https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Kaffka Margit: Fáradt emberek

    Van egy leány, – csak a mesébe él, –
    Mondják, – nem is különb a többinél.
    Elszállt fölötte édes, röpke mult,
    Siratni vágyott, – kacagni tanult…
    Ám akik szánakozni jobb szeretnek,
    Sehogysem tetszik a jó embereknek,
    Fürkészik arcát reggel, – látni vágynak
    Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,
    S a vigalomba ha elfárad estve,
    Föléhajolnak az álmára lesve,
    Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:
    “- Hajh, a régit, – most is szereti még!”

    S van egy ember. Mesevilágba jár,
    Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
    Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,
    Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,
    Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
    Kímélve, félve kerül egy nevet,

    • Nagynéha kérdi meg: – “Nyugodt egészen?
      Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, –
      Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,
      A beteges, az ideges varázsa, –
      Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!”
    • Súgja a lány: – “A régit szeretem!”

    Forrás: Arcanum

  • Rab Zsuzsa: Otthagyott városomban

    Valaki énhelyettem ittmaradt.
    Elcseréltem vele a sorsomat.
    Futamoz álmosan a zongorán,
    temetőbe sétál ki délután,
    gyereket pólyáz, szekrényben matat.
    Valaki énhelyettem ittmaradt.

    Az énnekem szánt sorsot pergeti.
    Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
    ezt az ecetfát nyarai felett,
    hitvesi ágyat, dombos szigetet,
    halálig-biztos társat hagytam itt,
    ki ősszel rá meleg kendőt terít,
    keresztelőket, temetéseket,
    boros-toros, bő nevetéseket,
    víg névnapokat, apró gondokat,
    sereg rokont, derék utódokat,
    lángok-falta, vad esztendők helyett
    tisztes nyugalmú, hosszú életet,
    s csak néha egy névtelen sajdulást:
    ezt akarta – vagy mást? Valami mást?…

    Valaki énhelyettem ittmaradt.
    Küszöbére csempésztem sorsomat.
    Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
    Nem merek benézni az ablakán.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szép Ernő: Gyermekjáték

    Mikor én kis fiú voltam,
    Kis lovon nem lovagoltam,
    Nem volt nékem ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Pedig de szép mikor rohan.

    Ponnilovon sose űltem,
    Kis biciklin se repűltem,
    Nem volt fényes kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Pedig de jó rajta nyáron.

    Nem volt nékem mesés könyvem,
    Nem volt csak iskolás könyvem,
    Pedig de jó otthon este,
    Otthon este,
    Otthon este,
    Lapozni ábrát keresve.

    Sohase volt cifra kockám,
    Kis kastélyom meg tornyocskám,
    Kis hajóm meg kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Elútazni sose tudtam.

    Én nem kaptam kardot, csákót,
    Sárgarézbűl messzilátót,
    Sose vittek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Jó hogy lyukas volt a ponyva.

    Az a ponyva szétment régen,
    Elmúlt az én gyermekségem,
    Én már régen felserdűltem,
    Felserdűltem,
    Felserdűltem,
    A nagyok közzé kerűltem.

    Én játékot már nem kérek,
    A sok gondtól rá se érek,
    De meghalok én is egyszer,
    Én is egyszer,
    Én is egyszer,
    A mennyországba megyek fel.

    Kiállok majd a tejútra,
    Arra visz az isten útja.
    Az újjamat majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Ha elsétál a tejúton.

    Észrevesz az isten engem,
    Megszólalok a nagy csendben:
    “Kérem én még nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Játszani szeretnék mostan.”

    Megfogja majd a kezemet,
    Angyalok közt maga vezet
    Szegény gyerek otthonába,
    Otthonába,
    Otthonába,
    Mennyei gyerekszobába.

    Megkapom ott kardom, csákóm,
    Sárgarézbűl messzilátóm,
    Képes könyvem, cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Lesz kastélyom meg tornyocskám.

    Ami nem volt, lesz ott jócskán,
    Kis vasútam meg hajócskám,
    Beültetnek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Én élvezem azt magamba.

    Hogyha kedvem abba telik,
    Ponnilovam megnyergelik,
    Kis biciklim előhozzák,
    Előhozzák,
    Előhozzák,
    Úgy járom a mező hosszát.

    Égmezőben alkonyatban
    Szép pillangót fogok ottan,
    Ujjamon lesz arany pora,
    Arany pora,
    Arany pora,
    Le nem mosom róla soha.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Baranyi Ferenc: A hiány kalodája

    A közelséged égetett,
    felforrt a víz a Balatonban,
    aztán eljött az “ég veled” –
    s megjött a tél utána nyomban:
    közénk befagyott messzeség
    víztükre állt (föl most sem olvad),
    az út mentén a jegenyék
    jégoszlopokként sorakoztak.

    Kit szerettem? Ki tudja már?
    Téged? Vagy azt a szép vidéket?
    Tőled szépült meg az a táj?
    Vagy az varázsolt szépre téged?
    Ha véletlenül Pest-Budán
    kerülsz elém: nincs varázslat,
    jánosbogár-fény, itt talán
    a neonok közt meg se látlak,

    ott kellettél, szédült mezőn,
    szerény sugarad lángolás volt,
    de ijedten, védekezőn
    szájad elé kaptad a távolt.
    S negyvenkét éve szomjazom
    megtagadott csókod, miközben
    mások csókjával ajkamon
    szénné naponta pörkölődtem,

    ám mindig, mindenütt jelen
    voltál, te máig csókolatlan,
    mivel nem lettél kedvesem:
    hű a hiányodhoz maradtam.
    Emléked rosszallón kisért:
    csöpp áfonya tengernyi mézben,
    mert arra már, hogy visszakérd
    amit nem adtál – nincs remény sem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Várnai Zseni: Mert úgy szerettél élni…

    Harmadnapra kimentem a sírodhoz,
    hogy könnyeimmel könnyítsem szivem,
    hogy egymagamban sírjak ott sokáig,
    mikor kivülem nincs ott senkisem.

    Borús nap, a márciusi égen
    nehéz fellegek ólmos árnya ült,
    de, hogy virágos sírdombodhoz értem,
    az ég arca épp akkor földerült.

    Kitört a nap a felhők sűrüjéből,
    a holtak honán elömlött a fény,
    s piros szekfűid kazla fölragyogva,
    mint égő máglya, lobogott felém.

    Mert akkor még a virágaid éltek,
    csak te voltál, ó, Kedvesem halott,
    és mégis ott sírodra ráborulva
    nem láttam mást, csak élő alakod.

    Láttalak ifjan, küzdő éveinkben,
    láttam a vég minden gyötrelmeit,
    és éreztem: hiába már a könnyek
    sós tengere… Terajtad nem segít.

    Mikor könnyeim végre elapadtak,
    szemem magához vonzotta a fény,
    s láttam a méhek százait zsibongni
    virágos dombod tarka mezején.

    Körülzsongott ott is az élet árja,
    mert úgy szerettél élni, oly nagyon…
    s akkor a rigók énekelni kezdtek
    a sírod fölé hajló ágakon.

    Sütött a nap, tavaszi szél zilálta
    koszorúid pirosló selymeit,
    s e hangok, színek különös zenéje
    fölidézte szívemben verseid.

    „Tavaszi szél… Májusi est…” susogtam.
    Verseid élnek… nem lehetsz halott!
    S bánatom jeges karmait kitépve,
    a dal mámora furcsán elkapott.

    Mert enyhülést kerestem öntudatlan,
    mert vigasz nélkül szívünk nem lehet,
    ó, lásd, ezért kapaszkodom a szélbe,
    ezért idézem itt e verseket.

    Mint erdők vadja ki égő sebére
    fűben, fában gyógyító írt keres:
    hozzád jövök, én élő, a halotthoz:
    segíts élni, tovább is Te vezess,

    mint eddig tetted, hogy ne tévelyegjek
    a rengeteg zord éjén egymagam…
    Vigyázz reám, hogy mindig tiszta fényért,
    dobogjon szívem, szóljon a szavam!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • V. Viszockij: Hegyi lírai dal

    Hogy kezem reszketése múlt,
    Hegy orma vár!
    A félelem mélységbe hullt
    Örökre már.

    Mi visszatarthat, nincs erő;
    Megyek, de fáj.
    Szirtfok, mely nem legyőzhető,
    Nincs oly határ.
    A sok nem járt út egyikén
    Majd én megyek.
    Egy meg-nem-hódolt csúcs enyém:
    Rám vár, szeret.
    Itt-haltak neve hó alatt
    Rejtőzködik.
    Végig-nem-vándorolt utak:
    Enyém egyik.
    A lejtőn kékben álmodik
    Fénylőn a jég.
    A gránit nyomok titkait
    Vigyázza rég.
    Magasba nézve vallatom
    Az álmomat;
    Ők az igaz -hiszem vakon:
    Hó és szavak.
    S feledni annyi év után
    Se tudtam én:
    Kétségeim e szirt fokán
    Öltem meg én.

    A víz -“Légy sikeres nagyon!” –
    Így suttogott.
    Milyen nap is volt az napon?
    Ah..szerda volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Alul, felül jég

    Alul, felül jég – örlődöm közötte –
    Fent zúzzam szét vagy alul fúrjam át?
    No persze – fönnmaradva és remélve –
    Csak megszerezzem vízumom jogát.
    Te jég fölöttem, nyílj fel meghasadtan!
    Küzdök, miként aszállyal a paraszt.
    Megtérek hozzád, mint hajók a dalban,
    Hol ősi vers is emléket fakaszt.
    Még messze ötven, épp csak negyven múltam,
    Úgy élek, hogy te óvsz s az Úr veled.
    Dallal Mindenhatónk elébe hulltan
    Tárom felé néki igaz lelkemet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Hajók

    Meg-megáll a hajó, de futása örök,
    S viharűzötten egykoron mind hazatér még.
    Nem telik bele félév – én is megjövök,
    Amíg visszasodor újra félév.
    Visszatér valahány, de a legjobb barát,
    De a leghívebb asszony, a lány, aki mégse.
    Visszatér valahány, csak az nem, kire vársz.
    Sorsban nem bízhatok, magamban még kevésbé.
    Abban bíni de jó, hogy e sors nem örök:
    Fölégetni hajókat, nem lesz divat végképp.
    Sok lesz társam és dolgom, ha visszajövök –
    S újra itt dalolok, nem telik bele félév.
    Sok lesz társam és álmom, ha visszajövök –
    S újra itt dalolok, nem telik bele félév.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juan Ramón Jiménez: Őszi dallam

    Tiszta kéküveg folyóvíz,
    álom-bűvöletbe zárva,
    édes lankák, szelíd partok,
    zöld rekettyés, ezüstnyárfa.
    Lelke van az alvó völgynek,
    s álombéli sóhajára
    dal zendül fel, és a rétek
    andalító fuvolája.
    Folyó tükrén bűvös álom,
    parti fűzek lankadt ága
    könnyű csókot hint a vízre,
    a víz: kristályüveg tábla.
    Alacsony az égbolt, nyájas,
    oly közel van könnyű fátyla,
    ezüstös párát terítget
    víztükörre, parti fákra.
    Szívem álmodott e tájról,
    ama völgybe vitte álma,
    már elért a kedves partig,
    de az ösvényen megállva
    sírt – egy régi dal csendült fel,
    s szerelmében sírt az árva,
    sírt, egy másik völgyben zengő
    szomorú szív dallamára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Dénes: Ki őrzi meg

    Ki őrzi meg majd legtovább
    gyermekkorából az eget
    s hogy mindig mindig béke lett
    Barangolva mezőkön át
    bokrok nyújtottak kezet
    ki-ki játékban megtalálta
    a maga szelíd madarát
    Ki őrzi meg majd legtovább
    a füvek s a fák jelbeszédét
    Ki lesz ki arcán muzsikát hordoz,
    mint lombjuk közt a fák
    Ki lesz akiben béke lesz
    ha a lélek fényességét
    roppant sötét öleli át

    Forrás: Lélektől lélekig