https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Móra Ferenc: Van minden szívnek…

    Van minden szívnek titkos rejteke,
    Amelybe senki nem láthat bele;
    Hisz magad elől is takargatod,
    Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

    Hanem azért sokáig érezed
    A fojtott sírást, halk lélegzetet
    Átaltörni a titkos rejteken.
    De valahára mégis csend leszen.

    Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
    Hogy ama rejtett zugba betekints;
    Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
    A zárt pedig a rozsda eszi meg.

    De egyszer aztán, egy ködös napon,
    Ha fojtogat az életunalom,
    Nem is tudod, hogyan, véletlenül
    A pókhálós kulcs elibéd kerül.

    Próbálod véle szíved rejtekét,
    Örülsz neki, hogy fordul benne még –
    Csak akkor kell sírnod keservesen,
    Mikor már csak hamut lelsz odabenn.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Fák beszéde

    Pálma

    — Versben beszélek, és verssel köszöntsék
    nagy, mozdulatlan legyezőimet
    s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

    Hárs

    — Szülőhazádban a vén udvaron
    hová gurultak labdáid, szegény?
    Hová repült a sárkányod vajon,
    s kedved, hited az életed felén,
    És merre szálltak, merre tűntek el
    viháncoló, víg gyermektársaid?
    Ezt kérdezed, de senki sem felel,
    csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

    Nyírfa

    — Héjam fehér, mint a papír.
    Megbabonázza azt, ki ír,
    és hogyha elrontott a hír,
    nevem álmodba visszasír.
    Izen neked a nyír.

    Almafa

    — Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
    mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
    A lombjaim közt almák aranya.
    Mindig csak adnék, én, örök anya.

    Eperfa

    — Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
    jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
    egy nyári szellő még felém seper tán.

    Nyárfa

    — Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
    Karcsún, fehéren állok a határba.
    Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
    S minden széllel zenélek, mint a hárfa…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz

    Folyton átlengsz gondolataimon,
    mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
    ég váratlan villanó mosolya,
    s néha már, mint egy édes hatalom
    érintésétől, szívem s homlokom
    nyugodni simul: ha sajog is a
    „nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
    szeretnék élni. Miért? Majd megtudom.

    Meg kell ismernem minden emberit,
    ha üdvözít, ha pokolra taszít:
    és rád gondolnom olyan jól esik!
    Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
    Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
    segítesz, ugye, szív a szívemen?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A kutya

    Ismersz-e, mondd?
    A bundám barna volt,
    fehér sáv volt a homlokomon,
    mint a lámpás a pejlovakén
    és mint az égen a Hold.
    Mozgott a fülem,
    amikor rászállt a légy.
    Mozgott az orrom,
    amikor szaglásztam a légy után.
    Emlékszel?
    Te még síró-baba voltál.
    Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
    elkergettem a kotlóst,
    hogyha feléd közelített.
    Később
    a hátamon is lovagoltál.
    Egyszer le is estél.
    Engem raktak meg a rémületben.
    A kezedből ettem.
    Kicsi kezed volt, halványpiros
    és néha sáros, néha homokos.
    Egészben nyeltem le a falatot,
    nagy-nagy, falánk kutya voltam.
    Ismersz-e?
    Egyszer… világos este volt…
    telihold…
    vonítottam az égre, a Holdra.
    Árnyékom hosszan úszott utánam…
    mint mikor ló pusztult a háznál
    és elcipeltem a belet.
    Hallottam a hangodat akkor,
    elővágtattam a kazlak közül,
    táncoltam melletted, ugattam.
    Emlékszel?
    Aztán, éjjel
    a kertek közt csavarogtam.
    Doronggal hátba vágtak akkor.
    Elgörbült a gerincem,
    a bundám mocskos lett és fakó.
    Beteg kutya lettem.
    Agyonlövettek.
    Akkor, vacsoránál
    csak lassan járt a szájakhoz a villa.
    A kisasztalnál ültél te külön.
    Kip-kop…: s lábaiddal
    harangoztál nekem,
    kipi-kop.
    Emlékszel?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Az égen fönn megáll a hold

    Az est, a rest festő korommal
    átfesti mind
    amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.

    A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
    csak ennyi volt:
    jártunk a nád közt és a szél dalolt.

    Sok ablakon benéztem érted én,
    nyisd a szemed,
    mert vak szemem nem érte még a fény.

    Sok éjszakába hívtam a neved,
    hallgatni jó,
    nézd, sétál a hold a világ felett.

    Az égen akkor fönn megállt a hold,
    csak ennyi volt:
    Fejem fejedre lassan ráhajolt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

    Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
    A szél elfújta léted és neved.
    Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást…
    Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

    Felrémlik néha-néha kedves arcod
    Egy-egy borultas őszi alkonyon.
    A remény olcsó, a hit drága jószág:
    Hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.

    Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
    S sötéten leng az omladó falon,
    Káprázó szemmel szinte-szinte látom,
    Te nézel be hozzám az ablakon.

    Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
    Bús ködpalástban te jársz, kedvesem,
    Foszló árnyékod látom átsuhanni
    A dérrel hintett, fáradt kerteken.

    De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
    És nem idézi kérdő kék szemed…
    Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
    Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mikszáth Kálmán: Otthon

    Itthon vagyok újra, újra itthon,
    Ismerősek jönnek velem szembe,
    Kedves arczok, elfeledt vonások;
    Gyermekkorom jut megint eszembe,
    És vele a fényes álmok, tervek…
    Istenem, de boldog is a gyermek!

    Egykedvűen mint a pipás ember,
    Ott gugol a kémény házunk felett;
    Már messziről meglátszik a füst, mit
    Óriási szájából ereget…
    Vidám, csendes az egész ház tája,
    A búcsúzó nap mosolyg le rája.

    A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
    Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
    Engem látva, haragosan mordul,
    Felszökik, majd egyet ásít s végre
    Farkcsóválva hizeleg körültem,
    Míg én állok némán, elmerülten.

    Forrás: (pl. MEK / Arcanum – attól függ, hova teszed majd be)

  • Alekszandr Blok: Áldott, amit megéltem

    Áldott, amit megéltem – ennél
    jobb sorsot nem vágytam sosem.
    Ó, szívem, de sokat szerettél!
    Ó, hogy lobogtál, értelem!

    Boldogság, kín ott hagyta mélyen
    belém rögződve nyomát,
    de hosszú búban, szenvedélyben
    nem húnyt ki az a régi láng.

    S te, kit gyötörtem annyi mással,
    bocsáss meg. Utunk mégis egy.
    Amiről csak a hallgatás vall,
    elmondta nékem a szemed.

    Mohó tekintetek figyelnek,
    a szíven vágy viharzik át,
    s indul a havas, néma, dermedt
    éjben, szabott útján tovább.

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szomorúfűz

    A tó partján a komor fűzeket
    világos zöldbe öltözteti lassan
    a napról napra melegebb sugár,
    megfejti téli titkát ágaiknak,
    smaragdragyogást tereget reájuk, –
    csak földre hajló, fáradt vonalát
    a fűzfagallynak nem másítja meg,
    nem emelheti ég felé soha.

    Gyerekkoromban – rég volt, – tán igaz sem:
    anyámat kértem: rajzolj valamit!
    Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
    (lerajzolhatott volna engem is,
    lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
    a tóparti szomorúfűz alatt.)
    Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
    Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
    Én faggattam tovább: Mért szomorú?
    S aztán még arra is kíváncsi voltam,
    hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”
    A váratlan kérdéstől megzavarva,
    anyám elhallgatott.

    Így hallgattam el én is, valahányszor
    azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
    mikor nincsen rá különös okom? –
    Zavart a kérdés. – Most már nem zavar.
    Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
    elvettetnek a különféle magvak,
    öröktől készült, titkos ősmagok,
    egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
    a harmadikból mindig rezgő nyárfa,
    jegenyévé szökken a negyedik, –
    s az utolsó, de tán a nem legkisebb,
    szomorúfűzfa lesz talán.

    Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
    a tó tükrére csüggedt-komoran,
    akkor is, mikor napfény hull reá,
    akkor is, mikor zöldje ütközik, –
    s tavaszba fordul a vénhedt világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

    líra, költészet

  • Wass Albert – Lombhullás ünnepén

    Mikor az erdőn,
    a lélekerdőn,
    már félve lapul egy őszi sejtelem,
    s a legelső leröppenő levél
    ravatalozva áll a lelkeden,
    és eltemeted néma döbbenettel:
    (hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
    ezt megsirathatod,
    hiszen ez a legelső halott,
    lelkednek első igaz bánata.
    Nem szégyen, hogyha sírsz.

    Ha majd az ősz lecsalta mind
    aranylombját a régi fáknak,
    mesélheted az unokáknak:
    „napról napra úgy gyöngült a fény…”
    – mesélheted –
    „halálra táncolta magát a Napsugár
    lombhullás ünnepén!”

    Forrás: Lélektől lélekig