https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Ady Endre: A legszebb este

    Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,
    Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?
    Havas, tört lelkemnek nincs vége, se hossza,
    Rendjét talán Te bús árnyad visszahozza.

    Vetkőzött a világ, didergően pőre:
    Szerelmem, Te, Multnak szerelmetes őre,
    Akarsz-e szerelem után is szeretni
    S egy-két, téli rózsát az arcomba vetni?

    Végkoriak sorsán zöld-lángosan ég el
    Atyafias testem a csillogó Éggel
    S mégis fáj a Halál s aki föntvirasszon,
    Kellene a multam, kellene az Asszony.

    Esküdözéseink már torkunkra fúltak:
    Szereted szeretni a jelenő Multat?
    Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok,
    Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?

    Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,
    Be tudnék véreddel véresen viradni,
    Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még
    S akarod, hogy a Sors víg hunyósdit játsszék?

    Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél,
    Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél,
    Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak
    S adakozó számat ragadozó szádnak.

    Mindent fölfrissítnék, mindent megajánlnék.
    Havasan hullanék Reád az ajándék
    És mindent megadva és mindent ellesve
    Feledéssel búgna ránk a legszebb Este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vázsonyi Judit: Ne sírj!

    Az éj ölel…már belémmar néha a fájdalom,
    de itt vagyok még, s napjaimat nem számolom.
    Hiszek a teremtett jóban, és…hogy van esély.
    S ha nem hagy időt, az utolsó szenvedély
    lesz társam a leghosszabb úton. Ne sírj!

    Nem vártam semmit már, de mégis kaptam,
    és, ha az életbe eddig bele nem haltam,
    az elmúlás szele életet lehel most belém…
    mily bolond az ember, nézd, milyen bohém:
    a koporsóba szerelmet vinni társnak. Ne sírj!

    Még gyűjthetsz csodát…még én is adhatok,
    még várnak engem is ragyogó nappalok,
    és ha éjszaka a fájdalom újra ölel,
    a szerelem véd…a halál még nem jön el,
    még játszani enged egy utolsót…Ne sírj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Tükör – este

    A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe
    titkolódzó teret rajongó kerteket
    A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve
    valami gyermeteg éteri permetet

    Homályon át bolyong a tág terű világ: az este
    lepleken élveteg éli az életet
    Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve
    a házak élesen állnak mint ékszerek

    Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak
    ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok
    ragyognak és ragyognak ragyognak és ragyognak
    itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok

    Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön
    az ember e privát szende és semmi báb
    Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön
    látja Istent magát – kit színről színre lát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Egy csillaghoz!

    A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
    Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
    Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
    Magános csillagom.

    Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
    Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
    Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
    Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

    Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
    Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
    Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
    Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
    Nem is három, de négy király,
    Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

    S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
    S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
    Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
    S ki úgy szeretted már az elmulást,
    Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
    S bevonván fekete tüzeid,
    Lassan fordúlsz el e vidékről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Omega

    Összeomlásunk mindent befalaz
    egy pillanatra és örökre.
    A vánkos keményebb lesz, mint a szikla
    és testünk szemétdombnál súlyosabb.

    Ezért élünk. Valamiképpen
    ezért születünk a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Útrakészség

    Ha elmegyek, ha szólítanak,
    Utánam minden ittmarad.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    S utánam minden ittmarad.

    Mennyi lány és mennyi ajándék!
    Mennyi bűn és mennyi szándék!
    De a bűnös, én nem vagyok,
    De a gyáva – én az vagyok.
    Mennyi bűn és mennyi szándék!

    Én soha, soha nem nyugodtam,
    Mindig, mindig csak futottam.
    De miért is? – nem is tudom;
    Szilaj Bánat az én hugom,
    Jaj, a hugommal futottam.

    A szerelemmel leszámolok,
    Az élettel elszámolok.
    Nincsen semmim s kire hagyjam,
    Nincs szeretőm, mit tagadjam.
    Az élettel is számolok.

    De csak az bánt most, ha szerettem,
    Hogy balog volt minden tettem.
    Néha bárgyú képpel álltam,
    Hogy szavakra nem találtam,
    Hogy balog volt minden tettem.

    Jaj, nem kisért az arany hangja,
    Se fényes cím nagy harangja.
    S ez a sorsunk – pici ember
    Nagyot merni soha nem mer,
    Csak törődik s nincs haragja.

    Szerettem én is a rózsákat,
    Még jobban a parti fákat.
    Lesz még virág, csókos rózsa,
    Sóhajt fa is le a tóra
    S nem szeretem már a fákat.

    Az én részem, a száz aranyom
    Nem az enyém, mind itt hagyom.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    – Élet, Élet, Terád hagyom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Akarat

    Az újszegedi erdőben, avarban
    A fűbe fekszem s nézem az eget.
    Ilyen kék nem volt soha még s alattam
    Oly bíborak se a falevelek!

    Harkály kopácsol és rigó rikkant még
    És a nap hervad, hervad nyugaton,
    Ha most szelíden én ez őszbe halnék,
    Fejedelmi volna ravatalom!

    De jaj, még élek és még élni vágyom,
    Botor, bolond vággyal, mely élni fél,
    A falevél, mely finom ívbe rám hull,
    Megnéz utolszor és jaj, elitél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Ama kései

    Németh Lászlónak

    Ama kései, tékozló remény;
    az utolsó, már nem a földet lakja,
    mint viharokra emelt nyárderű,
    felköltözik a halálos magasba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Az akácfa halála

    Tóték alatt, az aljban
    kidöntik az akácot,
    mely legmesszebbre látszott.
    Kérdeztem, hogy mi baj van,
    szegény fa mért lakol,
    hibás-e valahol.

    És szívemet ütötte
    a favágók szava:
    kútgémnek kell a fa.
    Tavasz van körülötte,
    sugárzik rá az ég,
    száz évig állna még
    lombot, virágot ontva
    és zengetné naponta…
    a legszebb madarat…
    de mostan, persze, persze,
    tövére csap a fejsze
    és csak a csonk marad.

    Ledöntött, összerugdalt
    sudarát elviszik,
    itatja majd az udvart
    s ő maga nem iszik,
    robotban elgyötörve
    néz le a kútgödörbe,
    nyöszörgős, görbe, rút,
    aszott, fekete rúd.

    Jaj, régi, régi bánat,
    hogy dőlni kell a fának,
    hogy ég felé mutatni,
    lombot, virágot adni,
    dalolni nem elég.
    Konyhára hasznot úgy hoz,
    ha odaáll a kúthoz,
    vagy üst alatt elég.

    Végzet sikolt belőle,
    mikor recsegve dől le.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Őszi csengő

    A drótcsengő a parkban
    megszólal lágyan, halkan,
    mert rázza az őszi szél;
    zöld fönn a kapubálvány,
    de sárgul, hulldogálván
    fáról a gyenge levél.

    A drótcsengő a szélbe
    oly szomorún zenél be
    s a szívnek bánata kél.
    Fenn zöld a kapu rácsa,
    de zörg az év harácsa
    a földön: őszi levél.

    S a csengő csengve mindég
    mert rázza durva vendég,
    hivatlan északi szél,
    bejő a zárt kapún át,
    s hordozva hosszú gúnyát
    söpörget, sárga levél.

    Forrás: Lélektől lélekig