Még szól a tücsök, de már nem soká, Átadja csöndes birodalmát. Oly nesztelenül tűnik el, Mint szeptember s a hulló levelek. A katonáit elbocsátja, Szabadságolja tarka udvarát, Haldokló nemzetének búcsút int. Még szól a tücsök sárguló gyepen És vérbehanyatlott bokrok tövén, – Hallgatja minden fűszál, falevél: Csendország bánatos polgárai. Még szól a tücsök, de már nem soká.
Az éjek hűvösödnek, Fénybogár se marad Mindszentekre a temető füvében. Az országból csupán a címer, Csendország címere: a csillagok.
Isten veled, lantos-fejedelem! Dalok királya, de már vége annak, Elmúlott tőlem a királyság, Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?
Csak még egy utolsó keringőt táncolj velem, hadd érezzem azt, az öregség nem fáj, hadd higgyem csak, hogy az elmúlás is barát, s valahol még ránk nyitja az élet kapuját. Csak lágyan suhanjunk az éji csillagfényben. Könnyedén lebegve, mint az első randevún, mikor kezem kezedbe rejtetted, és annyit mondtunk, most már mindörökre egymáshoz tartozunk. Ebben a keringőben minden álmunk ott lesz, benne lesz az ifjúság, könny, mosoly, bánat, minden-minden benne lesz, ami csak a miénk, amit nem vett el tőlünk, sem törvény, sem gyalázat, mert egy utolsó tánc mindenkinek jár, hisz ott teljesül majd az a nem sikerült tervünk, amit sokszor szerettünk volna megtörténtté tenni, de a sors elvette a hozzá való merszünk.
Ismered-e az álomtalan éjet, Mikor a szívünk még szűz és beteg, Mikor fehérek még a remények, Mikor bárányok még a fellegek? Ismered-e a könyvek közt virrasztást S a könnyek közt virrasztást ismered? Mikor a csönd elringat puha karján És várnak ránk nagy ismeretlenek?
Az éj körülfoly, mint valami tenger, Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk, Ó élet, merre szívünk szállni nem mer, Ó távol partok, távol hegedűk! Valaki már ránk vár s dalolni késztet, De még csalódni korán lesz, korán, Melyik csillag az, melyben vágya éghet: Az a szőkés, vagy az a halovány?
Ó szomorú szép, álomtalan éjek, Engem ti nem ringattok már soha. És nem borít el a fehér remények S fehér virágok csöndes zápora. Szelíd igába nem fognak a könyvek S a könnyek áldását nem ismerem S nem nézem a rámragyogó jövőnek Kék csillagát a fehér éjeken…
Magányos út, november, éjszaka, koromsötét. Valaki jön mögöttem, súlyosan jön: hallom léptei döngő ütemét. Eremben lassan hűlni kezd a vér, – de nem sietek, már nem sietek, tudom, hogy úgyis mindjárt utolér.
Lehajtom a fejem. Ez már nem félelem, ez már az Ámen halk mozdulata: az irgalmatlan léptű idegen hadd jöjjön hát. – oltson el minden kis-ablaknyi fényt, csalóka fényt, – tegye teljessé ezt az éjszakát.
Jön. Nagy, mérföldnyelő léptekkel halad, most, itt, itt lesz a nagy találkozás, ahol megálltam, e haldokló lámpavilág alatt.
Most! – Elment. Elment, és szóba sem állott velem, csak megnézett a kalapja alól, akár az élet és a szerelem.
Nem lesz ott velem majd azok közül, kiket szerettem és elhagytam, akit imádtam, s elhagyott, vagy kit megbántottam, s nem kértem bocsánatot, — tán megbocsátott nekem, ha tudott — abban az utolsó, fájdalmas pillanatban, mikor mennem kell e Földről.
Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva ontja minden virág a szent tömjénszagot; járják az est legét a hangok s illatok; valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Ontja minden virág a szent tömjénszagot; felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna; valcer bús dallama, epedés kába sodra! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.
Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna, gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt; alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot, gyűjti a csillogó múlt romjait halomba! Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja… Emléked mint arany szentségtartó ragyog.
Én most elmegyek mert időm lejárt ne tarts vissza kedvesem mert veled maradnom nem lehet mennem kell bármennyire fáj utamon vissza nem fordulhatok hogy lássalak s te is láss megint… nem térhetek vissza hozzád nem repülhetek karjaidba mint régen annyiszor s te sem szaladhatsz felém
hogy felkapjál mint a forró parti szél a könnyű homokot s visszavigyél oda hol boldogság lakoz nem nyújthatom kezem hogy erősen fogj s ne adj oda senkinek… elmegyek mert mennem kell kedvesem ne szólj ne nézz ne mozdulj mert meghalok s velem te is… elmegyek mert időm lejárt s amíg a távolba lépkedek integess felém zengjél búcsú-éneket mert elmegyek s többé vissza nem jöhetek
hozzád ide… nézd, már hív az út lidércek tánca bíztatóan int ígérnek csalfa szépet (téged) csak menjek már — ó, a hangjuk hogy éget! védjél meg, kedvesem ne engedj közéjük szerelmesem mert félek tőlük magamtól félek… — lidércek tánca megbűvöl mint szerelmed egykor s most de ők erősebbek nálunk a világnál Istennél erősebbek hát mennem kell s te nem jöhetsz velem kedvesem… most — nem de ha majd az árnyak elnyelnek teljesen s szíved már nem érez semmit sem ha hiába nyúlsz felém s már csak emlék leszek lelked rejtekén ha letelt a te időd is kedvesem jer vissza ide hol most a búcsú helye van
s indulj utánam gyorsan erővel szívvel szerelemmel mert elérsz!… várok rád kedvesem szerelmesem életem várok rád örökké mert ahova én megyek az élet ott örök s a szerelem is… indulj el akkor, ne késlekedj lépj át az árnyakon repülj világokon át selyem szárnyakon s meglásd Fényt találsz hova érkezel s engem szerelmemet Életet hol a kettő egybe lett akkor örökké…
számold a perceket kedvesem számold szíved hangjait s ha kitelt a bűvös mennyiség ha azt hallod mélyről messziről: „ne tovább, itt már elég!”
akkor lépj az útra
kövesd lábam nyomát s ha őket csókkal illeted — tudom, majd ezt teszed —
látni fogsz engem is és az utat mi hozzám elvezet s ha lábaim nyomát könnyeiddel töltöd meg abból tiszta forrás fakad mi táplálni fog míg járod utadat felém nem kell erő nem lesz küzdelem nem lassít kétség, félelem mert fényes lesz az út puha meleg egyenes — mint én — felém mikor most elmegyek egy-egy kis Fény-magot utamon elvetek mik fákká nőnek fel hogy utadon ne tévedj el amikor elindulsz felém arcod ragyogni fog a kisarjadt gyémánt-csillagok mesélnek neked szépeket rólam s ha kérded őket mindegyik felel mert erre jártam egyszer, régen — mennem kellett mert elraboltak mint a mesékben ugye, emlékszel kedvesem? — és táncolni is fognak a csillagok és szemük boldogan ragyog — majd meglátod, kedvesem — mert ők már tudják hol vagyok s hamarosan te is megtudod — ahol a Fény a legnagyobb ott vagyok s ott leszel te is hamar csak ne térj le az útról s kérdezd őket mindegyik boldogan felel s válaszuk édes lesz neked
mert szavaik remény — felém s szíved könnyű dalt énekel: „enyém… enyém…”
indulj kedvesem várlak szerelmesem életem…
Forrás: YouTube – megadott videó alapján
Ady Endre – A föl-földobott kő – Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János – Családi kör – Toldi estéje
Petőfi Sándor – Nemzeti dal – Szeptember végén – Anyám tyúkja
