https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Finta Éva: Őrizetlenül

    (Nagy László emlékére)

    Küszöbre vert hitünk fölé
    ki emel megvigyázni sátrat?
    A csontokig lemart szavak
    szomorúsága kinek lázad?

    A szemtelen túlélni-hős
    mit ment magával át vacogva?
    S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
    magába tömje és kimondja?

    Ki hordja Istenig vitézül
    a megvigyázott tisztaságot?
    S mit ért belőle majd az Isten
    ha túlerőben lesz a látnok?

    Az árvaságba semmisült
    költők szívén ki önt harangot?
    S ki vár a barbárság kövén
    hogy megszólíthassák a hangok?

    Ki vetkezik még hóesésben
    csupasz szavakra, szerelemre?
    S ki forgolódik éberen
    a rettenet nevét keresve?

    Ki gyújtaná magát zokogva
    egy csipkebokor-jelenéshez?
    A tántorgó homok között
    ki mondana egy szentbeszédet?

    Ki ácsorogna kert alatt
    hátát tartva a zümmögésnek,
    mikor már mások alszanak,
    s szívükben is tömény sötét lett…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Szepes Mária: Hiányoztál

    ugye tudod? Barátunk sok van.
    Részesülünk rengeteg csodában.
    De ez az egy időtlen madárdal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Viszontlátás

    Annyi idő, talán évezredek múltán,
    mindig így volt, s így lesz ezután.
    Emlékszem rád. És emlékezel rám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Elégia

    Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
    még ma sem értem én;
    hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
    hogy föld alatt a hazád és a házad,
    ugyan hogy érteném.
    Tizennyolc évet égtél, te parányi,
    te vézna testbe ágyalt szeretet:
    hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
    és ellebbent könnyű lehelleted?
    Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
    szelíd szíved szapora lüktetését,
    s ha száradó torokkal elkiáltom
    egyetlenegy birtokod a világon,
    ártatlan nevedet,
    hogy soha-soha nem jön felelet?
    Mindig velem jártál, nem nélkülem,
    most elbújtál a mélybe.
    Odaadtad futásod, a vizet,
    a nyári szélben ingó neszeket,
    a zizzenést, a zöld fellegeket,
    szólj, mit kaptál cserébe?

    Félsz odalenn? Tán azért vitted el
    a mosolygásomat,
    s most ketten vagytok lenn az ideges
    bokor alatt?
    Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
    hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
    s itt botlom régi útjaink kövén?
    Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
    sietsz-e majd felém,
    ha nyugtalan sorsom betelt,
    vezetsz-e lenge fény?
    Beszélj, ott van a régi ház,
    az arany venyigék,
    ahol te vagy? Oda süllyedt
    a fiatal vidék?
    Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
    úgy járjam utamat,
    hogy a füled még rám figyel
    a nedves föld alatt?
    Beszélj! Hallod a hangomat,
    csak nem szabad felelned?
    És én? Hallom még hangodat,
    felel majd fürge nyelved?
    Mindenkit hozzád mérek én,
    hogy úgy szeret-e, mint te;
    gurul a hónap és az év,
    szegény emlékeimbe
    kapaszkodom, hogy el ne essem.

    Emlékezz rám, hogy megtalálj,
    ha rám mosolyog a halál,
    s levél legyez felettem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Katona Bálint: Mennyi álmunk volt

    Mennyi élet, mennyi sors,
    jutott a földön,
    mennyi kósza gondolat,
    amíg versemet költöm.

    Volt boldog gyermekkor,
    volt szárnyaló remény,
    voltak lángoló szerelmek
    ifjú korunk egén.

    Mennyit vágytunk utunkon
    a szépre, a jóra,
    mennyi álmunk volt, ami
    soha nem vált valóra.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ágai Ágnes: Emlékezlek

    Igen, már tudlak emlékezni,
    már időtlenedtél az időben.
    Nem kérdezem, hány éve,
    hiszen nem mérhetlek naptári évben.
    Valahol gyökeret eresztettél,
    s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
    Megálltál. Véglegesedtél.
    Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
    Elhelyezkedtél.
    Fölém borulsz, védőernyőként
    rám sátorozod emlékképedet.
    Magamra tetováltalak,
    bőrömre karcoltalak,
    belém égettem alakod eleven mását,
    és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
    Már nem változol,
    nincs elcsúszó hangsúly,
    nincs szemrebbenés,
    nincs előre, hátra,
    oldalt mozdulás.
    Viszlek magamon magammal,
    múltam talapzatára állítalak,
    és köréd fonom örökre
    lelkem versekbe bujtatott
    szép, könnyes hódolatát.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Semmi az egész

    Várom, hogy visszatérj,
    szótlan szemembe nézz,
    mosolyogj szomorún:
    – Semmi az egész!

    Semmi az egész.
    Minden volt – ennyi lett!
    Vezess már haza engem.
    Szorítsd a kezemet.

    Éjjelenként majd néha,
    ha erősek leszünk,
    amit remélni kellene
    – arra emlékezünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi Ágnes: Égiposta – Apámnak

    Mióta visszaköltöztem a házba,
    mindenütt látlak, ülve, állva,
    együtt terítjük meg az asztalt,
    mely annyi estét felmagasztalt,
    kedvenc tányérod ott van a helyén,
    és ott a többi, jól megszokott edény,
    a tál, amiből a leveskét adod,
    mert így becézted, mint családtagot,
    látlak, ahogy a barna karosszékben
    cigarettára gyújtasz éppen,
    kéjjel fújod a kedves mérget,
    oldva kissé a feszültséget,
    mely cikázó idegeid csapdában tartja,
    de jólesik, nem hagyod abba,
    a nevetésed még ott a falban,
    s már visszamosolygok rád magamban,
    cinkosod voltam és vagyok,
    kicselezzük az anyagot,
    ja, elfoglaltam a padot,
    ahol verselned adatott,
    a fűzfa alatt, kint a kertben,
    ott írok, most, hogy írni mertem,
    s bár él a fa, kopaszodott,
    megőrizte az apa-szagot,
    és együtt hallgatunk zenét,
    halott társaid üzenetét,
    az örök Wohltemperiertest,
    nem élőben, de tudtuk, így lesz,
    tehát a CD-be gravírozott klaviert,
    ahogy kerülve minden manírt,
    a pravoszláv Szvjatoszláv Richter
    játssza nagy, igaz protestáns hittel,
    s hallgatjuk, mi a csüggedéstől óvhat,
    amin már túl vagy, a Passiókat,
    és nem emel fel semmi se
    úgy, mint a h-moll mise,
    csak mondom, ez szólt a temetéseden,
    érted szólt, bár nem hallottad te sem,
    de arra intettél, hogy legyek józan,
    s most a megszokott, hanyag pózban
    csücsörítesz, jól van ez, jól van.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.

    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.

    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.

    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.

    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.

    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.

    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.

    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.

    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.

    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.

    Forrás: Reményik Sándor versei

  • Gámentzy Eduárd: Ajándék

    Mosoly-álarc
    Pihenj kicsit!
    Fiókodat kulcsra zárom!

    Kigöngyölöm,
    Kiterítem,
    Lepedőbe csavart álmom.

    Gyere, ..nézd meg!
    Milyen szép volt
    Valamikor, ..most is, ..nagyon!

    Megcsókolom,
    – Hátha ébred!
    Azután majd neked adom!

    Forrás: Lélektől lélekig