Oly szomorú, ha nemes fát
tép ki a szél gyökerestől.
Fájdalmas,
ha a mű csonka lesz, abbamarad.
Csonkán is rege-kincs a
Tiéd – de kívánhat a lélek
porba-lökött
hontól üdvöt a tiszta dalért?
Hogyha ez őr-népben van
erő még, óvni a kincset,
Téged,
Széphangú! nem feled el sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
Középső gyöngy a nagy Triászban;
Te magyar ékszer sorsát nyerted:
Világ-napfényben, glóriásan
Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,
Csak sokkalta szerencsésebbek.
Kirakatba te sose vágytál,
Se cifra dáma szép nyakába.
Mert nemesebb minden gyémántnál
A fény, amelyet jótevőn áraszt
Szelíd lángú családi lámpa.
Téged a lámpa sorsa vonzott,
Mely vándorok elé világít.
Gyöngyért rajongnak a bolondok.
Áldott a lámpás, amely beragyogta
A bús apáknak éjszakáit.
Forrás: Vers mindenkinek
„…És megvakultak
hiú szemeim…”
Ady
Csontkezemmel ezeket
írtam tegnap:
Adynak.
Már olyan jó. Hangtalanok a hangok.
A szemeimben is
megvakultak a fények.
Csönd van.
Csak néha, mikor mélyen búgnak a harangok,
reszket meg még porom.
Fájnak az emlékek.
A csontom még nem törött, csak meztelen
és fehér.
Alszom.
Szívem hamujába nesztelen
kúszik egy fagyökér
és ezt
úgy érzem,
mint amikor régen
a Dunaparton este, lenn,
elnéztem a karcsú, villogó hajókat,
amint lassan-lassan távolodva
elvitték a szent, a tiszta álmodókat.
A boldogságot akkor érezed meg,
Mikor már nincsen, mint a madarat,
Mely az erdőnek nyári éjszakáján
Fölötted álmodott vén fának ormán
S akkor láttad meg, mikor elröpült.
A boldogság az, ami volt. Az élet
Csak szenvedés, csak álom, bús, ködös.
Örök csak az, mi túl e földeken,
Emlékek boldog szigetén dalol már,
Kálvária-domb minden tűnt öröm,
Melyen megváltó bánatunk köszönt!
Forrás: Vers mindenkinek
Az ég redőtlen, kék vizében
a halvány hold némán evez.
A földön ingó fák nagy árnya,
az árnyak éjszakája ez.
Emlékezés harangja kondul
s te megjelensz mint silhouette,
mit múltam halvány holdvilága
lelkem fényes tavára vet.
Kolozsvár
Forrás: Lélektől lélekig
In memoriam Szabó Lőrinc
1
neked is csak egyetlen életed volt
ötvenhét kurta év de százszoros
hatványát csikartad ki az időtől
utazások könyvek és nők hatványán
ismertelek? démoni mester
incselkedő Mefisztó-Szókratész
bár simogatni is tudtál (írásban)
lektoromként: „rendkívüli tehetség”
nem is lehettél volna távolibb
azért éreztelek olyan közel
hogy a szíved torkomban dobogott
idegen csillag úgy csodáltalak
meg is fagytam föl is forrtam jegedtől
dermesztett-égetett a hidege
2
caplattál velem majd fél napon át
a rommá lőtt városban mert féltettél
„kapzsi kalmár keze közé” kerülök
s kiforgat a kilónyi szűzdohányból
voltál akkor testvér-barátom
nagydiák-bátyja faluról jött öccsnek
okítottál alattomos csapdákból
ép bőrrel hogyan szabaduljak
mikor olvasom keménykopogású
verseidet s fölrémlenek előttem
életed tüskés történetei
fogadott öcséd majd fél napon át
emlékezem szíved ez a konok szív
dobszólónál ismert lágyabb zenét is
3
énekeltük (hitetlenül) a zsoltárt
s röggé hulló hantok hullámverése
ringatta a koporsót ötvenhétben
(egyidős voltál a századdal) ősszel
királyi vad elestén köröz úgy a
tetem fölött gyászra riadt madárraj
sírod köré ahogy sötét csapattá
költők és asszonyok siratni gyűltek
fény-árny-váltó ideges nap sütötte
a süllyedő Kháron-ladik-szűk ládát
míg megindult s rádzuhogott a föld
fekete óceánja tachikardiásan
a kozmosz szíve akkor ütemnyi el-
botló dobbanást kihagyott
Forrás: Lélektől lélekig
A tetteim csak lábnyomok a hóban,
tévelygő és gyér, olvadó jelek,
alig rajzolják ki a téveteg
irányt, amerre lassú távozóban
a hófúvásos időn át megyek.
Mint kerítésen át a labdarózsák,
kísérnek emlékező jószavak,
tiszta egem sistergő gyanúk zsongják,
s megyek magas izzású áramok alatt.
Nyomomban széjjeltaposott galóca:
lobban a pletyka: – hidd csak el!
A legendám kigyúl, mint csipkerózsa,
s ki jön felém majd saruit leoldva,
szeresse lobogásom – töviseivel.
Forrás: Lélektől lélekig
Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
Rég elfeledett kezek ósdi müve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
Mind, mintha virulna, oly édes, üde…
Ily este merül fel előmbe sok emlék,
Mint messze homálybul a tarka hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg még,
Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
Felszökken a játszi ezüstszinü hal,
Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,
S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar
És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
Szállok haza, messze, a barna darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szive retten,
Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,
Mint hársszirom illata, szállt le fölém…
Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.
Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…”
De íme a holdat a köd beborítja,
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakaimra szorítva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sürü cseppjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
Nem fonja körül szivemet soha már…
Forrás: Lélektől lélekig
tavasz, emlékezés, ifjúság
… S a napok szállnak, mint az álmodás
s a szavak sírnak és a szívek vernek,
mint reccsenése sudár tölgynek, csernek.
A napok szállnak, mint az álmodás…
Az idő nyúlik és az idő vész
s az eddig alvó, ránkleselgő árnyak
halottainkból föltámadva, járnak
és zöngve búgnak, mint a kelevéz.
És összefogva, kergetőzve jönnek,
mint hírnökei a halotti csöndnek
és csont az arcuk s a szemeik zöldek.
Így őrlődnek le a napok halomba;
a szavak sírnak s nevetnek naponta,
mint gyerekajkon napkeleti monda…
Forrás: Lélektől lélekig
Barázdás szántóföldek hűs pora;
forrószínű, nagyszárú mákvirágok
sziromhullása; kék szőlők bora;
húgom keze nyomán te mindig búgó,
búsan csendülő szárnyas zongora:
most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!
Én vénülésre nem vagyok való.
Most szépülök, a vágyak kora vesztén,
én: könnyel vető, sírva arató.
A vérem is csak most himnuszos, bátor,
mint vihar után a kékvizű tó; –
a vénülést és még most se szeretném.
Ti szántóföldek, láttatok vakon;
te piros mák, a szemem feltüzelted!
Te őszi bor, megöntözél nagyon!
S húgom keze nyomán te mindig búgó,
bús zongora: ajkon, szíven, agyon
te csókoltál először. Jertek! Jertek!
Én roggyant lábat még nem akarok!
Ha temetés jön, mindég elhúzódom.
S új életek az asszonyi karok
s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem,
de visszamenni én nem akarok!…
Segítsetek előre, csudamódon!
Egy marék hűs por szaladjon velem;
egy mákvirág sirasson messzi tájon.
Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen
kezem nyoma piruljon évről-évre;
zongora búgjon minden estvelen
és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon…
Forrás: Lélektől lélekig
