A vendégnek minden jár.
A vendég mindent mások kegyéből, ajándékba kap.
A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen.
A vendég magával semmit nem vihet.
Mindenki vendég.
Forrás: Lélektől lélekig
A vendégnek minden jár.
A vendég mindent mások kegyéből, ajándékba kap.
A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen.
A vendég magával semmit nem vihet.
Mindenki vendég.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.
Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?
Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?
A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.
Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
– hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
mielőtt a recsegő tető rászakad.
Forrás: Lélektől lélekig
Adj, adj és még adj! Gátlás nélkül, mohón,
ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol:
nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy!
Ma add, mit kaptál. Hamispénz a “holnap”.
Forrás: Lélektől lélekig
!
Az élet úgyis mondja önmagát;
rohan a rohanás, árkon-bokron át.
– Ám, ha a Világ szólalhat meg benned:
állj meg. Hajts fejet. Hangjának adj nyelvet.
Forrás: Lélektől lélekig
Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap
A gond és bú felhőit űzd el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás, művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!
Forrás: Lélektől lélekig
Nekem nem voltak harcaim az Istennel soha.
(Fiú az apja ellen hogy is fogna fegyvert?)
Kedvence voltam mindig, s akkor is rajongtam érte,
ha rosszaságomért olykor kegyetlen megvert.
De minden mással nagy csatákat vívtam én.
Minden barátom s minden ellenségem tudja,
hogy fákba rejtett robbanó bombákkal
volt végig rakva életem kegyetlen útja.
A sok-sok harc után rájöttem végre most már:
nem volt ellenségem tulajdonképpen senki,
ajnározott a föld, e mézesmellű barna dajka,
s nem néztek engem még a mennyek pitvarából sem ki.
Üzenem hát mindenkinek: a földnek és a fának,
a dörgő napnak és a mályvaszínű holdnak,
békét kötök velük, és szívből megbocsátok
mindenkinek, kik velem egykor harcban voltak.
Békét kötök nagy ellenségemmel, a gyors idővel,
ki homlokom virágait kegyetlenül letépte,
ki szeretett, vagy sanda szemmel nézett,
s titkon osont mögöttem könnyű macskalépte.
Békét kötök a széllel és a kénszínű viharral,
a pávakék esttel, mely méla csendet mímel,
a jóval, rosszal, minden széppel, rúttal,
békét kötök baráttal és az ellenségeimmel.
Csak egy valaki aggaszt most is szüntelen még,
ki néha mint az ördög, néha mint az angyal,
s míg minden fegyverét nem rakja lábaimhoz,
nem kötök addig békét – önmagammal.
Forrás: Lélektől lélekig
És minden dolgok mélyén béke él,
és minden tájak éjén csend lakik,
s a végtelenség összhangot zenél,
s örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz,
és mindenik gyötrődés győzelem,
s a kínok kínja, mely vérig sebez,
segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök,
s e tájon mind elmúló, ami jó,
s az élet, a szép, nagy processzió,
mely indul örvény és sírok fölött,
az égi táj felé tart csendesen,
s egy stációja van: a végtelen.
Forrás: Lélektől lélekig
mintha csak átutazóban,
időlegesen
megszállva egy-két napra
egy olcsó vidéki szállodában
úgy élek itt,
mintha csak idevetődtem volna,
s valami csatlakozásra várnék,
ami egyre késik.
ténfergek a hajnali ködben,
kiismerhetetlen torlaszok,
csapdák és indulatok között,
meg-megújuló reménykedéssel mégis:
az emberi mértékkel mérhető élet
valahol itt lapulhat,
karnyújtásnyira tőlem.
Forrás: Lélektől lélekig
Van-e olyan nyakas balga,
ki lump könyvhöz, s nem köt’ zabla,
okulatlan, büszke fajta?
Előhívom!
Nyughelyemnél zengjen dalja,
értem sírjon!
Van-e még durva hangú bárd,
ki a tömegben lopva járt,
míg az bámult, s ordibált?
Időzz el itt!
Szíved testvérért kiált,
sóhajt nekik.
Van-e még ki oly bölcs barát,
híven vezet életeden át,
de minden-világ viharát
kevélyen bírt’?
Állj meg itt és könnyeken át
gyászold e sírt!
Itt érte őt a szörnyű vég,
tudni vágyott, s tanulni még,
hív’ barátot tárt fel az ég,
s lányok hevét.
De lehúzta könnyelműség,
őt és nevét.
Halld, Olvasó! Bár szellemed
tán határokat feszeget,
vagy egy sötét lyuk temetett
önmagába.
Tudd! Bölcsesség elrejtezett
béke-ruhába.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Kukorelly Endre)
Fogok dalolni édes szerelemről
Jövő napoknak bíbor hajnalán.
Füvek, virágok mind reám figyelnek
Bűvölten hallgat minden csalogány.
A föld mámoros, mély álomba szédül
S a dal csak zeng, csak zeng az ajkamon
Kezem a lantnak aranyhurjain jár
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Behatolok a titkos műterembe,
Hol a nagy Mester vésője alatt
A jövendőnek márványszobra készül
S ihletve zengek Isten-titkokat:
Elzengem végig önfeledt ajakkal:
Kinek jut bukás, kinek hatalom,
Nagyobb leszek a régi prófétáknál: –
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Elzengem halkan, fátyolos kobozzal
Fájdalmaimnak zordon énekét
Elpanaszlom, hogy hányszor is csalódtam
Hogy vesztettem el mindent, ami szép;
És akkor, aki tündérvarázslatban
Úgy élt bánattól, bútól szabadon
Szívéhez kap és forró könnye csordul
És mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Ott leszek majd a szörnyű harcmezőkön
Hol bosszút állhat, aki sokat tűrt,
Hol vért gőzölgő paripák robognak
S az én ajkamon harsog majd a kürt
S e kürtnek hangja elnyel ágyudörgést,
Halálkiáltást véres rohamon,
Arcokon ég a lelkesülés lángja!…
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Hanem amikor csendes alkonyatkor
Úgy ülsz borongón, édes jó Anyám –
Megtámadva az élet fájdalmától,
S könnyes szemekkel tekintesz reám;
Én egy ujjongó, édes dalba kezdek,
Szívem derüjét mind Neked adom…
Te átölelsz és némán összecsókolsz…
És ez lesz nékem a legszebb dalom.
Forrás: szeretem a verseket