https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Márai Sándor: Csillag

    Olyan messziről ért el hozzám a szemed,
    Mint távoli csillagok fénye, melyek
    Talán le is hulltak már az égről, mire szemem
    Sugarukat felfogta.
    Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát,
    Már nem is én vagyok, akit látsz
    S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén,
    Mint fénylő valóságra.
    Csillag,
    Millió élet lehet benned és gyantás erdők,
    Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek.
    Fényed a szemem éri,
    De már tudom,
    Hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Erdő

    Kőrisfából van az ágyam,
    az asztalom meg dió.
    Karosszékem egyszerű tölgy,
    este benne ülni jó.

    A szekrényem cseresnyefa,
    kemény bükk a pamlagom.
    Ezen ülve bámulok el
    a sok fényes csillagon…

    Egész erdő van szobámban;
    mélyen hallgatnak a fák.
    Suttogniuk sem lehet már,
    le van nyesve minden ág…

    Csak álmodják, hogy odakünn
    zeng az erdő, zúg a szél…
    S hogy majd terem rajtuk is még
    valamikor zöld levél…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Boldogság

    A zöld gyepről kék füstöt ereget
    Setét fenyők fölé piros parázs,
    Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
    Van még boldogság?… Istenem, lehet?…

    Békén görbül botjára a gubás;
    Ily mozdulattal nézte őse rég
    Betlehemben Mária gyermekét;
    S egy messzi bölcsőn felsírt már Judás…

    Jaj, minden üdvünk búval viselős,
    Az ifjú ágon boldog alma kél,
    De százezer mérföldről már a szél
    Elindult, melytől zuhan a gyümölcs…

    Várj, enyhe perc!… Teleszívom tüdőm,
    S a csenden át úgy rémlik: csendesen
    Egy percre most megáll szemközt velem
    Halálom, mely közelg a bús időn…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Biztató a szerelemhez

    Szép asszonyom, a szerelem
    Ötlettelen és ócska jószág,
    És mégis, hidd el, ez az egy
    Hajszás valamink: a valóság.

    Az ember mindent elfeled,
    Élni, hazudni, halni, adni,
    De csók-kérő daganata
    A sírban sem fog lelohadni.

    Drágám, az évek és napok,
    Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
    Holnap s mindig az emberek
    Ölelnek, szűlnek és temetnek.

    Valahogyan, valahogyan
    Ezt kellene feledni máma.
    Ez a kicsi kis feledés:
    Ez az emberek boldogsága.

    Édes, ugye, mi feledünk?
    Drágám, ugye, a napok, évek
    Nem rontják meg a mámorunk,
    Nem rontnak meg engem s téged?

    Olyan mindegy, mint szeretünk,
    Olyan mindegy, csókunk mifajta,
    Olyan közeli a Halál
    S olyan nagyszerű győzni rajta.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benczes Sándor Gábor – Az öreg gitáros

    …az utcán süvít a fagyos szél…

    Öreg zenész ül a sarokban,
    Rongyruhában, sápatag arccal,
    Kezében kopott gitár, halkan
    Pengeti, a füstben elül a réveteg hang.

    S az öreg belecsap a húrba,
    Rezeg a hang, s száll, száll magasan,
    Dörögve száll, s vált most halk mollba,
    A hang lágyan lebeg, s unt szívekbe utat keres.

    …az utcán dermesztő, hideg tél…

    A rongyos zenész vaksi szeme
    Messzi múltba néz, ifjú férfit,
    Délceg bajnokot lát, vén keze
    Újból a húrba mar, s a dal száll, tovább mesél.

    Most gyönyörű nőt lát, szerelmet,
    Majd dúrba vált a hang, a harag
    Hangjai ezek, s az életet
    Átkozzák reszkető ujjai, sír a gitár.

    …az utcán csak hó, és sóhaj száll…

    Csontkeze, mely egykor lányt ölelt
    Mára csak dróthúrokat penget,
    S a kocsma füstje mesével telt,
    Mindenki csitt! fejét leszegve meredten néz.

    És mesél, és regél, hallga csak,
    S a színes történetek szállnak,
    A szürke szíveket a vén vak
    Még egyszer, tán utoljára színesre festi.

    …az utcán vágtat a fagyhalál…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Hímzés

    Szólongatom olykor magam: be szépek
    A föld csudái, látod, bús nomád?
    Miért hát mindig bánat a komád,
    És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

    Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
    S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
    Bár színe alján ott a torz fonák,
    Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:

    Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
    S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
    Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló —

    Kár volna vad kezekkel összetépned,
    Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
    S jaj, csattan a párkák kezén az olló

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap

    mint öreg fát az őszi nap
    lemenőben még beragyog
    és elköszön a szerelem

    jöhetnek újabb tavaszok
    hajthat még rügyet lombokat
    gyümölcsöt többé nem terem

    felejtgeti a titkokat
    miket senki sem tudhatott
    őrajta kívül senki sem

    fészke is üresen maradt
    elhagyták kiket ringatott
    üresen ing-leng üresen

    de boldogan föl-fölsusog
    ha valaki még néhanap
    gyér árnyékában megpihen

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Juhász Gyula – Az élet szonettje

    …És minden alkony opálosan éled
    És minden hajnal szőkén rámkacag
    És mindig forrnak vágyak és nyarak,
    Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

    És mindig küldesz új bánatokat
    És új reményt is, ami dalra méltó
    És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
    Balzsamot adnak nékem s titkokat.

    És nem fáradok el téged szeretni
    S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
    Naponta vággyal járulok elébed

    S bár mindig közelebb a szürke semmi,
    Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
    Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

    Forrás: Lélektől lélekig

    J

  • Sík Sándor – Eső a Vágon

    Esik az eső. Veri a Vágot.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amerre nézek fénytelen szemmel,
    Zuhogó, locsogó vizeket látok.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Daloljunk valami szomorú nótát.
    Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bűn.
    Esik az eső, hull, hull,
    Sirató-búsan, szürke-szomorún.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Esik az eső. Veri a Vágot.

    Fekszünk a szénán hallgatagon.
    Esik az eső, hull, hull.
    Szólani szót most senki se merne,
    Néma igézet a szós ajakon.
    Itt jár valami bús hatalom.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Valami hallgatót, valami régi-régit.
    Esik az eső, hull, hull.
    Érjük-e, éljük-e, valaha végét?

    Itt jár valami bús hatalom.
    Fekszünk a szénán hallgatagon.

    Nagy romos ormok ránk meredeznek.
    Esik az eső, hull, hull.
    Köröskörül a beszélő bércek
    Mind belevesznek, mind belevesznek.
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Régi napos napokról, amik szürkére váltak.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amik elszálltak, messzire szálltak,
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Nagy romos ormok ránk meredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula – Üvegvilág

    Áttetsző, üveges lett
    a lomb a fán,
    bíbor és barna és csont-
    szín porcelán.
    Tartják a fák japáni
    csészéiket,
    félvén moccanni – óh, ha
    leesik egy!

    Csupa fény a gyümölcsös
    és reszketés,
    mint egy üveg- és lámpa-
    kereskedés.
    „Vigyázz! – hallom szívemben –
    ügyelj, nehogy
    eltörj valamit abból,
    ami ragyog!…”

    Pedig micsoda kéj volt,
    kamasz öröm,
    megrázni őszi fákat,
    s állni özön-
    aranyuk zuhanyában –
    Milyen csodás
    halál volt az a fény- és
    színzuhogás!

    Megyek csöndesen már a
    japánvörös
    készleteikkel álló
    meggyfák között;
    fáj és fáj minden szépség,
    mi leesik,
    féltem a föld törékeny
    értékeit.

    Üveges, áttetsző már
    nemcsak a fák
    világa, áttetsző az
    egész világ.
    Áttetsző szívek, arcok,
    lengetegek! –
    Meddig kímél az őszi szél még
    benneteket?

    Nincs szél még, napsütésben
    áll és ragyog
    kert és teremtés. Annál
    fájóbb, ahogy
    a mozdulatlan fákról
    egy-egy üveg-
    levél – halotti csöndben –
    alálebeg.

    Forrás: Lélektől lélekig