Van perc, amiért mindent odaadnál.
Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
égre tárt csőrrel zengett a rigó.
Az első csók. Két forró tenyered.
Ahogy belülről megismertelek.
Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:
szeretni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Míg élt anyám, apám,
minden reggel begyújtottak a konyhai takaréktűzhelyben,
és egész nap zúgott, zenélt a lapján valami,
akkor szűnt meg végleg az otthon,
mikor ők meghaltak,
és megszakadt e folytonosság.
Forrás: Lélektől lélekig
Hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála,
hív immár az estike
kesznyéteni bálba,
estike illatozik
nemsoká fölötted,
menyasszonyi koszorúdat
feketén kötözted,
feketébe öltözött
piruló hótested,
menyasszonyi viganódat
koporsóba tetted,
éjfekete koporsódat
fekete föld várja,
hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála!
Feketévé változott
pártádon a kendő,
ugri-szőke kontyodon
hetvennyolc esztendő.
Messze van a Hortobágytól
szőke Tisza partja,
messze van a bűdi báltól
ravatalod talpa,
messze táncolnak fejfádtól
a dobi legények,
messze dalol nyoszolyádtól
az eltáncolt élet.
Elszálltak a csillagok,
a Tiszába estek,
pici piros topánkádra
harmat vet keresztet.
Hideg harmat alatt virul
szemed violája,
hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála!
Forrás: Versek mindenkinek
A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.
De ha az alkonyat leszállott,
Olyan kedves, kámzsás barátok
A barna árnyékok nekem,
A messze menteket idézik,
A múlt szelíden iderémlik
És földereng az életem.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétkék selymét
Az égi sátor
Kitárja – s csönd lesz
A végtelenség.
A messze élet
Itt zeng szívemben
S e zene békén
Az égre réved…
Ti régi esték,
Ti messzi vágyak:
Ma minden álom
És minden emlék.
Ma csillagokra
Néz már a vándor
Nyugodt, örök, bús,
Tenger rokonra…
Zenélj szelíden
Szent tavasz este
S mint a virágok,
Mély végtelenbe
Nyílj ki ma szívem!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha túléled ama boldog napot,
Melyen a bitang halál leterít,
S véletlenül mégegyszer átfutod
Volt híved gyarló és nyers sorait:
Gondolj arra, hogy fejlődik a kor,
S tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,
Tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly
Könnyedén túlszárnyalnak a különbek.
Ó, tisztelj meg, hogy ezt mondod: „Íme,
Ha a növő korral nő a barátom,
Drágább kincset szült volna a szíve,
S feszíthetne most rangosabb batáron;
De mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,
Azért olvasom, s mást a stílusáért.”
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Szívedbe gyűlt, kincstárba, mind a szív,
Mit, vesztve, holtnak hittem: egymagad
Őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,
És sírbaképzelt sok barátomat.
Szememből a szerelem álma hány
Szent gyászkönnyet lopott, adóul, a
Sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán
Messze múltban rejt szíved otthona!
Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,
Volt kedveseim száz jele díszít,
Amim övék volt, most mind rád maradt;
A sokak kincse már csak a tiéd:
Benned látom szeretett arcukat,
És te (ők mind) mindenem ura vagy.
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Itt lakik ő. De mostan nincsen itthon.
Elutazott és odalesz sokáig.
Mint a betörő, úgy járom be titkon,
bejárom és kifosztom a szobáit.
A szőnyegről is kincseket szedek fel:
a lépteit. És mindenütt elejtett
valamit és én reszkető kezekkel
gyüjtöm zsákomba, amit ittfelejtett.
A szeme zöldes fényét, meg a kedves
mosolyát (ezt a nagytükörből csentem!),
az édes illatát, az is itt repdes,
ezüst hangját, az is itt cseng a csendben.
És minden apró tárgyon ott találom
más, más mozdulatát. Akad itt bőven
lopnivaló! A rózsás tortatálon,
a csengőgombon és a levegőben!
A macskafejes párna, ő hímezte,
megsimogatom, most is mennyit loptam!
Ott a karosszék, ott volt édes teste,
csak én tudom, mi minden reszket ottan!
Üveg mögött poharak széle rezdül,
minden pohárban az ő édessége.
Felszürcsölöm az üvegen keresztül,
becsípek édes bortól, az a vége.
Részeg betörő, boldogan dúskálok
és összeszedek mindent, ami drága.
És egy ajtón benyitok és megállok,
lélekzetem is eláll. Ott az ágya.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha majd e-világon
lehetetlen lettem,
akinek hiányzom:
magában keressen.
Forrás: Szeretem a verseket
Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:
És noha nem szoktam, megkönnyezem
Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
S felzokog a rég-megölt szerelem
S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
És tűnt bánatok új bánata hasgat
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.
De ha közben eszembe jutsz, barátom,
Nincs veszteségem és a gyász csak álom.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
