Címke: emlékezés

  • Romhányi Ágnes: Égiposta – Apámnak

    Mióta visszaköltöztem a házba,
    mindenütt látlak, ülve, állva,
    együtt terítjük meg az asztalt,
    mely annyi estét felmagasztalt,
    kedvenc tányérod ott van a helyén,
    és ott a többi, jól megszokott edény,
    a tál, amiből a leveskét adod,
    mert így becézted, mint családtagot,
    látlak, ahogy a barna karosszékben
    cigarettára gyújtasz éppen,
    kéjjel fújod a kedves mérget,
    oldva kissé a feszültséget,
    mely cikázó idegeid csapdában tartja,
    de jólesik, nem hagyod abba,
    a nevetésed még ott a falban,
    s már visszamosolygok rád magamban,
    cinkosod voltam és vagyok,
    kicselezzük az anyagot,
    ja, elfoglaltam a padot,
    ahol verselned adatott,
    a fűzfa alatt, kint a kertben,
    ott írok, most, hogy írni mertem,
    s bár él a fa, kopaszodott,
    megőrizte az apa-szagot,
    és együtt hallgatunk zenét,
    halott társaid üzenetét,
    az örök Wohltemperiertest,
    nem élőben, de tudtuk, így lesz,
    tehát a CD-be gravírozott klaviert,
    ahogy kerülve minden manírt,
    a pravoszláv Szvjatoszláv Richter
    játssza nagy, igaz protestáns hittel,
    s hallgatjuk, mi a csüggedéstől óvhat,
    amin már túl vagy, a Passiókat,
    és nem emel fel semmi se
    úgy, mint a h-moll mise,
    csak mondom, ez szólt a temetéseden,
    érted szólt, bár nem hallottad te sem,
    de arra intettél, hogy legyek józan,
    s most a megszokott, hanyag pózban
    csücsörítesz, jól van ez, jól van.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.

    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.

    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.

    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.

    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.

    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.

    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.

    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.

    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.

    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.

    Forrás: Reményik Sándor versei

  • Gámentzy Eduárd: Ajándék

    Mosoly-álarc
    Pihenj kicsit!
    Fiókodat kulcsra zárom!

    Kigöngyölöm,
    Kiterítem,
    Lepedőbe csavart álmom.

    Gyere, ..nézd meg!
    Milyen szép volt
    Valamikor, ..most is, ..nagyon!

    Megcsókolom,
    – Hátha ébred!
    Azután majd neked adom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Lombhullás ünnepén

    Mikor az erdőn,
    a lélekerdőn,
    már félve lapul egy őszi sejtelem,
    s a legelső leröppenő levél
    ravatalozva áll a lelkeden,
    és eltemeted néma döbbenettel:
    (hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
    ezt megsirathatod,
    hiszen ez a legelső halott,
    lelkednek első igaz bánata.
    Nem szégyen, hogyha sírsz.

    Ha majd az ősz lecsalta mind
    aranylombját a régi fáknak,
    mesélheted az unokáknak:
    „napról-napra úgy gyöngült a fény…”
    – mesélheted –
    „halálra táncolta magát a Napsugár
    lombhullás ünnepén!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Körmendi László: Elmegyünk mind

    Sötét borult a pannon tájra.
    A Hold már fénytelen, rég kihűlt.
    Kékvérű éjünk vak prímása
    a szél húrján mulatóst hegedült.

    Elmegyünk mind.
    Ki becsben, ki némán.
    Ki csikorgó szitkokkal, bűn alatt.
    Én nyomtalanul,
    mint macska az éjben,
    mint szétkorhadt szertelen pillanat.

    Emlékezz rám!
    Emlékezz újra,
    hogy voltam, hogy leszek
    és lehetek!
    Emlékezz rám, ha sarkadban gyűlnek
    új harcra új perzsa seregek!

    Emlékezz még, hogy időben szóltam,
    hogy éjünkben felkelt az égi had!
    És emlékezz rá, hogy alig szólhattam,
    mert elfújt az őrjöngő indulat.

    Emlékezz rám,
    ha fáj, vagy ha zördül!
    Ha sír, vagy visít az éjszaka!
    Emlékezz minden remegő kínra,
    mit elviselt
    értünk az Úr fia!

    Emlékezz majd, hogy sárból és vérből
    és kínból is új erkölcs teljesül!
    És szimfóniákat zengjen a lelked,
    ha mindenki fals hangon hegedül.

    És emlékezz rám!
    Hogy voltam és éltem.
    És úgy éltem, ahogyan lehetett.
    S hogy védeni akartam,
    óvni és szeretni azt,
    amit régóta nem lehet.

    Mert sötét borult e pannon tájra!
    A Hold rég oly fénytelen.
    Már kihűlt.
    Angyali éjünknek vak prímása
    a szél húrján mocskos dalt hegedült…

    Elmegyünk mind hát! Becsben és némán.
    Elmegyünk vicsorgó bűn alatt.
    Én nyomtalanul,
    mint macska az éjben,
    mint bársonyos, szertelen pillanat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Szeretném

    Szeretném egyszer elfeledni Véled,
    amit Te juttattál eszembe;
    s érezni forró közelséged,
    amely elér a Végtelenbe.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • József Attila: Távoli zongora mellett

    A hangok ömlenek a zongorából,
    Mint illatos teából száll a gőz.
    Lassan simítja arcomat a mámor
    És bennem most száz élet kergetőz.

    Mártának hangja jut eszembe mostan,
    Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
    Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
    Szemem mered a zongora fölé.

    A csókos ajka itt remeg előttem,
    Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
    Ó jaj, emléke mért olyan erős?

    Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
    És hangok ömlenek a zongorából,
    Mint illatos teából száll a gőz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Apollon Majkov: Esőben

    (Gergely Ágnes fordítása)

    Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
    hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
    futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
    fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
    dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
    mohos fa tövében – színarany kalitka –,
    s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
    pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
    s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
    s válladról a fűzős ing alá gurultak…
    Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
    Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
    hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
    Áldott jó esőcske arany viharzása!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vittorio Gassman: Képek

    (Lator László fordítása)

    Pár kurta év múltán kedveseid,
    akik már nincsenek, valami képet
    választanak, jelet, hogy már poros
    emlékezeted megőrizze őket.
    Anyám, a Volturno utcában aznap
    viselt, égszínkék könnyű fátyol
    által maradt meg bennem elevennek.
    Kesztyűs kezével fogta a kezem,
    szép mosolyát az öregkori gondok
    nem gyűrték össze még. Elég csinos,
    hogy végeláthatatlan idejében
    s a birtoklás olyan érzékies
    gőgjében elragadja kisfiát.
    Apám egy pajtában látom, hová
    egy váratlan augusztusi vihar
    elől húzódott a kiránduláson.
    Nem az arcát – szalmával teleszórt
    nagy mellkasát látom, amelyhez
    a kalandtól mámorosan simultam.
    Énekeltünk.

    És most, hogy újra
    együtt szeretném látni őket,
    a kis sírboltnak dőlve, mint egy ócska
    televízión, próbálom betűzni
    az összefüggéstelen képeket:
    Egy óriás, haja közt szalmaszálak,
    egy gyönyörű lány derekát szorítja.
    Keringőznek. S a lány orcája pírját
    égszínkék, könnyű kis fátyol takarja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

    Az ég legyen tivéletek,
    Üllői-úti fák.
    Borítsa lombos fejetek
    szagos, virágos fergeteg,
    ezer fehér virág.
    Ti adtatok kedvet, tusát,
    ti voltatok az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Másoknak is így nyíljatok,
    Üllői-úti fák.
    Szívják az édes illatot,
    a balzsamost, az altatót
    az est óráin át.
    Ne lássák a bú ciprusát,
    higgyék örök az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Haldoklik a sárgult határ,
    Üllői-úti fák.
    Nyugszik a kedvem napja már,
    a szél búsan dúdolva jár,
    s megöl minden csirát.
    Hova repül az ifjúság?
    Feleljetek, bús lombú fák,
    Üllői-úti fák.

    Forrás: Lélektől lélekig