Ide vonzódtam elejétől fogva.
És itt tanyáztam egy pohár fine mellett
gőgös diákkoromban, mikor fine-re
mindig futotta, vacsorára nem.
S mikor azt hittem, rakéta vagyok.
A hátsó falnak háttal Pablo Picasso ült
a spanyol nővel; köszönőviszonyban
voltam velük s verset próbáltam írni,
de nem ment; pedig milyen otthonos,
szerény, piros szoba ez a kávéház
a kis üvegkalicka télikerttel
a boulevard-ra. Fiatalemberek
jöttek be nyeglén, sistergő rakéták,
mint jómagam; olyik a meredek
lépcsőkön felsuhant az emeletre,
vagy leült, vagy mellém telepedett
– Starker, Mehring, Sinkó, Forgács, Havas,
Hevesi, Ney, Remenyik, Faragó –
és beszélgettünk vagy politizáltunk
vagy hallgattunk; de akármit csináltunk,
a forgóajtót lestük, ahol újabb
erősítések jöttek, a jövendő
előőrsei a hitvány jelen
mesgyéjén túlról; és a fiatal nők!
Diáklányok Burmából s Thaiföldről –
minthogyha hosszú pilláik mögött
a Gautama Buddha nyolc negatív erényén
tűnődnének, míg szeretőt keresnek;
zöldruhás angol lányok rézvörös
szeplőkkel és júnói lábszárakkal –
energikusan és ügyetlenül
mozogtak és nagy táskáik mögül
vizsgálták a különös külvilágot,
amelyhez kapcsolatot nem talált
testük, se lelkük; Kelet-Európából
jött lányok, akik hangosan vitáztak
kísérőikkel a világ dolgáról
s a szellemről, az anyagelvűség
címszava alatt; s a francia nők!
karcsúak voltak, kecsesek, csúnyácskák,
hogy mi az élet, azt anyjuk méhében
tanulták s felkészültek ellene,
ízlést ismertek, nemcsak divatot,
együtt volt bennük a kemény s a lágy:
nem rétestészta, készre sült kenyér,
jólzárt egységek, önmaguk körül
forgó világok, csupa öntudat
a gőg s az önzés védőrétegében.
Bámultam őket, mint mindannyian.
Az öregek is idejártak este
– Julien Benda, Hatvani, André Breton
Franz Werfel s egyszer Roger Martin du Gard –
s ha kibeszélték magukat egymás közt,
áthívtak asztalukhoz minket is.
Tiszteltük őket és tanultunk tőlük
s röhögtünk rajtuk. Ha rólunk suttogtak,
egy-egy pillantást vetettek felénk;
mi elfordultunk, ha ugyanezt tettük,
mert már nem a tizenkilencedik
században jöttünk vendégnek e földre.
Ők tudták rólunk, hogy buták vagyunk,
zavarosak s megbízhatatlanok,
hogy timián-szagú a verejtékünk,
hogy túl magasra rúgjuk térdeinket,
hogy mosolygunk, amikor lihegünk
és tudták, hogy mosolyunk el fog fogyni
és irigyelték, hogy még nem fogyott el
s borzongtak, hogy kék oszlopcsarnokokban
verjük talpunkkal a márványkockákat
s nem nézünk hátra, talán meg se halljuk,
ha a portikusz összedől mögöttünk,
sőt lehet, hogy örülünk is neki –
irigyeltek minket, kik nélkülük
vonulunk be a jövendő világba
s nevük emlékét az útszélre vetjük,
ha úgy akarjuk és fejünkből is
kikergethetjük őket, mint a fájást;
orvosság sem kell. Együtt vagy külön
ültünk, ők is a forgóajtót nézték,
hol szaggatott libasorban az élet
vonult fel. Csendben irigyeltek minket.
Az óceán fövényét irigyelték,
ahol még oly sok százszor szaladunk
mezítlen talppal, kagylók késein,
aztán megállunk, amíg a hullámok
felágaskodnak, fehér paripák
és térdre esnek lábaink előtt;
irigyelték sétáinkat a frissen
hullott havon, mezőföldek között
vagy bizonytalan fényű délutánok
legmélyén, a determináció
sikátorában; irigyelték tőlünk
a föld, a fák s az ég gyümölcseit,
a hold narancsát és a holdbanánt;
megirigyelték ropogós padlójú
padlásszobáinkat; szerelmeink
mécsesét a visszacsavarhatatlan
kanóccal, a lángot, mely ég s nem éget,
az erőt, mely nem erőszak, a kardos
angyalt, aki lapockánk csontjain
szárnyat növeszt, az angyalt, ki elhagyta
őket vagy sosem szegődött melléjük;
irigyelték remete estjeinket
egy jó könyvvel; harminc akác-nyílás
mézillatát s az ifjúság pengéjét,
melybe még nem mart soha rozsdafolt.
Két feleséggel, három szeretővel
s hány jóbaráttal hányszor ültem itt!
Lila pára fekszik a St. Germainen,
nem őszi köd, nyári pollúció.
Egy fine-t, Armand! Ma egyedül vagyok.
Az ajtót nézem, ahol egyre jönnek
a fiatalok; irigykednem kéne.
A szerelem kohói még lobognak
s a hullámok tajtékos lovai
térdük elé borulnak még sok évig
s nekem megáll a víz, akár a part.
Iparcikket esőzik minden évszak,
a kényelem rugalmas gumipárnát
dagaszt alájuk; irigykednem kéne;
de én emlékszem még a víz ízére,
a tiszta borra, a padlásszobákra,
a küzdelemre a szükségesért,
amit nem pótol a felesleges;
én mindenüvé el tudok sétálni,
ők nem tudnak már parkolni sehol.
Sajnálom őket, ahogy nem sajnáltam
még soha senkit, agyonvert rabtársat,
halott nővért, rákbeteg kisfiút –
megállnak az ajtóban, ajkuk sarkán
a gyors mosollyal; egy-két évig még
lázadnak, a szomszéd fálánszterért
rajonganak, pártjelvénnyel akarják
feltartani a ránk omló eget,
vagy az LSD lován elvágtatnak
a semmibe, mert nemhogy a világon,
magukon sem tudnak segíteni;
majd elfáradnak s hozzáundorodnak
a többihez; mosolyuk dagadó
arcizommá merevedik; megállnak
garázsuk előtt reggel: az ősember
állt így barlangja szájában, bunkóval
kezében, és azt lesik, hol lehet
még benzint inni, hol lehet utat
építeni salakdombok között,
hol nem füstölnek még elég sűrűn
a gyárkémények; vagy hogy lehet innen
elmenekülni, hol van egy szabad folt,
ahol nem jelzik még a döghalak
ezüst pántjai a tavak határát,
hol van még hely az elnyüvesedett
nagyvárosok bélcsatornáiban,
egy szikla, mely tiszta marad, amíg
pöcegödörré puhul a világ.
Egy fine-t, Armand! Én mindjárt indulok.
Páris, 1972
Forrás: Magyarul Bábelben
