Annyi idő, talán évezredek múltán,
mindig így volt, s így lesz ezután.
Emlékszem rád. És emlékezel rám.
Forrás: Lélektől lélekig
Annyi idő, talán évezredek múltán,
mindig így volt, s így lesz ezután.
Emlékszem rád. És emlékezel rám.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet:
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
és ellebbent könnyű lehelleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szíved szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?
Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam utamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.
Forrás: Lélektől lélekig
Mennyi élet, mennyi sors,
jutott a földön,
mennyi kósza gondolat,
amíg versemet költöm.
Volt boldog gyermekkor,
volt szárnyaló remény,
voltak lángoló szerelmek
ifjú korunk egén.
Mennyit vágytunk utunkon
a szépre, a jóra,
mennyi álmunk volt, ami
soha nem vált valóra.
Forrás: Szeretem a verseket
Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.
Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.
Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.
Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.
Forrás: Szeretem a verseket
Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
– Semmi az egész!
Semmi az egész.
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.
Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
– arra emlékezünk.
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta visszaköltöztem a házba,
mindenütt látlak, ülve, állva,
együtt terítjük meg az asztalt,
mely annyi estét felmagasztalt,
kedvenc tányérod ott van a helyén,
és ott a többi, jól megszokott edény,
a tál, amiből a leveskét adod,
mert így becézted, mint családtagot,
látlak, ahogy a barna karosszékben
cigarettára gyújtasz éppen,
kéjjel fújod a kedves mérget,
oldva kissé a feszültséget,
mely cikázó idegeid csapdában tartja,
de jólesik, nem hagyod abba,
a nevetésed még ott a falban,
s már visszamosolygok rád magamban,
cinkosod voltam és vagyok,
kicselezzük az anyagot,
ja, elfoglaltam a padot,
ahol verselned adatott,
a fűzfa alatt, kint a kertben,
ott írok, most, hogy írni mertem,
s bár él a fa, kopaszodott,
megőrizte az apa-szagot,
és együtt hallgatunk zenét,
halott társaid üzenetét,
az örök Wohltemperiertest,
nem élőben, de tudtuk, így lesz,
tehát a CD-be gravírozott klaviert,
ahogy kerülve minden manírt,
a pravoszláv Szvjatoszláv Richter
játssza nagy, igaz protestáns hittel,
s hallgatjuk, mi a csüggedéstől óvhat,
amin már túl vagy, a Passiókat,
és nem emel fel semmi se
úgy, mint a h-moll mise,
csak mondom, ez szólt a temetéseden,
érted szólt, bár nem hallottad te sem,
de arra intettél, hogy legyek józan,
s most a megszokott, hanyag pózban
csücsörítesz, jól van ez, jól van.
Forrás: Szeretem a verseket
Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.
Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.
Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.
Forrás: Reményik Sándor versei
Mosoly-álarc
Pihenj kicsit!
Fiókodat kulcsra zárom!
Kigöngyölöm,
Kiterítem,
Lepedőbe csavart álmom.
Gyere, ..nézd meg!
Milyen szép volt
Valamikor, ..most is, ..nagyon!
Megcsókolom,
– Hátha ébred!
Azután majd neked adom!
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,
már félve lapul egy őszi sejtelem,
s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkeden,
és eltemeted néma döbbenettel:
(hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
ezt megsirathatod,
hiszen ez a legelső halott,
lelkednek első igaz bánata.
Nem szégyen, hogyha sírsz.
Ha majd az ősz lecsalta mind
aranylombját a régi fáknak,
mesélheted az unokáknak:
„napról-napra úgy gyöngült a fény…”
– mesélheted –
„halálra táncolta magát a Napsugár
lombhullás ünnepén!”
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét borult a pannon tájra.
A Hold már fénytelen, rég kihűlt.
Kékvérű éjünk vak prímása
a szél húrján mulatóst hegedült.
Elmegyünk mind.
Ki becsben, ki némán.
Ki csikorgó szitkokkal, bűn alatt.
Én nyomtalanul,
mint macska az éjben,
mint szétkorhadt szertelen pillanat.
Emlékezz rám!
Emlékezz újra,
hogy voltam, hogy leszek
és lehetek!
Emlékezz rám, ha sarkadban gyűlnek
új harcra új perzsa seregek!
Emlékezz még, hogy időben szóltam,
hogy éjünkben felkelt az égi had!
És emlékezz rá, hogy alig szólhattam,
mert elfújt az őrjöngő indulat.
Emlékezz rám,
ha fáj, vagy ha zördül!
Ha sír, vagy visít az éjszaka!
Emlékezz minden remegő kínra,
mit elviselt
értünk az Úr fia!
Emlékezz majd, hogy sárból és vérből
és kínból is új erkölcs teljesül!
És szimfóniákat zengjen a lelked,
ha mindenki fals hangon hegedül.
És emlékezz rám!
Hogy voltam és éltem.
És úgy éltem, ahogyan lehetett.
S hogy védeni akartam,
óvni és szeretni azt,
amit régóta nem lehet.
Mert sötét borult e pannon tájra!
A Hold rég oly fénytelen.
Már kihűlt.
Angyali éjünknek vak prímása
a szél húrján mocskos dalt hegedült…
Elmegyünk mind hát! Becsben és némán.
Elmegyünk vicsorgó bűn alatt.
Én nyomtalanul,
mint macska az éjben,
mint bársonyos, szertelen pillanat.
Forrás: Lélektől lélekig