Mint ki magas hegycsúcsra érve,
szédülve pillant le a mélybe,
úgy látom sorsom kezdetét,
kicsiny fiam
szunnyadt ölemben,
s én halkan énekelni kezdtem
anyai szívem énekét.
Alig tellett tejre, kenyérre,
szegény asszonyok szenvedése
jutott nekem is,
de a dal, úgy tört szívemből,
mint a láva,
mint az elemek lázadása,
mint egy örökös viadal.
Jobb lenne már nem visszanézni,
inkább a pillanatnak élni,
ha süt a nap, ha fú a szél…
csak élni…
élni önfeledten,
mint a falomb a rengetegben,
mint a bogár, ha zöngicsél!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
