https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Hans Lodeizen: Figyelj: Mikor még vele…

    figyelj:

    mikor még vele
    éltem és a világot együtt
    alkottuk, összeszőve, felfejtve
    mikor még nálam volt a szeme
    és hófehér keze
    akkor megáldottam a havat
    és az esőben nevettem.

    mikor a délutánokat szobájában
    töltöttem és a testében
    járkáltam vagy leültem, könyvet
    olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
    fülében az utat és behajóztam szemének
    folyóján mikor kezével
    játszottam és átsuhantam az ajkán
    olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
    nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
    de,

    az ősz beköszöntével ő elment
    most én sem vagyok már mert vele mentem
    kezének kezet adtam
    szemében ottmaradtam
    fülében elakadtam
    testében eltévedtem
    testében megfulladtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egy téli tölgylevélre

    E levelet a hegytetőn találtam,
    Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
    Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
    Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.

    De hogy megbarnult, megkeményedett:
    Az írás felcsillámlik rajta,
    S tünődvén, lelkem elsóhajtja:
    Kellett a dér, a tél, a hóvihar,
    S a zuzmara, a zordfényű palást,
    Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

    Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
    állatban, emberben.
    Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
    telet decemberben.
    A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
    mintha dunyhán menne.
    Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
    milyen édes lenne!…

    A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
    futja hótalpakon,
    akármennyit zuhan, puha combocskáját
    nem üti meg nagyon.
    És az állástalan szegény ember, aki
    nem mer még meghalni,
    örül hogy reggeltől estig szabad neki
    havat lapátolni.

    Végig a városon nem csilingel a szán,
    mint gyerekkoromba.
    Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
    A kocsit gép vonja.
    Angyalok elszálló csengője se csenget
    a fehér utcákon.
    Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
    gazdagok házában.

    Nem édes a világ, de mégis szép látni…
    És én már gyógyulok…
    Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
    mindent elgondolok…
    Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
    Tapintom tagjaim…
    Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
    s vár a fény odakinn…

    Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
    jere, add kezedet:
    a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
    vezess ki engemet!
    Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
    Én megyek… indulok…
    s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
    ha én meggyógyulok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Egy Pilinszky-dallam

    Mikor már csaknem elveszek:
    hiányod megfogalmaz.
    Két gyengeség beleremeg,
    kettejük mily hatalmas!

    Lehetetlenségünk ragyog!
    Nincs szem, mely belenézhet.
    Taglalhatatlan állapot
    — nem része az egésznek.

    Nincs időnk. Nincs történetünk.
    S mi nincs, az múlhatatlan.
    Nem ismerünk erényt, se bűnt
    az Örök Pillanatban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Már hiába nézel

    Úgy hagytad el az ifjúságot,
    mint aki hörgő hófuvásu, téli
    estén párás szobát hagy el
    s hogy még marasztják, titkon azt reméli –
    De mind hallgatnak, senki sem szól,
    szél fú be az ajtóközön
    s ő lassan indul, keze a kilincsen
    és visszanéz és elköszön.

    Úgy hagyott el az ifjúság,
    mint a holtak. Bizony, holtak szokása
    habfátyollal takarni el
    arcukat, hogy többé senki se lássa.
    Utoljára még megölelnéd,
    de karodat lágyan lefejtik
    és ellopják és kiviszik a holtat
    és énekelve földbe rejtik.

    Ó, érettsorsú, árva férfi,
    ki lápok lángjait űzted rohanva
    s már-már elérvén, húnyni láttad
    s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
    Te harmincéves férfiarc,
    sokat tudó, öregedő,
    leheld vakká tükreidet, ne lássék
    titkod a sok finom redő.

    Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
    Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
    Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
    fütyörésszél az ifjúság halálán.
    Teste testedben mállik el,
    míg babrálja a lágy enyészet, – –
    fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
    s eltűnik. Már hiába nézed.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Dsida Jenő, erdélyi magyar költő, ifjúság, elmúlás, öregedés, férfisors, idő, gyász, lélek, melankólia, emlékezés

  • Kosztolányi Dezső: TÉLI IDILL

    Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
    Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
    Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
    zihált a melle, vert a szíve döngve,
    forgott az erdő, ágat keresett,
    hogy megfogózzék benne. Elesett,
    elájult.

    Vékony, kékkötésű könyve
    mellé esett a gyantás tobozokra.
    Halántékán piros lett haja bokra.

    Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
    fenyőszagú szobában. Sok gerendát
    és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
    Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
    A fejénél egy férfi könyököl.
    Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.

    Irén szétnézett, mint aki nem érti.
    “Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
    Irén megrémült. “Jézusmária,
    maga kicsoda”? “Az erdész fia.”

    Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén felkelt és elpirult nyakig.
    Elmondta, hogy a fürdőben lakik
    és szívbeteg és nem soká fog élni.
    A szívességet megköszönte sokszor
    és menni készült. Várja már a doktor
    a szanatóriumban. És a néni.

    A férfi nézte, nézte. És a széket
    forgatta és szeme villogva kéklett.
    “Apámék a szomszéd faluba mentek,
    ketten vagyunk a házban. Maga szép,
    oly földöntúlian szép, mint a szentek.
    És meg fog halni, ha innen kilép.
    Maradjon.”

    Csend volt. Szívdobogtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
    És messzenézett. Messze. És mosolygott.
    Maga elé, soká. Mint aki boldog.
    És felrezzent. Némán adott kezet.

    Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
    Lehelethalkan sugta: “Köszönöm.”

    S a fagyos úton elhangzott a lépte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Áldás a fenyőkre

    Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
    Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
    Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
    Ti állottatok csak árván a világon.

    De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
    Ti maradtatok csak örök virulóan.
    Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
    Néma hirdetői örök Szerelemnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Kezemben tartom a szivedet

    Kicsi testvér, a kezemben tartom
    a szívedet: Mért olyan hideg?
    Ha az égre nézünk, odafent is
    zöld füvet látunk, locsogó kis
    patakokat s az erdők fordított képét.
    Látod, ott megyünk mi is,
    az árnyas úton, milyen kicsinyek
    vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
    gyöngén ölelem jobb karommal
    a derekadat: mindjárt eltűnünk.
    Nem az a fontos, amit nagyképűen
    egymásnak mondtunk és a világnak.
    Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
    ott megy utánunk, szereti a kis fekete
    törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
    A vén kofaasszony, akivel pár jó szót
    szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:
    ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.
    Nézd, milyen piros sugarakkal,
    piros örömmel vár minket a
    messzeségek messzesége; kezemben
    tartom a szívedet: melegedik, melegedik…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Idegen ébredés

    Felszáll a köd. Szívverésünk zaja
    végigdördül még egyszer rajta,
    finoman reszket. Lépünk, lépünk, de
    miért nem ér földet a lábunk?
    A sötétség tágranyitott ajtaja
    előtt apró sugárrongyok libegnek,
    minden elmúlik, és mi elalszunk.
    Ébredésünk ágyát idegen virágok
    illatozzák, idegen lesz az
    ének és a tengerek arca.
    S nem emlékezünk egymás nevére.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Néma jajszó

    Ó boldog az, ki idejében elmegy,
    Mikor remény ég még a homlokán
    És úgy néz végig napjai során,
    Mint arcélén egy győzelmes seregnek.

    De jaj annak, ki él még s már halott,
    Előtte semmi és mögötte minden,
    Keze remegve babrál egy kilincsen,
    Amely kinyitna egy vakablakot.

    Barátaim, ne nézzetek ma engem,
    Ki az üres és süket végtelenben
    A semmit várva vergődöm magam.

    Imádság, átok, minden hasztalan,
    A jóság és a szépség sírva néznek,
    Hisz nemrégen még a szívemben éltek.

    Forrás: Arkanum