűlők fele
kék katánggal van most tele;
mélyűlt keréknyomok között
milljó kék Miatyánk köszönt.
– Ki itt jársz, légy jó emberünk,
s néma imát mondj mivelünk;
tekints némán az égre fel, –
egy pillantást megérdemel.
Szekérkerékkel töretünk
kocsikenőcs a kenetünk,
innen mi el nem mehetünk;
mégis szép a mi életünk.
Mégis víg a mi életünk,
az égre ment felnézhetünk
s néz ránk a Nap, az ég szeme;
nyitott szemünk felnéz bele.
Minden tövön száz kék katáng
mondja némán hogy „Mi Atyánk”;
s hervad hamar és boldogan,
benne mert új élet fogan.
Mert küllőkkel bár töretünk,
kocsikenőcs a kenetünk:
mig az égre felnézhetünk,
örök élet az életünk…
1972
Forrás: Lélektől lélekig
Szaladjunk hát a nagy posványon át,
Vannak lyányok és vannak még csodák.
Hiúk is vannak és vannak szegények
És vannak még túl-ifjasan legények.
Vagyunk még mindég dölyfös vénhedők,
Kik nem hajolnak az Idő előtt.
Kik hajlottan, posványon is úgy járunk:
Egy-egy leány a lépésünk, az álmunk.
Magyar honunkban sok-sok a csoda,
Életünk: fölfalt életek soka.
De világot okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind, akik látnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Néha rajtakapom magamat, hogy
fukar s irigy vagyok, mint a vének,
dühödten tékozolva mutatok fityiszt
ilyenkor a vénség kísértetének.
S belegabalyodom e fura elszámolásba,
mintha tartoznék, s aki leszek, követelhetne!
Szinte látom leforrázva, hogy néz minket
a kölyök, aki voltam, gúnyosan nevetve.
Forrás: Lélektől lélekig
