https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Juhász Gyula: Mit akartam?

    Kifelé ballag már a vén diák
    Az életből és a melódiák
    Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
    De azért még pár nóta megterem.

    De azért én panasszal nem vagyok,
    Az Isten napja néha rám ragyog,
    A csillagok a régi szelidek
    S hozzám hajolnak lassan a szívek.

    Mást nem akartam, Isten a tanúm,
    Elhallgat immár a vád és a gúny,
    Mivel az értetlenség illetett,
    Mert úgy szerettem a szegényeket.

    Magyar szegénység hű költője, én,
    Kitartok véled, régi jó remény,
    Hogy a jövendő csak nekünk terem
    S hogy e jövőt építi énekem!

    Magyar szegénység: véget ér e tél,
    Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér,
    Az igazság lesz úr e föld felett
    És az se fáj, hogy én már nem leszek!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Prológus

    A szegedi színház Újházi estéjére

    Már itt az este. Szürkül az azúr ég
    S a felhő rajta gondok fellege,
    Színes kulisszák fénye elfakult rég,
    Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege.

    A koszorúk hervadnak a sarokban
    S a taps zenéje elzengett tova.
    A siker napja rég leáldozóban,
    Ó az a nap, nem kél fel már soha!

    Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság
    Igéiben kerestek most vigaszt,
    Megérzitek-e Crampton mélabúját,
    E szelíd bút, e mélyet és igazt?

    Egy gazdag lélek kincsét adta néktek,
    Úgy tékozolta, mint dús nábobok,
    Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet,
    Mindig adott és most – fáradt, kopott!

    Görög derűt sugárzott ő mosolygón
    E magyar tájra, mely bús szürkeség,
    Azóta több szín volt e balga bolygón,
    De jött a gyászos sors és szólt: Elég!

    Constantin abbé többé nem vigasztal
    És Crampton mester többé nem dalol,
    Üres a ládafia és az asztal,
    Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!

    Jó emberek, ma a rivalda fénye
    Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen,
    S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse,
    S ne lenne alkonya reménytelen.

    Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség
    És él a jóság és lesz még öröm.
    Constantin abbé boldog bölcsességét
    Nem mossa el se könny, se vérözön…

    Forrás: MEK

    Juhász Gyula, színház, Újházi Ede, művészet, elm

  • Juhász Gyula: Háborús emlék

    Álla felkötve, keze összetéve,
    Elpihent némán a halál ölébe.
    Nyitott szemében őszi ég derűje,
    Kifáradt testén tépett csukaszürke.

    A milliókból egy, kik halni mentek,
    A neve senki, akit elfelednek.
    Neki nem zengett operák zenéje,
    Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,

    Nem látta nemes gótika csodáit,
    Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
    Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
    Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.

    Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
    Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
    Csak levegőt kért és vizet, vizet még
    S nem látta már a bíbor naplementét,

    Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
    Föltündökölt büszkén, de neki már nem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Szerelem volt

    Oly messze, messze, messze már,
    Hol az öröm s madár se jár,
    Hová a vágy is elhervadva ér el,
    Oly messze, messze, messze vár.

    Szerelem volt a neve régen,
    Tavaszban, éjben vagy mesében,
    Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
    Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Milyen volt…

    Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
    De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
    Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
    S e szőkeségben újra érzem őt.

    Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
    De ha kinyílnak ősszel az egek,
    A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
    Szeme színére visszarévedek.

    Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
    De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
    Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
    Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

    Forrás: MEK
    .

  • Juhász Gyula: Versek, rím és remény nélkül

    I. Halott mellé…

    Halott mellé temetnek holmikat,
    Emlékeit, mik édesek neki.
    Keresztet, amit hordozott nyakában
    (Ó a lelkében is hordozta titkon!)
    Arcképet, mely ódon és hibás
    (Ó a szívében élt ragyogva Ő!)
    És egyebet, tán egy beteg virágot:
    Bús violát, vagy rózsát, amely őszi!
    Halott mellé temetnek holmikat…
    Melléd is, én halottam, aki élsz,
    (Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még,
    Hiszen gyilkoltál és szerettelek!)
    Melléd is, arcod halvány mása mellé
    Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan,
    Egy életet, egy sorsot, egy szívet,
    – Ó életem, ó sorsom és szívem! –
    Tört holmik ők s neked értéktelen mind!

    II. Sok méreg által…

    Sok méreg által pusztulunk mi el!
    Jöttenek ólmos, szürkítő betűk,
    Könyvek fölött gubbasztó éjjelek,
    (Künn május álmodik, vár és szeret:)
    Jöttek nehéz magányok, mély talányok,
    Mikor bús gyertyák fényénél ijedten
    Találkozott magammal önmagam
    Tükörben és lelkem mély tükörében…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    És jöttél végre későn és mohón,
    Szép, szabad élet és májusi éjjel…
    Virrasztott szívem az ablak alatt,
    Szép szeretője ablaka alatt,
    Rossz szeretője ablaka alatt,
    Más szeretője ablaka alatt…

    És jöttél utoljára rút november,
    Magány, mely emlékektől kong szegény,
    Magány, amely vádaktól kong szegény.
    És jött a bor, a bánat, a felejtés.
    És régi nyomorok új bélyege…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Pillangó kisasszony

    Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
    A szeme mandula és ajka csók,
    Csak Keleten teremnek ily virágok,
    Ily különösek és ily bódítók.
    Ott ül piros és sárgás kimonóban
    Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
    A kertben halk szél a cseresznyefákat
    Hintázza lágyan s száll az este már.

    Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
    Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
    Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
    Fusijáma a sárga tengeren.
    S a sárga vizek lassú, mély zenéje
    Ringat valahol egy fehér hajót,
    Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
    Hol nem teremnek gyilkos viharok!

    A kapitány egy édes nőre gondol,
    Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
    Ó arany szabadosság, kikapós kor,
    Keleti mámor, az időd lejár!
    S amint a távol, puha, kék ködébe
    Mélázva, lágyan átolvad Japán,
    Feledve már nagy mandulaszemével
    A kimonós, a bús és néma lány.

    Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
    Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
    Csodavirágok, miket nem terem
    Távol Nyugat, a fáradt és borús.
    Csodavirágok és nagy madarak,
    Melyek beteg virágok ajkain
    Szedik a mézet, édes aranyat,
    Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

    Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
    Piros és zöldes lampion alatt
    Virrasztanak kis, halvány szenvedői
    A távol vágynak: árva madarak!
    Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
    Szomorú vázák szép Napkeleten.
    Taifun süvölt a sárga tengerágyon
    S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Annára gondolok

    A csillagokra gondolok
    És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
    A boldog, néma csillagokra,
    Melyek lenéznek mosolyogva
    Reám a babonás, bús téli égrül.

    A csillagokra gondolok,
    Melyeknek lángja régesrég kiégett,
    Csupán fényük ragyog
    S Annára gondolok,
    Ki rám ujjongva nézett
    S egy csillagos ősz éjén elhagyott.

    A csillagokra gondolok,
    Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
    Annára gondolok
    S a könnyem úgy ragyog,
    Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ovid levele Júliához

    Tomiban ősz van. Barbárok a népek
    És idegenek némely csillagok.
    A borostyánom zöldje dérbe téved
    És örömektől oly özvegy vagyok.
    Júlia, szeretnélek látni téged
    És Rómát, ahol tavaszég ragyog.
    Tomiban ősz van és a lelkemben tél,
    Júliám, Rómám, ó be messze estél!

    Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár
    És ki a költő és miről dalol?
    Ki hordja most Ovidius babérját,
    Kacér Fortuna most kihez hajol?
    Tomiban ősz van. Hervad a babérág,
    Ó boldog az, ki él titokba jól.
    Rómában minden fürdik szent tavaszban,
    Tomiban ősz van és én itt maradtam.

    Szépek-e most is Rómában a szépek,
    Az élet most is oly édes, vidám?
    Melyik poétát tanít verselésre
    S szeretkezésre az én Júliám?
    Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet:
    Szeretni s veszni szerelem hiján!
    Tomiban ősz van és nincs szerelem.
    Több tavaszom már nem is lesz nekem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Dal

    Ha violáink hervadoznak,
    Ha tavaszaink fagyot hoznak,
    Ha nyaraink perzselve égnek,
    Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
    Ha dalainknak szárnya bágyad,
    Ha látjuk már a síri ágyat,
    Vígaszt későn mi adhat nékünk?
    – Rózsák, amiket el nem értünk.

    Forrás: MEK