Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban:
„Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig:
„Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”
Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye, testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvanéves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!
Öreg csatár emlékkönyvébe
A világ egy futball-pálya,
Mi vagyunk a labda rajt,
Melyet a sors fürge lábbal
Jobbra rugdal, balra hajt.
Végre jő az utolsó gól
És a játék vége bús,
Halál ellen nincs orvosság,
Halál ellen nincs kapus.
(A költő utolsó, félbemaradt kézirata)
Itt az idő, most kell merészen
Az elmúlással szembenéznem
S valami elmés búcsúszót hörögve
A szememet lehunynom mindörökre
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
Egy füstbement ………. pálya
Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.
A Rózsadombon már tavasz van,
Dőlnek az édes jó szagok,
Az új madár a régi ágon
Nem énekel még, csak dadog.
Próbálja szárnyát, csiripelget,
Kinéz a fészek peremén,
Köröskörül hány friss rügyecske,
Hány új kukac, hány új remény!
Én, tollavesztett vén madár, ki
Átdideregtem a telet,
Talán utólszor ünnepellek:
Szervusz, te kedves kikelet!
Mikor fölérsz a Rózsadombra,
Tündérkirálynő közeleg,
Rímek csipognak körülötted,
Szapora, olcsó közhelyek.
Tündérkirálynő! Cifra jelző
Nyüzsög nyomodban, rengeteg!
Jöttödre, illő tisztelettel,
Ma én is hárfát pengetek.
Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,
Idők vén fáján ifjú ág,
Álom, remény, vágy, szerelem vagy,
Élet, szabadság, ifjúság.
És még mi minden! Jó jövendő
Annak, ki fáradt, gyönge, bús,
Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,
Ezerszer áldott március.
Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal
Hűsíts sok égő sebhelyet.
Tudod-e még, ki voltam egyszer?
Emlékezel rám, kikelet?
Én voltam az, ki… ej, no, mindegy!
Jött sok vad év, zord sáska-raj.
Öreg vagyok már. Új tavasz, te
Fiatalabb vagy, mint tavaly.
Szoríts magadhoz. Jőjj, ölelj meg,
Mint rossz fiát a jó anya.
Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
Lelkem utolsó sóhaja.
És vidd magaddal ezt a sóhajt,
Fájó, szerelmes levelet,
Ki tudja, hogyha újra eljössz,
Találkozom még teveled?
Habár ez többé nem divat ma,
Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed,
S nevess síromra akkor is majd,
Mikor már régen nem leszek.
Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban:
„Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig:
„Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”
Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
Hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna
Friss, fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye, testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvan éves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!
Nincs házam, kertem, lugasom,
Nincs méhesem… Beatus ille!
Beatus ille? Az nem én vagyok.
Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
Nagyon szerény batyuval ballagok
Alattatok, kegyetlen csillagok,
Kik a magasból gúnyos pislogással
Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.
Én nem a hangyától tanultam.
Az én tanítóm a tücsök volt.
Mit magyarázzam koldus voltomat,
Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
Iparkodásom, elherdált időm,
Hiába-harcom, csúfolt igazam,
Ömlött a céltalanság tengerébe,
Mióta megtanultam járni, várni
És két karom meddőn kitárni
Magamfaragta álmaim felé!
Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
Melyet a forgalomból rég kivontak.
Egyetlenegy példány van csak belőlük:
Az enyém!
