Címke: emlékezés

  • Juhász Gyula – Fehér éjszakák

    Ismered-e az álomtalan éjet,
    Mikor a szívünk még szűz és beteg,
    Mikor fehérek még a remények,
    Mikor bárányok még a fellegek?
    Ismered-e a könyvek közt virrasztást
    S a könnyek közt virrasztást ismered?
    Mikor a csönd elringat puha karján
    És várnak ránk nagy ismeretlenek?

    Az éj körülfoly, mint valami tenger,
    Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk,
    Ó élet, merre szívünk szállni nem mer,
    Ó távol partok, távol hegedűk!
    Valaki már ránk vár s dalolni késztet,
    De még csalódni korán lesz, korán,
    Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
    Az a szőkés, vagy az a halovány?

    Ó szomorú szép, álomtalan éjek,
    Engem ti nem ringattok már soha.
    És nem borít el a fehér remények
    S fehér virágok csöndes zápora.
    Szelíd igába nem fognak a könyvek
    S a könnyek áldását nem ismerem
    S nem nézem a rámragyogó jövőnek
    Kék csillagát a fehér éjeken…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor – Az égen fönn megáll a Hold

    Az est, a rest festő korommal
    átfesti mind,
    amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.

    A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
    csak ennyi volt:
    jártunk a nád közt és a szél dalolt.

    Sok ablakon benéztem érted én,
    nyisd a szemed,
    mert vak szemem nem érte még a fény.

    Sok éjszakába hívtam a neved,
    hallgatni jó,
    nézd, sétál a hold a világ felett.

    Az égen akkor fönn megállt a hold,
    csak ennyi volt:
    fejem fejedre lassan ráhajolt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: …a neveddel alszom el

    amikor fáradt utam
    Napot kísérve véget ér
    párnámba rejtem
    elgyötört arcomat
    karjaim a semmit ölelik
    csendben ringatom el
    árva magamat és
    …a neveddel alszom el

    üres utcákon bolyonganak
    elárvult érzéseim
    minden kapu zárva
    hiába dörömböl
    magára maradt szívem
    csak a kongó visszhang
    felel és végül
    …a neveddel alszom el

    havas hegycsúcsokon
    gyönyörű szikrák csillannak
    a fény hideg táncot jár
    mindent elborít
    a hófehér magány
    épp ilyen üres a szobám
    ahol egyedül kuporgok és
    …a neveddel alszom el

    zárt szemhéjak mögött
    a csend ül ünnepet
    szivárvány-köröket ír
    a sötétbe az álom
    nappali szavaim az imént
    itt zsongtak még
    de most egyiket sem találom és
    …a neveddel alszom el

    csodás képek billennek át
    az érzékelés peremén
    még éber létem dobog bennem
    való világom még fogva tart
    de enged már a rációból font kötél
    oszlik már a lehet, a nem lehet
    tudatom függ egy pókhálófonálon és
    …a neveddel alszom el

    az éjszaka tengere ringat,
    ölel, átkarol, hajamba túr
    fülembe súgja
    lágyan csobbanó vágy-dalát
    csókokat küldenek álmaim
    már messze visznek nyugtalan útjaim
    még hangtalan motyogok és
    …a neveddel alszom el

    hányszor lesz még, hogy
    furcsa-holdas éjszakán
    ajkamon sóvár szavak fakadnak
    sóhajaim nekiütődnek a falaknak
    és a takaró alatt vacogó testtel
    önmagamba görbült szeretettel
    magányos éjjel, helyetted
    …a neveddel alszom el

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Esti harmónia

    Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
    ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    járják az est legét a hangok s illatok;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!

    Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

    Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
    gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
    alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…

    Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
    gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
    Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
    Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdős Olga – Őszi chanson

    A platán utolsó levelét
    is letépte ma a szél.
    A ködös utcán
    csupán a vacogó
    november kísér.
    A nyirkos avaron
    lépteim koppanása
    suttogássá csitul és
    a nagykabát
    fázva ölel át.
    Üres lett a pad
    a magányos fák alatt.
    Eszembe jutsz… –
    milyen rég volt, hogy láttalak!

    Párizsban lenne most jó.
    A kékes neonfények
    tompán verődnének
    vissza arcomról.
    A Szajna felé haladva
    belém karolna Ady
    és József Attila.
    Aztán beülnék kávét inni
    egy bárba,
    és a félhomályba
    szalvétára vetnék néhány
    kusza sort,
    ami talán verssé válna
    egyszer,
    valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

    Ki megvigasztaltad a testem,
    áldott legyen a te neved.
    Hazug voltál, hiú, hitetlen?
    Vakmerőbb, mint a képzelet!
    Hová hullsz? Én meszes közönybe.
    Nincs áhitat már nélküled.
    Csak nemléted fekete szörnye,
    és kábulat és szédület.
    És csönd. Irgalmatlan magányom
    többé már meg nem osztja más.
    Vár végső szégyenem: halálom.
    S nincs nélküled feltámadás.

    *
    Lehet, csak a hibátlan testedet
    szerettem, s föltárult, elengedett
    szépséged gyújtottam ki a szilaj
    szenvedély képzelt lángcsóváival?
    Lehet, hűséged, vadságod csupa
    varázsolt rongy volt, festett glória:
    én rádbűvöltem rajongón – te csak
    eltűrted jámbor hóbortjaimat?
    Lehet, hogy így volt.
    Akkor is neked
    köszönök mindent – s elvégeztetett.
    Fönntart még a tőled vett lendület.
    Már semmi sem leszek tenélküled.

    *
    Immár aligha változom meg:
    minden vonásom végleges.
    Mi eddig eszmém s mámorom lett,
    eztán sorsom törvénye lesz.

    *
    Aláaknázott terepen
    lépkedek feszes nyugalomban.
    Dühöm csak jelentéktelen
    legyek dünnyögésére robban:
    a folytonos életveszély
    morajától szemem se rebben;
    minden reményem benned él,
    halálomnál véglegesebben.

    *
    Mire megszüljük egymásnak magunkat,
    kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
    hogy elszakadni egyikünk se tudhat
    többé a másiktól:
    feltétlenül
    valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
    S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
    fele bánatod én veszem magamra,
    és bűneid felét is vállalom.

    *
    Mióta szeretlek, eszméletem
    minden percében rád emlékezem,
    álmomban is te őrzöl meg talán,
    rólad tudósít munka és magány,
    veled lep meg hajnalom, alkonyom,
    s hozzád megyek, ha tőled távozom.

    *
    Nincs itt más lehetőség:
    lélek-fogytig a hűség
    szálai két szeretetnek
    végképp összeszövettek…

    *
    És Penelopém vár odahaza,
    szövi a remény álom-szőnyegét.
    Nincs termő nyara, kacér tavasza,
    néki ez a telt öröklét elég,
    hogy el ne múljék tőle a varázs,
    mit érkezésem, a bizonytalan
    sajdít belé, s a halk vígasztalás,
    hogy csak őérte őrzöm meg magam.

    Forrás: szeretem a verseket


  • Sztevanovity Dusán: Vasárnap délután

    Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
    És valahogy sápadtabbak a kirakatok
    Vasárnap délután egy igazi fagylalt jólesik
    És néha érzek egy régi illatot

    Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után
    A mamám rám adta mindig a szép ruhát
    Az ajtóban még megfésült és nem hallgatott rám
    Ha kértem, hadd járjak így egész héten át

    Vasárnap délután a lányok arca kicsit szebb
    S a nagyfiú ígérte tízre hazajön
    A tánciskola parkettjén a cipők fényesek
    És néhány párnak a figura összejön

    Vasárnap délután volt mikor megismertelek
    A bátyád apámmal nálunk sakkozott
    Kamaszok voltunk és sok hülyeséget beszéltem neked
    És kipróbáltuk, a szerelem jó dolog

    Vasárnap délután talán a harag is csendesebb
    S az elvált apa láthatja kisfiát
    A vidéki rokonok látogatják az újszülötteket
    És Farkasréten is elfogy a sok virág

    Vasárnap délután volt mikor viszontláttalak
    És újra megtörtént, ahogyan egy régi napon
    Te sem lettél felnőttebb és én sem komolyabb
    És előre tudtuk, szeretni jó dolog

    Vasárnap délután az időm csendesen megy el
    És néha úgy érzem, máris érkezel
    Vasárnap délután az este mindig túl közel
    Mikor tudom, hogy többé nem jössz el

    Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
    És valahogy sápadtabbak a kirakatok
    Vasárnap délután már régen semmi sem történik
    Csak néha érzek egy régi illatot

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! –– kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! –– sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.
    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
    látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
    és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
    és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
    halálosan magunkba merülünk.
    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
    az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
    a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
    az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Péter Erika – Nekrológ egy diófáért

    Hiányzol.
    Ott álltál kortalan,
    ősz végén
    szürkén, lombtalan,
    seszínű
    panelházak közt,
    szeretet-
    szomjasan.

    Hallottam
    fűrésznek zaját,
    test-törzsed
    hulló robaját.
    Alattad
    az avar nyögte
    búcsúzó
    sóhaját.

    Tegnap még
    srácok öleltek,
    zöld diót
    ágadról vertek.
    Csavargók
    árnyas ölednek
    hűsében
    hevertek.

    Keresnek!
    Fekete rigók!
    Madarak!
    Fészket kutatók!
    Csonthéjad
    rejtett termését
    csókolni
    akarók.

    Lehettél volna
    tudás almafája,
    Hippokratésznek
    óriás platánja,
    Tessedik akáca,
    szerelmes Árgyélus
    tölgyfa-koronája!
    Lehettél volna!

    Diófa voltál.
    Most üres a helyed.
    Fűrészpor takarja
    haldokló gyökered.
    Mi lesz majd belőled?
    Koporsó vagy oltár?
    Én köszönöm neked,
    hogy diófa voltál!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor – Hazámban

    Arany kalásszal ékes rónaság,
    Melynek fölötte lenge délibáb
    Enyelgve űz tündér játékokat,
    Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

    Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
    Árnyékain utószor pihenék,
    Fejem fölött míg őszi légen át
    Vándor darúid V betűje szállt;

    Midőn az ősi háznak küszöbén
    A búcsu tördelt hangját rebegém;
    S a jó anyának áldó végszavát
    A szellők már régen széthordozák.

    Azóta hosszu évsor született,
    És hosszu évsor veszte életet,
    S a változó szerencse szekerén
    A nagyvilágot összejártam én.

    A nagyvilág az életiskola;
    Verítékemből ott sok elfolya,
    Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
    Az ember annyi sivatagra jut.

    Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
    Kit ürömével a tapasztalás
    Sötét pohárból annyiszor kinált,
    Hogy ittam volna inkább a halált!

    De most a bút, a hosszu kínokat,
    Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
    És minden szenvedés emlékzetét
    Egy szent öröm könyűje mossa szét:

    Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
    Az anyatejnek mézét ízlelém:
    Vidám napod mosolyg ismét reám,
    Hű gyermekedre, édes szép hazám!

    Forrás: Lélektől lélekig