Barátaink megházasodnak.
Férjhez megyen az ideálunk,
Hajfürtjeink is rendre fogynak,
De még mi rendületlen állunk.
Bár homlokunk is csupa ránc már,
S testünket a hideg kirázza,
Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
És a szívünkön nincs barázda.
Bár a tüdőnk elég szegényes,
Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
Annak, ki nem rátarti, kényes,
Szinte csodás, mennyire kellünk.
Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
Oh, van a hűtlenségre mentség,
Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
Akad azért még jó szerencsénk.
A boldogsághoz oly kevés kell:
Zsebünkbe néhány büszke tallér,
Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
Egy jó kabát, egy tiszta gallér.
Felséges Úr, ezerszer áldott,
Nagy alkotója eme létnek –
Add meg nekünk a jó kabátot,
A kicsi bort, a kicsi étket.
Add meg nekünk, hogy míg csak élünk,
A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
Ki ne aludjék szenvedélyünk,
És a szemünk mindig ragyogjon!
S mikor eljő a várt, az áldott,
A szigorú halottas ünnep –
Oh, adj nekünk egy jó barátot,
Aki lefogja két szemünket.
