Címke: elmúlás

  • Reviczky Gyula – Altató

    Álom, álom, édes álom,
    Suhanj végig szempillámon,
    S ráterítve csoda-fátylad,
    Népesítsd be éjszakámat.

    Szerelemrül légyen álmom,
    A szelíd, csöndes álom.
    Álom, álom, édes álom,
    Érkezésed mindig áldom.

    Te boríts be fátyoloddal,
    Te kábíts el mákonyoddal.
    Te cirógass karjaidban,
    Födj be lágyan holtomiglan.

    Áldva légyen érkezésed;
    Éltem álom, álmom élet.
    Álom, álom, édes álom,
    Szemem, íme már lezárom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Sajnálom őt…

    S néha messzebbről látom őt,
    aki most hozzátok beszél.
    Látom, amint a hűvös szalonban
    lassan cigarettára gyújt
    s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
    Látom arcán a kora ráncokat,
    látom kusza erőtlen haját.
    Látom, amint lemegy a lépcsőn,
    s a kövezeten kong a lépte,
    s a háta csüggedten előre hajlik,
    s a két karját lóbálja
    szerencsétlenül.
    Látom, amint egyedül baktat
    keresztül a sötétedő sétatéren.
    Felöltőjét nyitogatja a szél,
    s kajla kalapja ereszként csurgatja
    az egyhangú, tavaszi esőt –

    És olyankor nagyon,
    nagyon sajnálom őt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna – Szeptember…

    Édes, édes most a nap,
    bor van benn, vagy méz?
    első csókban nyár és ősz
    kéken összenéz.
    Mámoros a levegő
    lenge tánc a fény,
    senki sincs ki ellenáll,
    hősebb legyek én?

    S vajjon hősebb aki sir?
    jobb-e aki fáj?
    melyik hüség igazabb?
    s már felel a táj –
    gesztenyéken rőt levél
    s második virág,
    zsenge bimbók és avar,
    bolond a világ?

    Te is becsapod szivem
    sulyod, bánatod?
    mind ledobtad mit a sors
    orvul rádrakott
    s ugy perdülsz most táncosan
    mint kit szél kavar,
    álljak? fussak? melyik több?
    honnan e zavar?

    Uj virágzás és gyümölcs
    vegyül itt, mohó,
    kecskerágó, bodza is
    mind csupa bogyó
    s mire kóró lesz a zöld
    csipkerózsaág
    virít majd a csitkenye
    kihivó virág,

    gunyos, piros üzenet
    mire jön a tél,
    csattogó fehér fogától
    senki sincs ki fél.
    Hári János minden fa,
    dicsekvő legény,
    messze van még tél és fagy,
    hencegjen szegény.

    Te is hősködj ma szivem,
    hidd a vágy, a nyár
    örökké tart, jó kaland,
    s mindig utra vár –
    s feledd, feledd hogy a vég
    mindig siri hó,
    ahol annyi vágy után
    megpihenni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László: Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.

    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ne szóljatok

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    fojtsátok vissza lélegzetetek…
    Nézzétek: fa vagyok,
    reszketnek rajtam a színes levelek.
    Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
    életen túl, innen a halálon
    még tartja őket valami csoda…
    Pedig elmúlt Halottak napja is,
    mi most nem hull le, nem hull le soha,
    ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
    egy pillantás, egy sóhajtás elég:
    és lehullnak a legutolsó álmok,
    és meghalnak az utolsó mesék.

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    egy nesztelen lépést se tegyetek, –
    mi most nem hull le, nem hull le soha,
    hátha örökké tart ez a csoda,
    hátha nem hullnak le a levelek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Ki tudja?

    Ki tudja, hány perc, hány óra, hány nap az élet?
    Őszintén remélem: mielőtt életem végére ér,
    lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
    Eljössz-e egy nap szerelmemért?

    Semmit nem várok,
    csak remélek, s miként az óramutató az órán, mendegélek…
    Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
    nem fáj a szív, ha nem dobog és nincs benne élet.

    De ma még itt vagyok – és még élek,
    szeretlek, míg a nap ragyog az égen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Ez már az ősz

    Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
    dalt próbál szegény, a füvek között.
    Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
    nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

    Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
    Közeleg a rozsdaszínű áradat.
    Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
    elnémul a rigó, el a tücsök.

    Mily korán jő, mily korán tör felénk –
    hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
    Be üres is volt idén a pohár,
    be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

    S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
    az őszi ég keserű sugarát.
    Hiába isszák, nem ad már erőt,
    csügged az ág, sárgára vált a zöld.

    Csügged az ág, ejti leveleit. –
    Ó, ha az ember is a bűneit
    így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
    de állhatnék telemben bűntelen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Sajnálom őt…

    S néha messzebbről látom őt,
    aki most hozzátok beszél.
    Látom, amint a hűvös szalonban
    lassan cigarettára gyújt
    s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
    Látom arcán a kora ráncokat,
    látom kusza erőtlen haját.
    Látom, amint lemegy a lépcsőn,
    s a kövezeten kong a lépte,
    s a háta csüggedten előre hajlik,
    s a két karját lóbálja
    szerencsétlenül.
    Látom, amint egyedül baktat
    keresztül a sötétedő sétatéren.
    Felöltőjét nyitogatja a szél,
    s kajla kalapja ereszként csurgatja
    az egyhangú, tavaszi esőt –

    És olyankor nagyon,
    nagyon sajnálom őt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – Ősz

    Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
    tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
    Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
    utolsó szép napok! olyan jól illetek.

    Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
    hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
    míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
    az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

    Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
    természet, arcodat jobban szeretem én.
    Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
    elhaló ajkain derengene felém.

    Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
    siratva elvetélt reményeim korát;
    vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
    úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

    Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
    válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
    A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
    oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

    Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
    amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
    életem italát kínálta ez a serleg,
    s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

    Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
    jövőmben a reményt életre gyújtaná;
    s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
    megértené a szívem, s visszhangot adna rá.

    Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
    úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
    Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
    ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Ahogy

    ahogy tenyered homlokodra
    ellenzősíted meg-megállva
    ahogy el-elmagányosodva
    meg-megszállsz egy-egy éjszakára

    ahogy az üres polcra bámulsz
    s nem hiányoznak már a könyvek
    ahogy reggelente az ágy húz
    és nem-fölkelni volna könnyebb

    ahogy otthonod még hiányzik
    van-e otthonod igazában
    ahogy a szó is el- s kivásik
    az otthonokban most lakás van

    ahogy nyelved a rímre rájár
    mint ujjaid a billentyűkre
    ahogy foncsorosodva már-már
    arcod lesz tükrödnek a tükre

    ahogy a tűznek csak a korma
    senki senkinek számadással
    ahogy elfacérul a forma
    s a múzsa markát tartva házal

    ahogy az ismerőst felejted
    s az ismeretlen ismerősül
    ahogy a rég magadba-rejtett
    titok veled öregszik, őszül

    ahogy az isten észrevétlen
    beléd épül minthogyha volna
    ahogy te is valamiképpen
    vagy a ház és annak lakója

    ahogy az erek mint a húrok
    aztán csak száll elszáll a lélek
    vagy sortűz nyomán tova surrog
    rajban akár a seregélyek

    Forrás: Lélektől lélekig