https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Csoóri Sándor: Anyám anyja

    Anyám anyja, Gémesi Éva,
    te kút-nevű,
    te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,
    húztalak behavazott kocsin a háborúban,
    húztalak púpos kordén a háborúban,
    húztalak halálosan,
    hová? hová? magam se tudtam: hová –
    A kihűlő répaföldekről
    tankok lestek az útra
    s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –
    bakancsos lovad voltam,
    hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával
    fölitatott
    asszony-világ –
    Meghalsz, meghalsz, suttogták
    hátad mögött
    a pokrócos menekülők
    s torod se lesz,
    harang se szól majd
    és meg se mosdatnak utoljára –

    de én csak nevettem rád,
    de én csak nyerítettem neked a rúdnál
    s a repülőroncsból
    színes drótokat téptem ki új istrángnak
    s Pákozd és Baracska között már
    megrágtam neked e levegőt is,
    téli szilváid ízét éreztem benne,
    aszalt körtéid ízét éreztem benne,
    a homlokodon lecsurgó,
    fájdalmas mézet éreztem benne.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Amazonok fekete húga

    Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,
    a hányódó árvízi csokrok majd
    a szemétre kerülnek;
    szétázott újságpapír a téli ég is,
    olvasatlanul odakerül.

    A hátam még havazik néha-néha
    s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,
    de szemem, amely a havazásban
    sokáig utánad járt,
    délen keresne már hajadnak tengerpartot.

    Betegek voltunk, nagy pólyakötések
    lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,
    a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,
    a halál görbülő kése sem, mint amekkorát
    meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.

    Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben
    a Nap. Mutasd meg csonkaságod
    az első zöld levélnek,
    minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,
    amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,
    ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.

    Forrás: DIA

  • Britt G. Hallqvist: Nagymama és Fábián

    Nagymama csak ül, szót se szól.
    Elgondolkodott . . .
    Nem hallja, hogy kiabálunk,
    nem látja, hogy Tamás három sütit töm a szájába.
    Nagymama Fábiánra gondol.

    Fábián baba volt.
    Kopott és csúnya,
    majdnem kopasz.
    Nagymama négyéves volt.
    Szégyellte Fábiánt,
    és egy nap a szemétvödörbe dobta,
    de mikor a szemetes elment,
    elsírta magát.

    Nagymamának sok babája volt annak idején,
    de mindet elfelejtette,
    csak Fábiánt nem.
    Most csak ül, szót se szól.
    Elgondolkodott . . .

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Erzsébet: A macskaversekből

    Éjszakánként a macska is párnámra hajtja a fejét
    eleinte még tiltakoztam
    de végül makacs macska-kitartása győzött
    már nem zavarom el
    ha nagy ritkán úgy dönt hogy máshova telepedik
    arra gondolok talán beteg
    vagy megsértődött valamiért
    egyébként soha nem a lepedőn a paplanon
    kizárólag a párnán érzi jól magát
    végülis jól jártam vele nem szuszog hangosan
    kevesebb zajjal jár mintha egy ember feküdne mellettem
    de van egy hátránya is rád emlékeztet
    ő az aki ismerőseim közül legtöbbször látott téged
    és gyakran felugrott nagy merészen közénk vagy ránk
    az ágyra miután megunta az ágy előtti nézelődést
    eleinte ezt nem merte csak döbbenten figyelt
    arra gondoltunk a macska szent állat
    csöpp macska-agyával rájött, hogy az ágy szent dolog
    de csalódnunk kellett benne
    azt az arcodat szeretném még egyszer amikor azt mondod
    egy macskával kell osztoznom rajtad
    és ami utána következett

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A kezdete volt csak…

    De hát mért nem voltál elég, ha így
    szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
    mit értünk egymásnak: bűntudatom
    sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
    a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
    s közösségünk így maradt zaklatott,
    ideiglenes: kegyetlen kapocs
    zárta gyönyörét és tiltásait.
    Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
    nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
    a legnagyobb jó voltál életemben
    és most mégis a kevésért siratlak:
    minden kincs a kezdete volt csak annak,
    mit bűneim benned eltékozoltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Peter R. Holm: Ellenfényben

    Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.

    A hegyi sziklák éles kiugrásai

    akár árnyékok sötét hegyomlása,
    s az országút pora arany
    ködökben csillan, mozdulataid
    lassabbak, mint a valóságban.

    Körötted napfény csillámlása,
    szédítőn forró levegő, jössz
    semmibe tűnt egykori álmok
    világából, mögötted nagy zöld fallá
    záródik össze tömören az erdő.
    Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.

    Sulyok Vince fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Krúdy Gyula

    Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
    láttalak téged:
    ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
    árnyán remegtél föl,
    deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
    ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
    borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
    mindig folytatódó ősi lakodalmon,
    apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
    nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
    muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
    duhajul és halkan, nekikeseredve,
    bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
    szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
    magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
    süllyedő világban utolsó, legelső
    cigány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Letört gally a porban

    Sötét hajam ma, vagy holnap
    úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
    Mindenemből csúful kifosztott
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    És az arcom, mely szép volt teérted,
    megijeszt s kigúnyolja magát.
    Gally voltam egy tölgyön, amelyre
    a nagy bú felaggatta magát.

    Letörtem s elszállott felőlem
    a vihar, az eső meg a szél.
    Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    Most a porba magam beleásom,
    hogy el ne vesszek: bús játékszered;
    hátha erre jössz, öregen, egyszer
    s elmélázva kezedbe veszed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Hasonmás

    Egyszer, vak október ködében,
    Ballagtam, dúdolgatva én.
    (Ó, fizetetlen csókok éje
    Nem pénzen vett leány ölén!)
    S ím – még sűrűbb ködökbe érve,
    Rég elfeledt dal szállt felém.

    S feltámadt ifjuságom álma,
    S te, mintha élnél, mintha még…
    S elragadott az álmok álma,
    Eltűnt a szél, vihar, sötét…
    (Így ébred a kamaszkor álma.
    De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)

    Váratlan – éjszaka ködéből
    Elémbe imbolyogva lép
    Egy vénülő ifjú (de rémlő:
    Nem volt-e álombéli kép?),
    Kilép az éjszaka ködéből,
    És egyenest elémbe lép

    S így suttog: „Unok lődörögni,
    Szippantani ködök dohát,
    Más-más tükrökben tükröződni,
    S csókolni mások asszonyát…”
    S furcsának tetszett nékem ő is,
    Összeakadtunk újra hát…

    Majd – pimaszul elvigyorodva –
    Mellőlem eltűnt hirtelen…
    Oly ismerős-bús ez az orca,
    Valahol láttam már, igen…
    Talán a tükörüvegen
    Magammal találkoztam volna?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az ősz muzsikája

    Most is együtt a Csönd s a Lárma,
    Az Ősz csak bennünk változott,
    Ódon és nemes muzsikája,
    Ha van szép szív, ma is megleli.

    Színe, könnye, búja a régi,
    Nótái is a régiek,
    Tud altató szépet mesélni,
    De fölváj régi sebeket is.

    Szépek, akik ma élni mernek,
    Egy-egy feledő mosolyuk:
    Drága, élet-folytató gyermek
    S minden könnyük felébredt halott.

    Forrás: Lélektől lélekig