https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Juhász Gyula: Öreg színész

    Még ruganyosan jár-kel a színen.
    Hány éves, azt nem tudja senkisem.
    A maszkja még, ha úgy kell, fiatal
    S maradt számára is még diadal.

    Az öltözőben sokszor elmereng,
    Hogy hova tűnt a régi regement?
    A régi tapsok forró zápora
    Az ő fejére nem hull már soha.

    A régi cimborák és szeretők
    Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők.
    A régi koszorúk babérja int,
    De nem találja régi álmait.

    Az élete lejátszott, únt szerep
    S a nagy süllyesztő egyre közelebb.
    Az örök súgó azt susogja: Csend!
    S négy deszka közt pihen meg odalent!

    Forrás:

  • Devecseri Gábor: Idő-játék

    A nap kering, a perc szalad,
    marasztalom, de nem marad.
    Egyszerre egyhelyben megáll,
    elküldeném, de egyre áll;

    meglódul, hirtelen leül,
    megmarkolom, kegyetlenül
    kitépi magát – sánta eb,
    rohan két hosszabb-rövidebb

    óramutató-lábon el -;
    megvádolom, de nem felel;
    megdicsérem, csak mosolyog;
    marasztalom, továbbforog;

    meg-megszakítja önmagát,
    villantja holdját, csillagát;
    trapéz-ugrással szökken el,
    vádolva kérdem, nem felel;

    artista-tánca mind vadabb;
    ráng mint a húr, döng mint a dob;
    hajnalra meg-megszelidül,
    olyankor áll, szalad, meg ül,

    mindhármat egyszerre teszi
    s így önmagát megszünteti;
    de mikor szárnya meg se lebben,
    akkor száll a legsebesebben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Falevélen talált sanzon

    Igen, és egyszer meghalok
    és nem leszek, csak puszta név,
    vagy az se, falevélvacok
    résekből egy szín visszanéz,

    nem lát meg ember, se madár,
    te sem, pedig: súgom “vagyok”,

    • bár torkom sincs, s hangom, akár
      az augusztusi csillagok,

    elég a lombbal, mielőtt
    szólhatnék… Fű, hamu dadog.
    Simítsd meg majd a levegőt
    testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Havazás

    Hópihék, kavargó, pillanatnyi
    emberi sorsok!
    Mondjátok, ki boldog
    közületek?

    Ki földrehull, reátipornak;
    az ereszen-maradt:
    elolvad.

    Felbukkanunk,
    kavargunk jobbra-balra,
    aztán fejünk a földrehajtva
    visszahull újra ki-ki pornak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: A síkság

    A végnélküli hómező
    hiába nézed nem vagy ott
    nincs ki hiányod elüvöltse
    nincsenek prérifarkasok

    nem esik jég nem fúj a szél
    senkinek foga nem vacog
    öles pelyhekben fagy a hó
    hiába nézed nem vagy ott

    nincs ház ahonnan csüngjenek
    kedélyes formás jégcsapok
    nincs semmi forma és kedély
    senkinek foga nem vacog

    hiába nézed hajnalig
    hosszú az éjjel nem vagy ott
    nincs ki halálod elüvöltse
    nincsenek prérifarkasok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Borisz Paszternak: Ez mind a tél

    Havas ág-bog, csipke-tüll,
    benne már
    fagy iszonyata kövül.
    Varjú száll.

    Október kering eképp
    félelem
    mássza emelet közét
    körmösen.

    Ahány sóhajt szül a csend,
    mindegyik
    október után eseng,
    mért mulik?

    Fák fogják a tél kezit,
    hogyha jő,
    s lesznek lépcsőházba vitt
    tüzelő.

    Ki már térdig hóban jár,
    s boltba tér,
    így kiált föl: “Mennyi nyár,
    mennyi tél!”

    Mennyi láb tipor a mély
    hóba kinn,
    hull a patákról fehér
    kokain.

    Ahogy csuklyából, ha folt
    távozott,
    nedves sója égből old
    bánatot.

    Fordította: Fodor András

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Szép volt

    Lopott fények: én tőletek tanultam
    Szeretni a nagy, örök fényeket,
    Hazug napok ragyogták be az útam,
    De mégis fénytől voltam részeg
    És beteg.

    Lopott fény, áldott légy, ó szerelem,
    Mely egy hazug nő szőke haján égett,
    Mely sok sírást és dalt hozott nekem
    S tragédiát, melyen kacag, aki
    Nem ért meg.

    Lopott fény, áldott légy, dicsőség,
    Mely ifjúságom távol havasán
    Csillogtál néha, mint hideg meddőség,
    Hiú fény, elvesztél és itt maradt
    A magány.

    Lopott fények, ó mégis áldva áldom
    A színpadi lámpák tört sugarát
    És melegszem sok izzó, régi lángon.
    Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom,
    Hadd gondolok mégis dalolva és
    Sírva rád!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Szerepek

    Napról-napra nagyobb erő kell
    hogy ellenkezzem az idővel

    ezer kéz sem volna elég hogy
    megtarthassam a maradékot

    a valódi s az ál aránya
    folyton romlik az ál javára

    s a rejtett-sejtett bizonyosság
    válik maróan bizonyossá

    bizonyosság? – bizonyosságok!
    testemmel pusztuló világok:

    a színek formák a szememmel
    az ízek nyelvemmel ínyemmel

    a hangok… ám minek soroljam:
    völgymély is van hegycsúcs ahol van

    s teljesség… ó csak az ne látna
    akinek más épség az álma

    aki előtt csak ha magasba
    ha lefelé az már a rosszba

    s aki előtt gyakrabban egyre
    kell vállalkoznom szerepekre

    mígnem minden mímet levetve
    leszek külső sötétre vetve

    s többé nem gesztus maszka szólam

    • meztelenség vall néki rólam

    s nem érti hogy egyszerre mást lát:
    csak elfordul s megvonja vállát

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Látkép visszafelé

    Mint szomszéd kertben lepke-lobogású
    hajjal lerohanó kisleány,
    esztendő fut esztendő után.
    Mintha csak játék lenne, kergetőznek,
    nem veszik észre, hogy felnőttek,
    s egy lassúbb lépés illene talán.
    Ha viszont megállnak, céltáblái lesznek
    kéznek, szájnak, s azt veszik észre,
    kosárban érnek, nem pedig a fán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek

    Tudod-e, ez mi?
    Jó torna eszednek:
    asztalt terítenek,
    asztalt leszednek.

    Haladnak az utcán,
    feküsznek az ágyon,
    mint pille cikázik
    fejükben az álom.

    Karjuk követ, ércet
    izzadva vonszol,
    sürgöny fut az éjben,
    vad telefon szól.

    És csönget az ajtón
    az orvos, a lázas
    szerelmes, a postás,
    a koldus, a gázas.

    Fejjel nekimennek
    a hetyke tavasznak,
    harcolnak azért is,
    ordítva szavaznak.

    Bölcsőt tologatnak,
    megcsendül egy ének,
    már vége a dalnak,
    bámulnak a vének.

    Csókok ligetében
    örvény köde nyildos,
    és ölnek, ölelnek,
    te drága, te gyilkos.

    Nem látni a végét
    a hosszú menetnek.
    Kacagnak-e ottan,
    vagy talán temetnek?

    Egy kis vidámság,
    sok-sok sóhajtás.
    Sejted-e már mi,
    pedzed-e, pajtás?

    Nincs nála nagyobb jó,
    mert ez a kincs.
    Úgy hívják: élet.
    Értelme nincs.

    Forrás: Szeretem a verseket