https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Hajnal Anna – Szerelmesek

    Két külön világegyetem
    bőrrel határolt végtelen
    kikben külön folyó erek
    külön párálnak, gőzlenek
    kikben két külön öntudat
    jár külön-külön utakat
    törékeny diplomáciák
    vad áradást hidalnak át
    kigyúlt mágneses pólusok
    kék északfénye felragyog
    s egymáshoz vonzott részletek
    összefonódva fénylenek

    Elfordulnak a pólusok
    eloldódó mozdulatok
    félöntudatlan fordulat
    hagy el idegen partokat
    kihűlt ragyogás, hűs sötét
    védi a magány felszínét
    külön-külön hűlő világ
    viszi hunyó zsarátnokát
    űrben, mely őrzi távolát:
    külön keringő két halál

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa – Köd

    Nem messze a nem látható patak
    neszez. A hídon ember-forma árnyak.
    A köd mögött kutyák vonítanak,
    fejjel rohannak eb-létük falának.

    Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
    a ködből a sápadt, kopasz platánok.
    Foltos, toronymagas kísértetek:
    még láttam őket fele ekkorának.

    Valahol itt, igen, egy pad lehet:
    két szem parázs a semmiben lebegve.
    Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
    De te – emlékszel még a szédületre?

    Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
    csak betemette – Pompeit a láva –
    a rákövült idő. Sötétedik.
    Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.

    A túlsó parton sárga ablakok
    sora ragyog rejtelmesen a ködben,
    mintha minden, ami fény és titok,
    előttem lenne még, és nem mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Dialóg

    A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
    Én a botomra dőlve hallgatom,
    Mint harmadik.
    Különben csend lakik
    Körül az erdőn.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

    A fenyő:

    Azt jól tudják az istenek,
    Akik az életem kimérték.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

    A fenyő:

    Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
    Se tőled.

    A harkály:

    Az emberektől függ tehát?

    A fenyő:

    Az ember nagynak képzeli magát.

    A harkály:

    Mit gondolsz mégis:
    Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
    S melléd telepszik egy vidám család?
    Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
    A nap heve után?
    Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

    A fenyő:

    Mit tudom én!
    Bölcső leszek talán.
    Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ha a halál is ilyen volna csak…

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Mint ez a decemberi alkonyat,
    Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen…
    S úgy bánna szépen, szelíden velem,
    S úgy érintené meg a kezemet,
    Mint valaki, kit nagyon szeretek.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
    Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
    Észre se venném, hogy sötétebb lett.
    Mennék vele, ki helyettem is lát,
    Ugaron, erdőn, tengereken át.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
    Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
    Egyik kezében megfogózkodnám,
    Másik kezében – lángjával alá –
    – bús géniusz – a fáklyát tartaná.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Hátulról átkarolná vállamat,
    Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
    „A tollat, pajtás, tedd le, most elég!
    Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
    Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”

    Ha a Halál is ilyen volna csak:
    Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
    Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
    Mik lelkem mélyéig tekintenek,
    S visszaragyogják, mit benne látnak:
    Drága képét egy-egy jóbarátnak.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
    De vinne szabad, nagy mezőkön át,
    Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
    S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
    Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – A hídon

    Ennek az őszi napnak aranya
    Még a miénk; a budai hegyek,
    A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
    S a híd is úgy lebeg,

    Kitártan, a két égő part fölött,
    Mint végtelenbe készülő madár,
    Mely a búcsúzó lendület előtt
    A fényben még megáll,

    Acélfőnixként, mozdulatlanul,
    S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
    Valószínűtlen tájról álmodunk,
    Hová röpítni fog.

    Ó, irreális, édes pillanat
    Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
    Minthogyha most először állanék
    A híd ívén veled,

    És most keresném első hangjait
    A tóduló, de ki nem mondható
    Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
    Hogy élni, élni jó,

    S melyet mikorra elsóhajtana
    A reszkető és forró földi száj,
    Egy egész elmúlt élet hirdeti,
    Hogy élni, élni fáj.

    Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
    Traverz-vasakká lomposul a híd,
    S döglötten veti a két partra szét
    Bús főnix-szárnyait.

    Az őszi napnak édes aranya
    Elsápad a hideg hegyek felett,
    S elejtjük ezt a drága percet is,
    Mint ág a levelet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – A tó

    (Rónay György fordítása)

    Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
    az örök éjen át sodródva szüntelen,
    soha nem vethetünk az óceán időbe
    horgonyt egy percre sem?

    Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
    azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
    s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
    hol ő pihent tavaly.

    Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
    megtépett mellükön így porlott szét az ár,
    s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
    áldott lábainál.

    Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
    s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
    csupán a dallamos hab énekébe olvadt
    evezőcsobogás.

    S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
    s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
    a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
    így rebben föl a szó:

    „Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
    ó, ti se múljatok!
    Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
    e tündöklő napok!

    Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
    nyomorult szív remeg:
    azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
    a boldog lelkeket.

    Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
    Száll az idő velünk.
    Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
    széttépi éjjelünk.

    Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
    mámorral, míg vagyunk!
    Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
    elszáll, s mi meghalunk!”

    Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
    midőn elöntenek a mámor habjai,
    épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
    mint a gyász napjai?

    Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
    Örökre elmerült? Egészen elveszett?
    Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
    e boldog perceket?

    Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
    mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
    Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
    mit elraboltatok?

    Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
    Időtlen élet és újton-új ifjúság:
    Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
    emlékét legalább.

    Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
    szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
    fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
    függő szirtek fokán.

    A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
    a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
    s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
    fehéren imbolyog.

    Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
    s illattal ittasult balzsamos levegőd,
    és minden látomás, minden hang és lehellet
    vallja: „Szerettek ők!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Madách Imre – Emlékszel-é?

    Emlékszel-é a szép napokra,
    Midőn oly boldogak valánk,
    És minden oly szép összhangzással
    Mosolyga ránk,
    Emlékszel-é?

    Hallgattuk a pacsirta dalát
    S midőn eltűnt felhők megett,
    Lelkünkben halkan folytatók a
    Lágy éneket.
    Emlékszel-é?

    Akkor szívünkben is tavasz volt,
    Szerelmem a pacsirtaszó.
    Felhő borít most engem is, de
    A dalra óh
    Emlékszel-é?

    Folytatja-é azt, lány, szíved még,
    Mit csak neked danoltam én?
    Ha nem, – dalával e szegény szív
    Is halni mén,
    Ha feledél.

    Nem zeng fel újra, mint pacsirta,
    A szívre nem jő két tavasz,
    S számomra benned, oh leányka,
    Már veszve az,
    Ha feledél.

    S ha mondok is dalt, őszi szél az,
    Mely hord hervadt virágokat,
    Miket a dús tavasz feledve
    Az őszre hagy,
    Mint feledél. – –

    Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Ady Endre: A kezdet siratása

    Dehogy maradnék veszteg,
    Mihol minden napomon
    Drágaságokat vesztek
    És nincs mit féltenem.

    Búza-földön keresztek
    S más keresztek itt s amott,
    Nincsen Vég és nincs Kezdet:
    A Kezdet halála fáj.

    Ez fáj mégis: a Kezdet,
    Ez a szent, ős Valami,
    Akit most már megesznek
    A Vég halott szájai.

    Micsoda-szép gerezdek
    Kínálgatták magukat
    S milyen szép volt a Kezdet,
    Akit most megöl a Vég.

    Milyen búsak, esettek,
    Kik most kezdnek kezdeni,
    Oh, fiatal keresztek,
    Látlak ifjú vállakon.

    Siratlak, drága Kezdet,
    Ki hozzám kegyes valál
    S mert Vég sincs, hát meresztek
    Kisírt szemeket feléd.

    Lelkem immár megedzett.
    Élni? – halni? – : ugyanaz,
    De siratlak, szent Kezdet – :
    Most nem vagy sehol-sehol.

    Forrás: szeretem a verseket

  • François Villon – A testamentum (részletek)

    Faludy György átköltésében

    I.

    Az őszi sárban már magamban járok,
    s lábam nyomában a Kaszás üget,
    hajam deres lett és az utcalányok
    másnak mutatják már a mellüket,
    s a csillagok is már fakóbban égnek,
    mint egykor égtek, mikor este lett:
    ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
    s az út sarának vézna testemet.

    II.

    Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
    emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
    mikor félig fejemre szállt az álom,
    s elmorzsoltam már rég az estimát:
    hirtelen belémnyilalt a sötétben
    a rémület, hogy egyszer meghalok,
    s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
    s hogy fákat láttam, holdat és napot,

    III.

    hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
    de nekem nem lesz szavam és dalom,
    és a bitang sors, mely nem adott enni,
    végül sarat dagaszt az ajkamon:
    hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
    s ha már a sírba tettek, e kevés
    örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
    s nem lesz soha, de soha ébredés.

    IV.

    E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
    fúrják bikák agyába a karót,
    a verejték nyakamig elborított,
    s hörögve haraptam a takarót,
    görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
    s hogy elkergessem ezt a látomást:
    könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
    szememmel Vallát vagy a Gorgiászt…

    V.

    Azóta a pimasz nők, a rideg
    barátok, a polgárok közönye,
    a hosszú vándorutak a hideg
    erdőkben és a hóhér kötele
    másra tanított; s mert kiürítettem
    a mély pincék minden lőre-borát:
    nem félek többé s a halállal ketten
    régen vagyunk már pertucimborák.

    VI.

    Mert korbáccsal vert engemet az élet,
    s nem voltam Isten választott fia,
    egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
    s lábamnak hányszor kellett futnia,
    és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
    s az urak hiába fennek rám fogat,
    ollójával e rút Kor és az Állam
    nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.
    …

    XLVI.

    Ültessetek fejem fölé egy árva
    kis szilvafát s mellemre pázsitot,
    de a kék ég szerelméért ne drága
    márványtömböt vagy gőgös gránitot:
    rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
    s bár hóhérkézben lengett életem:
    az úgynevezett úri tisztességhez
    mégis túl tiszta volt az én nevem.

    XLVII.

    S ne törődjetek halotti torommal,
    jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
    s ha nem nagy munka, írjátok korommal
    vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
    középnagy kőre, amilyen a réten
    a lábatok alatt ezer akad:
    hogy úgy ki és mi volt az életében,
    ki itt enyészik lenn a föld alatt.

    XLVIII.

    S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
    oda, hol szebben szaglik a virág;
    s talán, ha majdan kettőezret írnak
    Krisztus után, még tudja a világ,
    hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
    s mély serlegekből hogy itta a bút,
    s hogy indult végül álmos és kanyargó
    vizekre, honnan nincsen visszaút.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Kérés az öregséghez

    Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
    taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

    Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
    hangoskodóból halkíts hallgatagra.

    Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
    ritkán hallassam hangom, mint a holló.

    A közlékenység kútját tömd be bennem,
    karthauzi legyek a cella-csendben.

    Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
    folyók a torkolatnál csendesednek.

    Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
    könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

    Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
    egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

    a túlsó partot látó révülésben
    a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: – Készen.

    Forrás: Lélektől lélekig