https://verskucko.com

Címke: emlék

  • Koltay Gergely: Veled leszek én

    Veled leszek én, mikor már nem is érzed,
    Veled leszek én, mikor más mellett ébredsz!
    Veled leszek akkor is, mikor főzöd a kávét reggel,
    és áthúzol néhány dátumot, csak sírsz, bár tudod, nem kell…
    Veled leszek én, mikor idegen lesz már minden,
    Új arcok, új szerelmek, idegen új nevekkel,
    S Veled leszek akkor is, mikor rájössz, minden rossz már,
    De beletörődsz, hisz így kell legyen,
    hiszen Te erre vártál!

    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy fáj, hogy elmentél…
    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy érzem, kellenél,
    úgy kellenél…

    Veled leszek én, ha elfordulsz az utcán,
    a tévedést, a zavart ne lássuk egymás arcán,
    Veled leszek akkor is, mikor már nem is érzed,
    más mellett alszol el, de az én fényképem nézed…

    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy fáj, hogy elmentél…
    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy érzem, kellenél,
    úgy kellenél…

    Annyi mindent mondanék,
    de nincs már több szavam,
    annyi mindent mondanék,
    de félek megzavar…

    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy fáj, hogy elmentél…
    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy érzem, kellenél,
    úgy kellenél…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

    Már szombat este megsütötte
    Anyám. És reggel már adott.
    Az aranya besugarazta
    a haragos vasárnapot.

    Vasárnap estig nem fogyott el,
    Fénye áthullt az ünnepen.
    Még hétfőn is jutott belőle.
    És kedden is. De csak nekem.

    Ma sem tudom, hol rejtegette,
    Melyik fiókból jött elő,
    De olyan áldott volt az íze,
    Olyan hétköznap-szentelő.

    Az asztalkendőből kibukkant
    szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
    Nagy árnyékok, fekete gondok,
    még várjatok, maradjatok.

    Igénytelen polgár-kalács volt,
    olyan egyszerű, mint falum.
    És mégis úgy megnőtt azóta,
    Mint úrvacsora-szimbolum.

    Száguldó évek távolából
    megérzem néha jószagát:
    a tűzhely tájáról elindul
    s betölt szívet, betölt szobát.

    Lelki kenyér ínség-időkben,
    verőfényes vigasztalás.
    Pedig tudom: a keze föld már.
    És nincsen több keddi kalács.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • H. Gábor Erzsébet: Az utolsó rétes

    Káposztát reszelt, rétesbe valót,
    a torzsáért álltam oda,
    s nem akartam érteni a szót –
    azt mondta: fáj a feje, a foga,
    de hiába mondta, s zavart volna el,
    nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
    Váratlan kaptam egy pofont,
    én hisztiztem ordítva –
    s még egyet rám csapott.
    S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
    a lisztet kiborítva
    löktem rajta egy nagyot.
    A reszelő megvágta –
    láttam, egyik ujja véres,
    nem sejtettem akkor, hogy
    ez lesz az utolsó rétes.
    Csak szótlanul húzta, gyúrta,
    míg szanaszét szakadt darabokra,
    s míg ép nem lett újra.
    A padkára ültem szipogva.
    Nagyapám odajött, s titokba`
    adott egy csókot. – Gyere!
    A kezemet húzta, de még
    nem tudta, hogy mondja el.
    Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
    zokogtunk mindketten ott kinn,
    a göcsörtös szilvafa alatt.
    S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
    Nagyanyám kijött, észrevett,
    s egyszeriben olyan árva volt!
    Tudta, hogy nagyot vétkezett,
    magához húzott, átkarolt,
    s megcirógatott lisztes, vén keze…
    Az volt az utolsó rétese.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes: KÖTÉS

    A kötésben legjobban azt szerettem,
    hogy visszafejthető.
    Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
    Közte időben sál,
    térben sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós – Sóhaj

    Bőrömön száradó emlékcseppek,
    alkony ölén menekülő nap.
    Homokváram elnyelte a dagály,
    kétezer éve nem láttalak…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László: Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.

    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna – Akkor

    Van perc, amiért mindent odaadnál.

    Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
    Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
    égre tárt csőrrel zengett a rigó.

    Az első csók. Két forró tenyered.
    Ahogy belülről megismertelek.
    Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:

    szeretni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Szemeden

    Szemeden e tengerszemen
    Alámerül szegény szívem
    S a szerelem
    S téboly vizében oldja bent szét
    A Bánat és az Emlék

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Muhammad ibn Hazm al-Andaluszi: Szerelmes versek

    Ismerősöm a tél derét
    vizsgálta halántékomon
    s megkérdezett: — „Hány éves vagy?”
    Mire én: — „Életem nem volt
    sokkal több mint egy pillanat.
    Ez jól átgondolt válaszom.”
    — „Hogy-hogy?” — szólt ő. — „Nem értelek.
    Magyarázd meg e keserű
    szokatlan információt.”
    — „Nagyon szerettem egy leány” —
    mondtam —, „s egy őszi délután
    arcon csókoltam hirtelen.
    Ahányszor visszagondolok
    a csókra, azt érzem, hogy e
    kis, gyors csók volt az életem.”

    Forrás: Lélektől lélekig — Faludy György fordítása

  • Heinrich Heine: Bánat

    Tudod mi a bánat?
    Várni valakit ki nem jön el többé.
    Eljönni onnan, hol boldog voltál,
    S otthagyni szívedet örökké!
    Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
    Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
    Csalódott szívvel mindig csak remélni!
    Megalázva írni egy könyörgő levelet,
    Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
    Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
    Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
    Mással látni meg őt és utána fordulni.
    Kacagni hamis lemondással,
    Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
    Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
    S imádkozni,
    Hogy sose tudja meg
    Mi is az a bánat.

    A szív gyorsan elárulja önmagát,
    De mást lát a két szemem,
    Messze túl a könnyeken,
    Hogy még mindig te vagy a mindenem.
    Ha az kérdezné tőlem most valaki,
    Mondjam meg mit jelentesz nekem?
    Tán büszkeségből azt felelném,
    Semmit, csak múló szerelem.

    Elmegyünk majd egymás mellett,
    S a két szemed rám nevet.
    Kacagva köszöntelek én is,
    De hangom kissé megremeg.
    Mosolygok az utcasarokig.
    Aztán, hogy elfordulok,
    Fáradt szememhez nyúlok,
    S egy könnycseppet elmorzsolok.

    A válás mindig nehéz,
    De rosszul ítélsz,
    Nem bántam meg.
    Bárhogy is volt, nem bántam meg.
    Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
    Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
    És csak az maradsz,
    Ki engem boldoggá tett.

    Elmentél tőlem kedves,
    S én hagytam, hogy menj csak el.
    Hiába lett volna minden,
    Ki menni akar, engedni kell.
    Mosolygott hozzá az arcom,
    De mögé, már senki sem néz.
    Játszani a közönyös embert,
    Most látom csak mily nehéz.

    Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
    Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
    Egy pillanatra zavarba jönnék,
    S nem tudnék szólni hirtelen!
    S nagysokára mondanám halkan:
    Semmiség, csupán az életem.
    S nem venné észre rajtam senki sem,
    Hogy könnyes lett a szemem!

    Forrás: Lélektől lélekig