https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Fecske Csaba: Elégia

    Égi vizekben elázik a hold,
    kifakulnak az árnyak,
    őszi kolompszó sírva barangol az
    árva határban.

    Rózsa lobog még, izzik az őszben
    a hárs, a kakukkfű
    illata száll, kicsi nyírek a fénybe
    fogódzva zokognak.

    Rőt tarlón citerázik a szél, hova
    bújsz, ki elől futsz?
    Csillagok éles körme hasítja az ég
    sima bőrét.

    Mondd, tudnál-e nevetni ma úgy,
    mint fürge patak szól
    zöld köveken, hideg éj kupolája
    alatt tovafutván?

    Sok tovaringó évszak után dideregve
    az emlék
    hűlt parazsánál föl tudnád-e
    idézni, ki voltam?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Esket az ősz

    Vörhenyes levele az ezüsthársnak
    gesztenyehajadba hull.
    Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
    meddően alvók, elavult zöldek,
    sírnak a hársakon túl.

    Szüreti illatok sejtelme táncol,
    útjára indul az est.
    Fanyarul rálép a szőlőhegyekre
    s hozzánk dalolva, bús ütemekre
    búg a sok szőlőgerezd.

    Részegen fúj a szél. A hajad bomlik.
    Trillázva ring a csipőd.
    Szomorún járunk s zokogva siratjuk
    ezt a szép szüretidőt.

    Álmokat élesztünk, csókokat gyilkolunk;
    november gyásza tetőz.
    Szüretek fekete átkai ülnek
    fejedre s fejemre. Sípolnak, fütyülnek:
    most esket minket az ősz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Nem akartál meghallgatni

    Nem akartál meghallgatni
    míg a fényes nap sütött
    most már látod meghallgathatsz
    mert leszállt a sűrű köd.

    Nem akartál meghallgatni
    míg az ablak ragyogott
    most már látod meghallgathatsz
    befedték az ablakot.

    Nem akartál meghallgatni
    pedig vággyal hítt a kéj
    most már látod meghallgathatsz
    itt a hűvös, itt az éj.

    Nem akartál meghallgatni
    Láttad hogy a vérem ég
    most már látod meghallgathatsz
    mert a szívem csupa jég.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra

    Ökörfarkkóró, boldogult barátom,
    Mi lett belőled a nagy tél alatt!
    Mentem, megjöttem, réted újra látom,
    De téged, téged nem találtalak.

    Hát elmentél te is. Mindenki elmegy!
    Ki fog még emlékezni rólatok,
    Kik az Isten szépei voltatok,
    Ha gyertyáitok fényére se lelnek.

    Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
    Nem hallotta a pokol röhejét:
    Meggyilkolt egy miniatűr világot,
    Az Istenségnek egy lakóhelyét.

    De bennem élsz, amíg majd nemsokára
    Befogad engem is egy más planéta,
    Ott majd egymásra ismer és magára
    Virágos kóró s fiatal poéta.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Parancs János: NOTESZLAPRA

    már nincs erőm,
    az utolsó órákat élem itt
    fáradtan, kizsigerelten
    és mégis elégedetten,
    amit szerettem volna,
    végül is megcsináltam,
    úgy, ahogy futotta
    szorgalmamból és
    képességeimből,
    hogy ez mire elég,
    nem tudom,
    már nem is érdekel,
    ez vagyok,
    most ilyen vagyok,
    ha rossz is, vállalom,
    irgalmazzon nekem az Isten

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Az időnek

    Idő, örök öreg, ki messze, fenn
    A végtelen szikláján ülsz magad
    S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
    Hogy az eón, az év, a nap halad.

    Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
    A vér és víz hogy árad és apad,
    Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
    S hogy múlik el világ és pillanat:

    Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
    Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
    Nem lankadó játék megállana:

    A hulló őszi lomb a lomha légben
    S az elmúlás halálhozó ködében
    Szívemből szálló sóhaj dallama?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jacques Préver: Halott levelek

    Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
    az az idő, mi csak tiéd s enyém,
    ó, sokkalta szebb volt az életünk,
    és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
    Kupacban áll a sok holt falevél –
    a tűnt nyarak emléke int,
    kupacban áll már a sok holt levél,
    mint könnyeink és örömeink.
    És az őszi szél elhordja mind,
    hol feledésnek éje vár,
    de lásd, tudom még szó szerint
    azt a dalt, mi oly messze már…

    E dal miénk, hozzánk hasonló,
    tiéd e dal s enyém, szívem,
    nincs két szív még oly egybehangzó,
    mint szíved és az én szívem.
    Csendben válnak el, egy szót se szólva,
    kiket az élet űz tovább,
    és az ár, a tengerár lemossa
    a tűnt szeretők lábnyomát.

    Ford: Baranyi Ferenc

    Forrás: Lélektől lélekig

    YVES MONTAND – Les Feuilles Mortes

  • Frida Kahlo

    Már nem számolom

    Írtam, töröltem, majd újra írtam,
    a második sornál megállt a toll,
    kerestem egy érzelmes kezdést,
    valami költőit,
    igazat,
    valódit,
    ami a szívbe hatol.
    Nem sikerült.

    Azután megértettem, amit nem tudtam régen:
    hogy a nagy szívek, melyek a testben halnak
    tovább lüktetnek az éj lélegzetében…

    Megértettem, hogy nincs szabály, rend, harmónia,
    csak elsöprő viharok villámaiban
    egy pillanatra felvillanó
    halálos szépségű orchidea.

    Fordította: Jóna Dávid

    Forrás: Lélektől lélekig

    Frida Kahlo

    Már nem számolom

    Írtam, töröltem, majd újra írtam,
    a második sornál megállt a toll,
    kerestem egy érzelmes kezdést,
    valami költőit,
    igazat,
    valódit,
    ami a szívbe hatol.
    Nem sikerült.

    Azután megértettem, amit nem tudtam régen:
    hogy a nagy szívek, melyek a testben halnak
    tovább lüktetnek az éj lélegzetében…

    Megértettem, hogy nincs szabály, rend, harmónia,
    csak elsöprő viharok villámaiban
    egy pillanatra felvillanó
    halálos szépségű orchidea.

    Fordította: Jóna Dávid

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: ahogy a tenger ír a fövenyre

    ahogy a tenger ír a fövenyre:
    írja-törli
    írja-törli
    mindig ugyanazt
    -sosem ugyanúgy

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Éjfél után

    Kirakom a kést, az órát, a vén
    naptárt, a sok súlyt, papirost;
    ülve magamban az ágy peremén
    nem bánom, nem fáj az se most,
    hogy nem vagy enyém, –
    hogy melléd nem én
    fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

    Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
    nézem a hessenthetlen éjt,
    amely beszív majd és feloldja majd
    a szenvedést és szenvedélyt,
    lágy mosolyodat,
    mely napjaimat
    nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.

    Sötét világ. A sírhoz szoktatom

    • elszoktatva tőled – magam?
      Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
      hangosan száll, oly magasan
      járok kapkodón,
      zihálva nagyon,
      mint vénen majd a rideg kaptatón.

    A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
    Hogy elmaradtál, lágy világ!
    Barackfa-illatod utánam ér,
    átfog, visszahúz, elbocsát,
    lassan, mint ki fél
    nézek hátra mély
    meredélyedbe, gyönyörű veszély.

    Az óra, hol mint alvó csiz piheg,
    hol mint… gyors lépteim után
    köveivel az ösvény megered,
    lefoly egy vad hegy oldalán –
    Hullok, fölkelek,
    némán így megyek
    mind messzebb, meleg,
    édes valóság, szép honod felett.

    Forrás: Lélektől lélekig