Kurzívan élt,
zárójelben szeretett,
idéző jeliben beszélt,
kettőspontosan írt,
kérdőjelekkel dolgozott.
Petittel tüntették ki,
verzállal szedték ki a folyóból,
kurrenssel temették,
sírján két vesszőcske sarjad.
Hagyatéka: három pont és egy gondolatjel.
Forrás: —
Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
Zöldszemű mezők méznek rám,
és örömkönnyeket hullatnak.
Virágzó könnyesőben állunk.
Hírzárlat van a túlvilágról.
Itt repdeső lepkeszárnyakon
kinyíló, becsukódó szótöredékeik.
Vallomások zümmögnek a szirmokon.
Amit akkor soha senki.
Most tűnékenységében örökkévaló.
Jól fésült légmozgásokban,
halk, puha ujjakon osonunk lefelé,
és feltörünk a fénynyalábokon.
A sugarak szikéje léket vág a homályom.
Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe,
a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés.
A száraikon felfut a lehellet,
borzong a vízcsepp a levelek hasa alján.
Most mondd, amit már nem mondhatsz el!
Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik,
idebenn, a mellkas arborétumában
kihajtja sötét virágait a szerelem.
Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
Forrás: —
Tűz, melegíts, ne égess
égő sebet szívemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
nem nézek a szemedbe.
Asszony, puhácska száddal
csókolj, ne a fogaddal;
ki önnön sírod ásod,
ember, ne ránts magaddal.
Virág, maradj az ágon,
megvárom a gyümölcsöd;
nem rugdalok markodba,
végzet, lazítsd a görcsöd.
Élet, mindenki éljen,
s ne tudja meg, miért él;
ígérd már másnak, Isten,
amit nekem ígértél.
Forrás: —
Hedvignek
Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
– Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád,
s onnan ide törmelékek halmát miért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem? sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a leáldozott, gyönyörű nap után. Állhass tisztán
a kelő elébe.
Forrás: —
!
Itt nyugszom én könyvek között
álomtalan és csóktalan.
Menj, vándor, csókolj és ölelj,
magát kínálja az erény,
bolond, ki ideált keres,
ilyen bolond lehettem én.
Forrás: —
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
mi itt örökre elveszett,
vagy ami él a múltban, s onnan
kivenni többé nem lehet.
Forrás: —
Nem haltam meg.
Csak ezentúl mindig
egyedül ébredsz.
S nem leszek veled éjszaka
amikor álmodból sírva rettensz.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl
nem csókolom le a könnyed.
Ha terítsz, elég lesz egy tányér is,
s már sosem lesz közös ünnep.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl…
Ne félj! Ne hulljon a könnyed.
Mert láthatatlanul követlek én
S ezentúl…
örökre így lesz.
Forrás: —
Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hamis voltál, hiú, hitetlen?
Gyöngédebb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe,
nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
Forrás: —
Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
Némán heverve hallgatom szünetlen,
Hogy az eső kopog az őszi csendben
S hogy nő szívemből égő, vad virágom,
Ha majd a hold halvány mosolya réved
Kísértetes estéken egy keresztre,
Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.
Ne arra, aki nem tudott e földön
Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
Kinek a léte rabság, sírja börtön,
De arra, aki száll büszkén az égi
Szivárvány hídján boldogan dalolva
S nem hervadó rózsát fon homlokodra.
Forrás: MEK
Királyi trón, mellette koldusbot,
A bot virágos és a trón kopott.
Az előtérben méla palota,
A balfenéken vérpad, kaloda.
Fönn a magasban függőkert virul,
Merengő tenger látszik messzi, túl.
Oly néma minden, mint a temetők,
Föltámadásra várnak csendben ők.
Mert jő az est, a csillár fölragyog,
Kigyúlnak a rivalda csillagok,
Fanfárok zengnek és üstdob recseg:
Tragédiába indul a sereg,
A taps viharja mennydörög, robog…
…Most kávéházban még az aktorok.
Forrás: MEK
