Nem keresem már, mi voltam,
csak nézem, ki lettem.
Arcomon finom vonalak:
az idő ujjlenyomatai.
Egykor még siettem,
most inkább kivárok.
A tükör nem ellenség többé,
csak emlékeztet arra,
hogy minden arc mögött van egy történet,
amit már nem kell elmondani.
Mosolygok.
Nem a szépségért,
hanem mert még tudok.
Nem zörög már az ablak,
nem beszélnek a falak.
A szavak elbújtak bennem,
mint riadt madarak.
Nem szól senki.
Csak a szívem jár,
mint egy rég elfeledett óra,
amit senki sem húz fel többé.
És mégis:
minden percében ott dobban
valami élő, valami fény,
amit nem lehet elhallgattatni.
Messziről nézem a vizet.
Hullámok játszanak a széllel,
a parton gyerekek nevetnek,
és a nap egyre mélyebbre hajol.
Valahol túl a látóhatáron
valaki szintén nézi ezt a fényt.
Talán nem is tud rólam,
mégis összeköt bennünket a víz,
a csend,
meg az, hogy mindketten várunk valamire.
A nap már a vízbe csúszik,
de a hullámok aranyba borulnak.
Így búcsúzik a világ,
amikor élni akar.
Szóltál egyszer,
s azóta visszhangzik bennem minden.
A csend is.
Nem tudom, mit mondtál –
már rég elmosta az idő.
Csak a hang maradt,
mint üres kagylóban a tenger zúgása.
Néha még fölriad bennem,
amikor elhiszem,
hogy végre elfelejtettelek.
És olyankor újra kezdem:
hallgatni a semmit,
amiben te szólalsz meg újra.
Nem őrzöm a szavaidat,
mégis itt vannak bennem,
mint a tenger sós illata
a sziklákban.
Nem őrzöm az arcod,
mégis látlak,
ha lehunyom a szemem,
s átsüt rajtam a fény,
amit te hagytál bennem.
Nem őrzöm a kezed,
mégis érzem,
ahogy valahonnan messziről
megérint,
mikor fázni kezd a szívem.
Mert ami elmúlt,
az nem tűnik el,
csak megtanul bennünk
csendben maradni.
Már csak a fény maradt,
s az is fakulni kezd.
A fákon nincsen levél,
csak a madár maradt vendégnek.
A szél már hideg, mint a hallgatás,
s a felhők alatt
a város reszket,
mint egy elhagyott gyermek.
De bennem még meleg van.
Nem tűz, nem láng –
csak a szívem halk izzása,
amit senki sem lát.
Ma nem várok semmit.
Nem jön levél, nem szól barát,
csak a fény ül meg az ablakon,
mint egy fáradt madár.
Ma nem remélek semmit.
Nem kérdezem, mit hoz a holnap,
mert a holnap is csak egy másik ma,
amit ugyanígy kell végigélni.
Ma nem félek semmitől.
Az idő nem ellenség –
csak tükör,
amibe belenézek,
és visszanéz rám valaki,
aki már nem vár,
nem remél,
nem fél –
csak él.
Fázom.
Nem a széltől, nem az esőtől,
hanem attól a hangtalan hidegtől,
ami belülről jön.
A fák leveleikkel búcsúznak,
én meg a szavaimmal.
Mindkettő sárgul,
mindkettőt elviszi a szél.
Már nem keresem a nyarat.
Megtanultam:
a meleg nem az évszakban lakik,
hanem egy másik ember tenyerében.
És ha az a tenyér elenged,
hiába süt a nap,
mégis ősz van.
Van egy kert,
ahová minden tavasszal visszatér a fény,
de én már nem.
Ott felejtettem a gyermekszavakat,
az elgurult labdát,
és a tavasz illatát,
ami akkor még
nem a múlást jelentette.
Most messziről nézem,
hogy az almafák újra virágoznak,
és egy pillanatra úgy érzem:
mintha mégis hazaérkeztem volna.
De a kapu zárva van,
a kulcs elveszett,
és az idő
már nem vár senkire.
Ülök az ablakban.
Nem várok senkit.
Nem megyek sehová.
A házak szemben már nem újjak,
de még tartják magukat.
Az utca pora leülepedett,
mint az emlékek:
csendben, figyelmeztetés nélkül.
Az emberek jönnek-mennek.
Nem látják egymást,
nem látják magukat sem.
Csak a kirakatot,
csak az órát,
csak a lépést, amit tenni kell.
Én ülök az ablakban.
Már nem sietek.
Az idő siet helyettem.
És ha megáll,
majd én indulok tovább,
lassan, a fény után.
