Címke: emlékezés

  • Alekszandr Blok: Áldott, amit megéltem

    Áldott, amit megéltem – ennél
    jobb sorsot nem vágytam sosem.
    Ó, szívem, de sokat szerettél!
    Ó, hogy lobogtál, értelem!

    Boldogság, kín ott hagyta mélyen
    belém rögződve nyomát,
    de hosszú búban, szenvedélyben
    nem húnyt ki az a régi láng.

    S te, kit gyötörtem annyi mással,
    bocsáss meg. Utunk mégis egy.
    Amiről csak a hallgatás vall,
    elmondta nékem a szemed.

    Mohó tekintetek figyelnek,
    a szíven vágy viharzik át,
    s indul a havas, néma, dermedt
    éjben, szabott útján tovább.

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Szomorúfűz


    A tó partján a komor fűzeket
    világos zöldbe öltözteti lassan
    a napról napra melegebb sugár,
    megfejti téli titkát ágaiknak,
    smaragdragyogást tereget reájuk, –
    csak földre hajló, fáradt vonalát
    a fűzfagallynak nem másítja meg,
    nem emelheti ég felé soha.

    Gyerekkoromban – rég volt, – tán igaz sem:
    anyámat kértem: rajzolj valamit!
    Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
    (lerajzolhatott volna engem is,
    lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
    a tóparti szomorúfűz alatt.)
    Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
    Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
    Én faggattam tovább: Mért szomorú?
    S aztán még arra is kíváncsi voltam,
    hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”
    A váratlan kérdéstől megzavarva,
    anyám elhallgatott.

    Így hallgattam el én is, valahányszor
    azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
    mikor nincsen rá különös okom? –
    Zavart a kérdés. – Most már nem zavar.
    Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
    elvettetnek a különféle magvak,
    öröktől készült, titkos ősmagok,
    egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
    a harmadikból mindig rezgő nyárfa,
    jegenyévé szökken a negyedik, –
    s az utolsó, de tán a nem legkisebb,
    szomorúfűzfa lesz talán.

    Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
    a tó tükrére csüggedt-komoran,
    akkor is, mikor napfény hull reá,
    akkor is, mikor zöldje ütközik, –
    s tavaszba fordul a vénhedt világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

    líra, költészet

  • Wass Albert – Lombhullás ünnepén

    Mikor az erdőn,
    a lélekerdőn,
    már félve lapul egy őszi sejtelem,
    s a legelső leröppenő levél
    ravatalozva áll a lelkeden,
    és eltemeted néma döbbenettel:
    (hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
    ezt megsirathatod,
    hiszen ez a legelső halott,
    lelkednek első igaz bánata.
    Nem szégyen, hogyha sírsz.

    Ha majd az ősz lecsalta mind
    aranylombját a régi fáknak,
    mesélheted az unokáknak:
    „napról napra úgy gyöngült a fény…”
    – mesélheted –
    „halálra táncolta magát a Napsugár
    lombhullás ünnepén!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán – Letört gally a porban

    Sötét hajam ma, vagy holnap
    úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
    Mindenemből csúful kifosztott
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    És az arcom, mely szép volt teérted,
    megijeszt s kigúnyolja magát.
    Gally voltam egy tölgyön, amelyre
    a nagy bú felaggatta magát.

    Letörtem s elszállott felőlem
    a vihar, az eső meg a szél.
    Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    Most a porba magam beleásom,
    hogy el ne vesszek: bús játékszered;
    hátha erre jössz, öregen, egyszer
    s elmélázva kezedbe veszed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Medgyesi Gabriella – Tangó


    Mikor magadra maradsz, szép leszel,
    szeretnek majd és fölemelnek,
    mert jó lesz szeretni majd, ha nem leszel.
    Ülsz majd és bólogatsz,
    szemed nyitva egy kicsit,
    s dúdolva úgy emlegetnek,
    mint akit visszahívtak sokszor,
    de nem jött, nem érkezett meg,
    s csak szólogatták egy közös néven nevezve,
    de hiába várták nappal és hiába minden éjszaka,
    tejet, bort, vizet hiába raktak, hiába raktak asztalára fényt,
    s míg évek teltek el, nem mondta azt se: miért ne jönnék.

    De aztán hirtelen – csak annyi volt: fejet hajtottak itt,
    felemeltek ott – székedben ülsz bólogatva,
    szemed épp csak kitárva,
    és mind beszélnek most, sírnak is talán,
    hogy végre itt vagy, látogatsz, látogató csak, tudják,
    de most már biztosan maradsz

    egy kicsit. Mert ez jó, elég, mert
    vártak és nézni most elég, hisz
    szép vagy, erős és hallgatag, és
    így szeretnek, csak így,
    és mind beszél, beszél, beszél.

    De nem vagy ott, mert
    nem leszel, addigra tudod, jó lesz szeretni majd,
    mikor fölemelnek és szeretnek,
    mert elég már úgy is, ha magadra maradsz.

    És mint képet a fehér falon, nézed őket
    oldalra dőlve kicsit, keretbe rendezel, fényt mérsz,
    és rögzítesz a megfelelő tekercsre,
    és lejátszod újra és újra a filmet, mert lehet,
    mert nincs rajta semmi,
    te sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jön Blok is, a szokott kuckó-rendben (a fordítót feltüntetve):


    Alekszandr Blok – Még látom olykor

    Még látom olykor, néma éjjel,
    csodás, sugaras arcodat.
    Rég tűnt dalok igézetével
    szíven érint a pillanat.

    Csak mendegélsz tűnődve, lassan
    halványkék ösvényeiden,
    fejed felett két mozdulatlan
    nagy csillag pihen szelíden.

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Őszirózsák

    Tegnap még szégyenlős növendéklányként
    szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
    szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
    hajladozó búzatáblák alig sejtették
    szőkeségük élet-adó hatalmát,
    a napok tüzes-arany csöndjébe
    bele-belecsattant egy zápor,
    a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
    és látod, kedves:
    ma, a kert egyik zugában,
    orgonabokrok szoknyája alatt
    fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
    Remegtek, mikor tetten értem őket,
    hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
    hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
    de csak hallgattak makacsul,
    és benne volt e hallgatásban,
    hogy maholnap a faleveleken
    dérré kegyetlenedik a harmat,
    hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
    labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
    az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
    s a siető, álmos arcokat
    piros-vidámra csipkedi a reggel;
    a sétatéren fiók-festő-gigászok
    lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
    s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
    lomhán csurognak a méz sugarak
    s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
    és szemed parazsában
    föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
    Szerettem volna neked adni a virágokat.
    De aztán csak ez a vers maradt.
    Mert mire hozzád érnek:
    elhervadnak a remegő őszirózsák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oldzsasz Szülejmen: A fű

    Gyakran találkozunk a Tobol mellett
    az erdőben, a rőt őszi fűben,
    elheverünk,
    és meghitten hallgatunk,
    oly tisztának érzem magam veled,
    mint a Tobol, mely az Isimbe ömlik.
    Fákról vörös harmatcseppek hullnak,
    a fű, mint bíborvörös,
    dús lombtenger,
    kérlek, emlékezz mindig –
    mily boldogan
    nézett ránk a nagy szöcske
    a fűből.
    A mi erdőnkben nincsen más, csak béke,
    fénypatakok áradnak a fűben,
    és karod mentén, mint egy ösvényen,
    mászott egy hangya,
    fürgén ment,
    majd eltűnt.
    Minden madár egy dicsőítő dalt fújt,
    juharfák mögött folyt a néma Tobol.
    Mi lenne, mondd, ha nem lenne?
    Nem tudom.
    Mi lenne, ha nem lehetnék veled!

    Aki hasonlít rád, mind
    kedves nekem,
    a fehér fákat én őrizni fogom,
    akárhányszor megpillantalak téged,
    újra a legjobb emberré változom.
    Mi lenne, ha nem lenne a szemed
    fénnyel, fájdalommal, megbocsátással tele…
    Minden alkalommal szeress
    kedvesem úgy,
    mintha utoljára
    látnánk egymást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Mi szép még

    Éreztem, hogy egyszer ott hagysz valahol.
    Ez az őrült zene agyamban zakatol,
    Formál, széttép, majd összerak.
    Elvesztettél, én megtaláltalak.
    Iszonyú űr tátong az évek helyén,
    Becsapott élet, szélén szakadék,
    Omladó kövek talpaid alatt,
    Zuhansz… miért nem óvtalak?

    Emlékezni most édes keserű…
    Nekem múlt fest színesre napokat,
    Hajnal voltál, éj és gondolat,
    Rám csukódtál, hogy kinyithassalak.
    Tűz voltam, láng, perzselő,
    Nappalodban fény, éltető erő,
    Barlangból kitörő zuhatag,
    Haltál és születtél gyönyörök alatt.
    Keserű mostanra már a méz,
    Sem szó, sem vágy, mely megigéz.
    A szív százszor is meghasad
    Az ördögnek adtad el magad.
    A bűn járja át minden percedet
    Örömödben a lélekhúr néma lett,
    Üvöltve menekülnél önmagad elől,
    Múltad is gyilkos őr, mely kéjjel öl.
    „Mi szép még?” Te választ nem vársz már.
    A pokol forrongó bugyra vár…

    Menj, csak menj, a kezed elengedem.
    A zene halkul, vadul kalapál szívem.
    Háborgó szégyent űzök el magamtól,
    Romokban életünk és én hagyom…
    Ülök némán, meghalt a gondolat.
    Mi szép még? – kérdezem akarva, akarattalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Thomas Stearns Eliot: A könnyező lány szobrához

    Csak állj a lépcső legfelső kövére –
    hajolj a kert urnáira –
    hajadat fesse a napkelte vére –
    öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel –
    vágd földhöz, és szikrázzon a
    szemed szökevény szerelemmel:
    hajadat fesse a napkelte vére.

    Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
    bár ilyen könnyen hagyott volna el,
    ilyem emberi-tisztán,
    mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
    ha többé nem emel föl.

    Hiszen találnék
    kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
    valami mindkettőnknek jó megoldást,
    hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.

    És elfordult a lány, de őszi szélben
    képzeletemet tűnt napokba rántja,
    napokba s tűnt pillanatokba:
    haja vállára hull, kezében liliom van,
    s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
    Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
    Ma is megráz az emlékezet álma
    zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.

    (Csillag Tibor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    T