https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Juhász Gyula: Ovid levele Júliához

    Tomiban ősz van. Barbárok a népek
    És idegenek némely csillagok.
    A borostyánom zöldje dérbe téved
    És örömektől oly özvegy vagyok.
    Júlia, szeretnélek látni téged
    És Rómát, ahol tavaszég ragyog.
    Tomiban ősz van és a lelkemben tél,
    Júliám, Rómám, ó be messze estél!

    Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár
    És ki a költő és miről dalol?
    Ki hordja most Ovidius babérját,
    Kacér Fortuna most kihez hajol?
    Tomiban ősz van. Hervad a babérág,
    Ó boldog az, ki él titokba jól.
    Rómában minden fürdik szent tavaszban,
    Tomiban ősz van és én itt maradtam.

    Szépek-e most is Rómában a szépek,
    Az élet most is oly édes, vidám?
    Melyik poétát tanít verselésre
    S szeretkezésre az én Júliám?
    Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet:
    Szeretni s veszni szerelem hiján!
    Tomiban ősz van és nincs szerelem.
    Több tavaszom már nem is lesz nekem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Dal

    Ha violáink hervadoznak,
    Ha tavaszaink fagyot hoznak,
    Ha nyaraink perzselve égnek,
    Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
    Ha dalainknak szárnya bágyad,
    Ha látjuk már a síri ágyat,
    Vígaszt későn mi adhat nékünk?
    – Rózsák, amiket el nem értünk.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Fejfámra…

    Szegény magyar volt,
    Költő volt, senki,
    Nem tudott élni,
    Csak énekelni.

    Nem volt rossz, sem jó,
    Csak ember, fáradt,
    Várt, várt és nem lelt
    Soha csodákat.

    Mély szürkeségben
    Színeket látott,
    Magyar volt, költő:
    Átkozott, áldott!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Anna örök

    Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
    Emlékeimből lassan, elfakult
    Arcképed a szívemben, elmosódott
    A vállaidnak íve, elsuhant
    A hangod és én nem mentem utánad
    Az élet egyre mélyebb erdejében.

    Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
    Ma már nem reszketek tekintetedre,
    Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
    Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
    Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
    És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

    Mert benne élsz te minden félrecsúszott
    Nyakkendőmben és elvétett szavamban
    És minden eltévesztett köszönésben
    És minden összetépett levelemben
    És egész elhibázott életemben
    Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Kérdések

    Az éveket, a messze, messze szálló
    Szép éveket, Uram, ki hozza vissza?
    Vagy várja őket örök kikelet?
    Szerelmemet, a messze, messze illant
    Szűz csodaszarvast, Uram, hol lelem meg?
    Vagy várja őt is egy örök csalit?
    A bánatot, a messze, messze elment
    Szent felleget, Uram, hol látom újra?
    Vagy várja őt is örök üdv ege?
    Az életet, a messze, messze tévedt
    Víg életet, Uram, még megtalálom?
    Vagy tán a Fájdalom csak az örök?

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A halálhoz

    Te hegedülsz a hegedűkben.
    Te tündökölsz tavasz-derűben.
    Te csillogsz szerelem szemében.
    Te szunnyadsz az anyák ölében.
    Te mosolyogsz poharak mélyén.
    Te hárfázol a nászok éjén.
    Lágyan te ringatod a bölcsőt.
    Te hangolod az árva költőt.

    Költők ajándéktárgyak
    Reménytelenség menedéke,
    Álmatlan álom, szende béke,
    Téged remegnek és remélnek.
    Halál: te vagy az örök élet.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Halálos ének

    Minden este, hogy az ágyba fekszem,
    A halállal ismerkedem én,
    Angyalszárnya megsuhog felettem,
    Kettős szárnya: emlék és remény.
    Mert emlékszem: volt találkozásunk
    Híd karfáján és pisztoly csövén
    És remélem: megvetve az ágyunk
    És melléje vígan jövök én.

    Fényes utcán gyakran vele járok,
    Míg suhannak, símulnak a párok.
    Borús éjen mindig vele hálok.
    Utcájába egyszer eltalálok.
    Sok virág van boldog temetőben,
    Sok világ van alattam, fölöttem.
    S bennem is van egy egész világ még
    S lesz belőlem egyszer sok virág még!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Jól van így

    Békét kötöttem sorssal és világgal,
    Letettem én a fegyvert csöndesen,
    Beszélgetek madárral és virággal,
    Szerelmem is már csillagszerelem.
    A felhők útján szállok víg egeknek,
    A szellők szárnyán utazom tova,
    A vágyaim hattyúi énekelnek
    Utolsót, szépet, mely nem lesz soha.
    Kezet fogok mélázón a halállal
    S a temetőket járom egyre én,
    Az öröm sírján ülök, mint az árva,
    Magányos varjú ül a jegenyén.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Utolsó vers

    A régi holdat látom még az égen,
    De már nem látom régi magamat,
    Az egész idegen végtelenségben
    Szegény valóm oly magára maradt.
    Hiába keresek egy társat erre,
    Hiába keres engem valaki,
    Mint a hajó, amely a nyílt tengerre
    Kifutott s nem tud révbe tartani.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Haladék

    Menekülünk a láthatatlan
    És ismeretlen rém elől,
    Ki ránk les százezer alakban
    És egyszer mégis csak megöl.
    Ki ránk vár fényben és ködökben,
    Alattomos gyilkos, konok,
    Minden bukásban és örömben
    Ő közeleg, az átkozott.

    Megengedi, hogy dalba fogjunk,
    Hogy csókoljunk egy tünde nőt,
    Elnézzük, percek üdve hogy fut
    És mint nőnek a temetők.
    Megengedi, hogy meneküljünk
    Mámorba, ködbe, bús vakon,
    Hogy végre lássuk: itt a vesztünk
    S érezzük: nincsen irgalom!

    Forrás: MEK