Mint szomszéd kertben lepke-lobogású
hajjal lerohanó kisleány,
esztendő fut esztendő után.
Mintha csak játék lenne, kergetőznek,
nem veszik észre, hogy felnőttek,
s egy lassúbb lépés illene talán.
Ha viszont megállnak, céltáblái lesznek
kéznek, szájnak, s azt veszik észre,
kosárban érnek, nem pedig a fán.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint a villám derült égből,
úgy törtél ki tüzes vérből,
s emberségben testet öltve,
mások által gúzsba kötve,
becstelennel harcba szállva,
ostobákkal szemben állva
küzdöttél egy jobb világért,
elhamvadó igazságért,
s míg látták: léted jó haszon,
csak éltél s haltál színpadon;
erős volt lényed, égető:
mással össze nem férhető –
több voltál, mint puszta ember:
“izgága Jézus”, kit nem mer
ma senki méltón tisztelni
(hisz fáj hűséget viselni),
mert lehull erkölcs, kultúra:
itt mindenki csak más ura,
s homály fedi eszméd, tetted:
nevedtől egy ország retteg!…
Elég már a prófétákból! –
Térj hát vissza halálodból,
s hirdess újra tiszta imát:
mondj Adyt, József Attilát!
Égesd megint szavaikat,
mit a magyar büszkén ihat,
hogy az örök megalkuvók,
szíved előtt szemet hunyók
lássák végre, mi benned élt:
a ködszurkáló szenvedélyt!…
Legyen hát, ki érted kiáll,
halhatatlan Színészkirály!
Míg van, ki rád emlékezik,
addig műved el nem veszik,
mert színház az egész világ,
s míg fakad szívedből virág,
lesz majd, ki óv, s átkarol tán,
LATINOVITS ZOLTÁN!
Forrás: Szeretem a verseket
Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
a múltadról a változás lemetsz.
Hiába viszel el mindent magaddal:
könyvet, törölközőt, edényeket –
itt marad majd a konyha és az udvar,
a házban hagyod majd a lényeget.
A homokozót, a garázst, a macskát,
a fal sárgáját napnyugta előtt,
a kopott, poros udvarban a hat fát,
az ólmos, mégis édes levegőt.
Vidd el levágott muskátli-palántád,
keress neki egy napos ablakot.
Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
keress helyette másik fát, hatot.
Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
dönteni minden változás felől.
Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
mielőtt régi házad összedől.
Forrás: Lélektől lélekig
csak félig figyeltem oda
úgy látszik
tényleg öregszem
szűkülő körben élek
látszólag figyelek
s közben saját rögeszméimet
gondolataimat rendezem
hogy előadhatók legyenek
ilyesféle önzést
magamnál még nem tapasztaltam
a jövőben
jobban kell ügyelnem erre
nehogy észrevegyék
nehogy megharagudjanak
hiszen ők nem tudhatják
hogy ösztönösen cselekszem
mintegy az akaratom ellenére
kihagy az agyam
képzelődöm és fecsegek
felelek akkor is
ha nem kérdeznek
pedig tudom a választ
bizonyság lehet rá
az egész életem
nem tudom hol rontottam el
annyira vigyáztam pedig
megfontoltam minden szavam
a semmibe hulló magyarázatokat
nem értem nem értem
miről beszélnek
noha együtt vagyok velük
az örömben és a bajban
csak újabban
nagyon fáradékony lettem
délutánonként alszom
kicsiny ideig pihenek
aztán mindenem odaadnám
megosztanám velük
de senki se kéri
unottan félre fordulnak
másról beszélgetnek
mintha ott sem lennék
önfeledten nevetgélnek
mondanám végre
hogy kiért és miért éltem
ám ez a kutyát sem érdekli
csak félig figyelnek oda
Forrás: Lélektől lélekig
Pikával szívében született
valami segesvári síkon.
De se lópaták, se szúrt sebek.
Élni csak azért született,
hogy az élő halálban bízzon.
De rét lesz-e a lepedő,
ha nem vér: verejték-Szamos.
És elrejt-e, menekülő,
a kukoricás-levegő,
ha csak tüdődtől iszamos.
Dsida Jenő, én értelek.
Minden dobbanásszavad
enyém. Megérintettelek:
ujjam begyén a te teled
tündérei villámlanak.
Nemsoká már színről színre.
Én elkezdem, s te folytatod:
„A fűzfa behajlik a vízbe”,
és száll a szó szívről szívre,
s a Léthe lábunknál locsog.
Forrás: Lélektől lélekig
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
s vén várában királyi magánya úgy ragyog
a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.
Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.
Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.
S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
míg tekintete búsan látkörén elenyészik.
Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…
Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
s reményei, miket temetnek mély habok.
Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.
Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.
De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
távolról hallja csak, mint tenger moraját,
s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.
Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.
Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
“Vándor, ki erre jársz,
Sírj vagy nevess,
Zokogó víz Balaton-
szemes
Fái görcsben a tóra
hajolnak,
Hatalmas nagy fia
holtán
Ki voltál
Latinovits
Zoltán.
Pünkösdi lángnyelv
júniusi szélben
Lecsap a habokra,
hazányi vakokra
Boldog vagonokra.
Napfogyatkozás
egy júniusi éjben.
Nagy Gáspár
Forrás: Szeretem a verseket
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek, –
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.
Forrás: Szeretem a verseket
Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod.
Én nem tudom, virágok ültetését
ágyásaidban hogy igazitod.
Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szivével
bánatosan kertedbe ment anyám.
Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.
A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.
Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.
Forrás: Szeretem a verseket
Amióta anyám kezén vezetve megtanultam a lépést
és ordas sziklákon csodák világa felé űzött a vágyam,
járom az utat külső és belső törvény parancsa szerint;
porban poroszkált, iszapot kavart, köveken vérzett a lábam,
de visszafordulni a ködön át sehonnan, sohase vágytam,
sorsot terelő járatlan utakra lobogó vér tüze vitt.
Ám az élet egyre többször vágott arcomba sárviharával,
társaim lettek a csönd, a döccenő gödrök, az örvénylő gond,
az engesztelés vízesése fehérre fürdette a csontom;
a gyermekkor fényeitől háborúk halálmenet űzött,
hajsza, menekülés, vad rohanás derékba törte a ritmust,
hörgő üvöltés rémemlékeit most is torkomra fojtom.
Végigtiportam az évek semmibe vesző útjait rendre,
elvergődtem a vak tilalmak lélekvesztő zegzugain át
a szabad homlokú emberiség sugárút rengetegébe;
mert innen mérik mindenki szívéhez a friss életütemet,
innen terelik a tegnap és holnap acélívei alatt
minden álmunkat, ami ezután szemünk sarkába se fér be.
Útitársaim lettek immár csalhatatlanul valahányan:
a tejízű reggel, a sós nappalok, a frissen szántott este,
a fésűs szél, a doromboló vizek, a bölcsen konok hegyek;
és úttalan utakon is mindig feszesen lépem a ritmust,
elébe vágok a morc halálnak, hogy végigjárhassam a sort,
és tévelygés nélkül, dudorászva előre megyek, csak megyek.
Forrás: meglepetesvers.hu
