Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt te jössz vélem szembe.
Jajonghatok körül a Földön:
– mindenütt te fúródsz szívembe.
Belém ivódtál – édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: – te táplálsz.
S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.
Ahogy sors íródik tenyérre,
– arcomra Te úgy rajzolódtál:
járok fényeddel világítva
a Föld körül – ahogy a Hold jár.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Fácán ragyog a sötét földeken,
a szegények lecsavart lámpájának fénye
sugárzik a remegő nyakán.
Körbe a dombok torokhangú kékjén
széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
a zománc mellű páva.
A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
már alszanak a jegenyék,
a borzolt tollú gólyák.
A láthatáron körben
a hegyek sóvár dallama lebeg.
Kiárad az este a parttalan világra,
mentőcsónakjában száll a képzelet.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Minket mindenki elkerül,
asztalunk hiába terül.
A vendég úgy ül, hogy gyanít,
aggódva sejt, vár valamit.
Ő van otthon – s az idegen
mi vagyunk: én s Te, kedvesem:
két gyertyaláng, melyre lecsap
váratlan titkos léghuzat,
s hirtelen lobban, majd pedig
szelíden ragyog, könnyezik.
Beszélgetünk – egyszerre csak
szemünkben ég egy alkonyat;
aztán korbácsként suhogunk,
s valamin elsírjuk magunk,
majd hirtelen egy vallomás
önti el ajkunk, mint a láz,
s magunkról olyat hírelünk,
hogy rajta mi megdöbbenünk,
s újra csak ülünk hangtalan,
s amit nézünk, oly messze van!
Ilyenek vagyunk – mint a láng,
és mint a szél, s szélben az ág,
túlzások, tág ívek, örök,
soha be nem zárult körök,
s mint partjain túl a folyó.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Lányos mosollyal álmodik a tó,
zöldes szemében könnyű végtelen;
gyógyít a fény, a csend, a néptelen
hajnal: – nem ébredt még fel a Való.
Még álmodik pár percig a világ,
valami másról mélyen álmodik,
valami közeledő távolit –
– mint a magot a záruló virág.
A csipkebokor szirmai lehullnak,
nem pompázik vörös tavasz idő:
– a megfogant gyümölcs köré az ujjak
védő, kemény csonthéjas ökle nő!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
A barna éjszaka mezsgyéin,
a lámpák napraforgói alatt,
hogy szerettem Veled az égre nézni,
ha már nem leltünk szavakat!
Erkélyek sötét fedélzetein
hajózni éjek, emlékek felett,
hallgatni egymás mellett és susogni,
mint virágok fölött a levelek!
És eszpresszók gyóntató asztalánál
gyufát tördelve éjjelig,
mennyit tudtunk arról beszélni,
hogy csak beszélünk, évekig!
S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
– a partok közt hogy megfeszült a híd!
Ó, nagy dologról volt szó itt, és arról
szerettünk volna mondani valamit!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
– azt se, hogy szeressék.
Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen, aki megengedje: – rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Búza, búzakalász!
véle szél hadonász:
hajlik, lengedezik,
amíg cseperedik.
Búza, búzakalász.
Színe még nem arany:
mint a fű, csak olyan.
Szerte búzamező
zöld színben repeső,
– színe még nem arany.
Amíg érik a mag,
lassan, jó nap alatt,
– könnyű kis pipacsok
szirma, lángja lobog,
amíg érik a mag.
Messze virítanak.
Lenge szirmaikat
rázva vérpirosan,
mag felett magasan,
messze virítanak.
Tőlük piros a táj!
„Íme itt van a nyár!”
Őket nézegetik,
szép csokorba szedik.
Tőlük piros a táj.
A zöld búzamezők,
észrevétlenek ők!
De lehull a pipacs,
s felragyognak a nagy
érett búzamezők!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.
Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.
Forrás: Magyarul Bábelben
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
Egy életem volt – semmivé lett.
Milyen megrendítő kísérlet
volt arra, hogy én is, én is éljek!
Már kamasz koromban elvesztem,
mikor egy este sírni kezdtem,
s a csillagokhoz kéredzkedtem.
S mert ezután is semmiségek
adtak nekem gyönyörűséget,
hát mindenki bolondnak nézett.
S mert hittem, hogyha hitegettek,
és sírtam szívből, hogyha vertek,
– azt mondták rám mindig: – csak gyermek!
“Komoly” se voltam – mert nevettem.
És “hű” se voltam, mert szerettem!
Végül senkinek se kellettem.
Csak ilyen voltam én – egyetlen,
magányos ebben a kegyetlen
torkomra forrott életemben.
Talán magamról elég ennyi,
hogy megértsem belőle: – senki
nem is tudott engem szeretni.
Nem is szerettek. – Tudom, Kedves,
jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
És egy szavam sem lehet ehhez!
