https://verskucko.com

Címke: emberiség

  • Ady Endre: Ember az embertelenségben

    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    És most mégis, indulj föl, erőm,
    Indulj föl megintlen a Földről!
    Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
    Mindegy, indulj csak vakmerőn,
    Mint régen-régen cselekedted.

    Ékes magyarnak soha szebbet
    Száz menny és pokol sem adhatott:
    Ember az embertelenségben,
    Magyar az űzött magyarságban,
    Újból-élő és makacs halott.

    Borzalmak tiport országútján,
    Tetőn, ahogy mindég akartam,
    Révedtem által a szörnyüket:
    Milyen baj esett a magyarban
    S az Isten néha milyen gyenge.

    És élni kell ma oly halottnak,
    Olyan igazán szenvedőnek,
    Ki beteg szívvel tengve-lengve,
    Nagy kincseket, akiket lopnak,
    Bekvártélyoz béna szivébe
    S vél őrizni egy szebb tegnapot.

    Óh, minden gyászok, be értelek,
    Óh, minden Jövő, be féltelek,
    (Bár föltámadt holthoz nem illik)
    S hogy szánom menekülő fajtám.

    Aztán rossz szivemből szakajtván
    Eszembe jut és eszembe jut:
    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    S megint élek, kiáltok másért:
    Ember az embertelenségben.

    1916. szeptember

  • Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára

    Az Égből dühödt angyal dobolt
    Riadót a szomoru Földre,
    Legalább száz ifjú bomolt,
    Legalább száz csillag lehullott,
    Legalább száz párta omolt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Kigyúladt öreg méhesünk,
    Legszebb csikónk a lábát törte,
    Álmomban élő volt a holt,
    Jó kutyánk, Burkus, elveszett
    S Mári szolgálónk, a néma,
    Hirtelen hars nótákat dalolt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Csörtettek bátran a senkik
    És meglapult az igaz ember
    S a kényes rabló is rabolt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Tudtuk, hogy az ember esendő
    S nagyon adós a szeretettel:
    Hiába, mégis furcsa volt
    Fordulása élt s volt világnak.
    Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
    Sohse volt még kisebb az ember,
    Mint azon az éjszaka volt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Az iszonyúság a lelkekre
    Kaján örömmel ráhajolt,
    Minden emberbe beköltözött
    Minden ősének titkos sorsa,
    Véres, szörnyű lakodalomba
    Részegen indult a Gondolat,
    Az Ember büszke legénye,
    Ki, íme, senki béna volt:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

    Azt hittem, akkor azt hittem,
    Valamely elhanyagolt Isten
    Életre kap s halálba visz
    S, íme, mindmostanig itt élek
    Akként, amaz éjszaka kivé tett
    S Isten-várón emlékezem
    Egy világot elsüllyesztő
    Rettenetes éjszakára:
    Különös,
    Különös nyár-éjszaka volt.

  • Szécsi Margit: Fegyver és Délibáb (részlet)

    Ez a túlerő deres brigádja,
    ez gyűri le a nép iramát.
    Két pokolország császárja-cárja
    ontja világra Szibériát.

    Majd elfakul a vérpanoráma,
    felejt a férfi, elhagy a nő,
    vetkezi lelkét a hollók havára,
    vesztegeti a szörnyű idő.

    Közel az alku dög-parolája,
    rothad a vér, elhull a virág,
    lesztek a lélek Szibériája,
    s lelkem perzseli Szibériát.

    Lovam eladtam – nincsen adósság,
    arkangyal-szárnyam suhogva nő,
    kifizettem az utolsó rózsát,
    nincs veled alku, szörnyű idő.

    Hóban a költő vértanú-lángja,
    de új tilosba gyújtja magát –
    ember az ember Szibériája,
    s lelkünk perzseli Szibériát.

  • Szécsi Margit: A vizek felett

    A vizek felett kiált a szélkiáltó:
    Kié? Kié?

    Lecsap a megbűvölt halakra,
    parti sópiramisokra,
    s a lepárlott só szerteragyogja
    az elzuhanó végzetet.

    S úgy tetszik: minden felett
    ez a kiáltás lebeg,
    hogy már születésem előtt
    tulajdonjogom ledőlt.

    Kié? Kié?
    a földé, a sóé, a tengereké?
    A tenger a tartós palackoké,
    a partvonal a pénzes pasasoké,
    övék a hé, a ká meg a pé.

    Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
    az arcvonal az orcátlanoké –
    Kié? Kié?

    A piramis, akié, azé a föld,
    a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
    eltűnnek hallgatagon.
    Lényemet én is elhagyom.

    Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
    meg a heg,
    a te világos kézfogásod
    s a forradalmak sóhaja –
    isten veled.

  • Szécsi Margit: Imádság

    Több a csíkos bunda ára
    mint az atléta-mezé –
    világ ura, végy be engem
    fenevadjaid közé.

    Jaj, erősek éhessége!
    Evők duzzadt szájai!
    Fogak megkopatlan kése!
    Vérszín igazságai!

    Jaj, ruganyos nászuk e föld
    párnázott fém-vázain!
    Jaj, szomorkás ámulásom!
    Kirúgattatásaim!

    Jaj, robogni s nem rohadni!
    Jaj, vér mámora s szeszé!
    Világ ura, végy be engem
    fenevadjaid közé.

    Ami van: el kell rabolni,
    ami van: ezé s ezé –
    világ ura, végy be engem
    fenevadjaid közé.

  • Nagy László, Zsoltár

    Égi fénynek örökös lakója,
    arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.
    Irgalomért hozzád menekedve,
    rád csapódok én, fekete lepke.

    Mindentudó, tudod, mi a vétek:
    csíráztatta a te teremtésed.
    Tündökletes vagy a Szentírásban,
    tündökletes vagyok borivásban.

    Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,
    céltalanul sose dáridóztam.
    Drága szíved nincs megbabonázva,
    az én szívem kiugrik a lányra.

    Bordó bőr-öv csípejéhez csattol,
    dicsőséged erősödik attól.
    Te a csillagvilágot átléped,
    én magamtól s jövendőmtől félek.

    Család s világ engem kitagadnak,
    légy irgalmas, fogadj el fiadnak!


    ,

  • Baranyi Ferenc: REMÉNY

    Mert éltem én oly korban is e földön,
    mikor a bűnös bűntudatot érzett,
    a bunkó meg szégyenlősen leszegte
    üres fejét – rossz volt hülyének lenni.

    Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
    Azt még talán, hogy késő unokáink
    arra ébrednek egyszer, hogy javakból
    nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,

    hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
    melytől ködös korszakokkal korábban
    két lábra állt a fáról földre pottyant
    bozontos emlős, majd előre lépett.

    S emberré válni újra kedvük támad.

    🕊️

  • Várnai Zseni: A magasból nézve

    Mondják: a föld magasból nézve
    bolygók között is szépnek szépe:
    kék, mint az álmok tündér csillaga.
    Dús anyaföld, de mennyi kín szülője:
    élő az élőnek lett a megölője.
    Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.

    Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
    Ős ösztönök vad lángjai lobogva
    s vészt lihegve futnak a föld körül.
    De ember még nem ért föl ily magasra.
    Vad ellentétek különös viadala időnk,
    mely most a mélyből fölmerül.

    Lerombolt falak házakká magasodnak…
    és már egeket ostromol e korszak:
    ember kering a légi tér körén.
    Új eszközök formálják át a földet,
    de föl nem támad az, akit megöltek,
    bár rózsaliget virul Lidércén…
    piros rózsák a véres föld szívén.

    Mély fájdalom, hogy poruk fölött éled
    nagy vajúdással az emberibb élet,
    de nékik ebből nem jut semmi már…
    S hiába minden kőbe vésett emlék,
    nem tud róla, kit már az örök nemlét sötét,
    időtlen mélységbe zár.

    De jók a jóért szót váltanak újra:
    merre haladjon hát az ember útja,
    hogy békét leljen, ki a földön él!?
    Gyógyítani, de sohase feledni,
    a népek között erős hidakat verni,
    hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
    újjá legyen, s élhessen, aki él!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Anyánk a fény

    Ó, mennyi csillag fönt az égen,
    ó, mennyi ember itt a földön,
    élünk sugarak ösztönében,
    anyánk a fény s az élet ösztön!

    A csillagok szavát megértem,
    az emberektől sokszor féltem,
    a csillagok szép, messzi fények…
    a gonoszok a földön élnek.

    A csillagok dalát megértem,
    a csillagok üzennek nékem,
    ó, mennyi jóság, mennyi szépség!
    A földön is ragyog reménység!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Békét akar már minden ember!

    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer,
    szívvel és tiszta értelemmel,
    kiáltsd világgá szép szavakkal,
    avagy viharzó indulattal,
    ne félj, hogy hangod, mint a szellő,
    oly könnyű és oly légbe lengő,
    vagy, mint csöpp víz az óceánban,
    elenyészik a nagy világban!

    Igen, csupán csak ennyi volna,
    hangod, ha egymagában szólna,
    de milliókkal egybeforrva,
    szíved a föld szavát dobogja;
    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer:
    Békét akar minden ember!

    Beszélj a fák, füvek nevében,
    kutyád is fél, reszket az éjben,
    búvik a vad, mert ő is érzi,
    hogy a halál szele kisérti,
    a néma halak sem feledték,
    testvéreik iszonyú vesztét,
    mikor méreggé vált a tenger…
    S ki tette ezt? Az ember, ember!

    De te, aki a békét véded,
    a kövekért is mondj beszédet,
    és milliókkal egybeforrva
    szíved legyen a lét motorja…
    S ha százszor mondtad, mondd ezerszer
    Békét akar most minden ember!

    Te, minden földrész minden népe,
    magad légy önmagad reménye,
    tiéd a lét s nemlét hatalma;
    Emberiség, vigyázz magadra!
    Emberiség! E szóban érzed
    talán a nagy testvériséget?!
    Emberiség, ez azt jelenti:
    tanuljuk meg egymást szeretni…

    Kezünk most már gyufát se gyújtson,
    nehogy a világ lángragyúljon,
    mert mindenütt atom, s atom van,
    s elveszünk, az atom, ha robban…
    EMBERISÉG, MONDD SZÁZEZERSZER :
    BÉKÉT AKAR MOST MINDEN EMBER!!!