https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Áprily Lajos: Az irisórai szarvas

    Virradt. A fákra egyre csendesebben
    rivallt alá a mély felhő-torok.
    Gáncsot vető boróka-rengetegben
    akadtak rá a csorda-pásztorok.

    A gornyikhoz levitte nemsokára
    tarkóra vetve egy szilaj csobán,
    s megvolt az alku egykettőre: ára
    egy korty fenyővíz s egy marék dohány.

    A simmentali borjának fogadta
    fakorlátos, legeltető helyen,
    tőgyén mohón csüngött az istenadta,
    és elfeledte, hogy testvértelen.

    És elfeledte a futó erecskét,
    amely bukfenceket kacagva hányt,
    s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
    el a zuzmószakállú ősmagányt.

    És elfeledte a forrás kis odvát,
    amelynek tükre csábító titok,
    s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
    napverte, langyos vályúból ivott.

    Kristály-tükörben nem láthatta mását,
    mikor a szarva büszkén ütközött,
    meg nem sejthette büszke származását,
    és borjúnak nőtt fel, borjak között.

    És lett pompás agancsú háziállat,
    vadász-szívekbe dobbantó remek,
    s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
    csudálkozó kiránduló-szemek…

    De nyárutón, mikor a kék havasról
    omlott a köd s leszállt az ősz vele,
    beláthatatlan ködruhás magasból
    szarvasbőgés búgott a völgybe le.

    S akkor: párát zihált remegve szája,
    idegen lett palánkos otthona,
    idegen lett testvére, mostohája —
    s a ködbe hördült, mint az orgona.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Wysława Szymborska: Megemlékezés

    Erdőn szerették egymást,
    napfényt szórt a harmat,
    a hajuk teli lett lágy
    földdel és avarral.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Kifésülni a földet
    lementek a tóra;
    csillagos halak úsztak,
    látták lehajolva.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Füstölgött a fák képe
    a hullámok fodrán;
    kisfecske, add, hogy mindig
    emlékezzenek rá.

    Kisfecske, felhő-tüske,
    levegő-horgonya,
    javított Ikarosz-sarj,
    üdvözült égi frakk,

    Kisfecske, cifra írás,
    perctelen mutató,
    kora-madár gótika,
    mennyei kacsintás,

    Kisfecske, hasító csend,
    kacagó gyászruha,
    szeretők aureolája:
    könyörülj rajtuk.

    Kerényi Grácia fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucskai Vince: emlékszem rád, emlékezz rám

    mint groteszk vízköpő
    omladozó falak fölött
    sarokba szorítva
    kínok között
    száraz ajkakba harapva
    dacolok zord idővel
    míg vér serken
    szomjam oltani
    rendet vágok
    minduntalan
    kusza emlékek során
    omladozó téglák
    torán
    múltba réved tekintetem
    míg holdfény
    surran botladozó
    szarufán
    mint sötét torkú
    buzgárból
    szétszivárog akaratom
    sebeimet titkon
    bús mohával
    takargatom
    múló évek fészke
    hinti rám kőporát
    őrzöm titkok
    csillagjárta honát
    s ha majd a homokszemek
    végleg elperegtek
    mélybe zuhanva
    legyek büszke jele
    eme helynek
    halk memento
    hol könnycseppek
    csordogálnak
    emlékszem rád
    emlékezz rám

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül

    Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
    a levél-nyelven suttogó liget.
    S a szomorúan messzehúzó darvak
    nem intenek már vissza senkinek.

    Mért intenének? Száz úton csatangol
    az ember: megtér, s útrakél megint.
    A kenderáztató az elmenőkre gondol,
    sötét tükrébe széles hold tekint.

    Állok magamban ősztarolta réten.
    Elring a széllel a darúcsapat.
    Víg ifjuságom tájait idézem,
    de nem sajnálom, ami ottmaradt.

    Nem sajnálok sok szertegurult évet,
    se lelkem habzó virágfürtjeit.
    Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
    de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

    Lobog a bokrok piros bóbitája,
    csak sárgulnak, de élnek a füvek.
    Mint vetkező fa lombjait dobálja,
    bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

    S ha szavaim az idő elsöpörte,
    lom lesz belőlük, száraz garmada,
    mondjátok így: elhallgatott örökre
    az arany nyíres szép levél-szava.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Valaki volt…

    Valaki volt… aki ma nincsen…
    Mint kézfogás rozsdás kilincsen,
    elmúlt, leporlott mindörökre.

    Valaki volt,… ma nincs semerre.
    Az éjszaka a szél leverte
    az ágakat, miket beoltott.

    Valaki volt… s őt én szerettem.
    Minden szavát rajongva lestem,
    de nincs postás, ki tőle jönne.

    Valaki volt… valaki elment…
    Ahogy rovom e hosszú termet,
    tudom, többé már nem jön vissza.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

    Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
    és nincs mellette az enyém,
    ahogyan megszoktam a fotografiákon
    és előszobák tükörén;
    mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
    látom az idő nyomait
    s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
    a szívem elfacsarodik.

    Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
    s te akkor az vagy, ami ma:
    sose találkozunk! Egymást észre se véve,
    nem lelünk egymásra soha!
    Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
    olyan, amilyen ma: fehér,
    lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
    feküdni, ha leszáll az éj.

    Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
    hogy minden idők végzetes
    egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
    egyetlen egyedként szeress?
    Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
    nézek vissza és kérdezek, –
    mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
    sebet én kapok, éleset.

    Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
    csak egymás mellett, szorosan,
    mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
    ha jéggel jött a szélroham.
    Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
    akkor, repülve, szánon, ott,
    Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
    mellemre vonva homlokod.

    Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
    ha itt, vagy csillag-messze vagy,
    hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
    hogy megtaláljalak.

    Forrás: kötet

  • Kahlil Gibran – Emlékezés

    Az emlékezés a találkozás egyik formája.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ellen Niit: Anya sírja

    (Dabi István fordítása)

    Mélyen a földben
    gyökeret eresztenek a szívek.
    Virágnak, levélnek, ágnak.

    Anyám szeme
    némán néz
    a gyep zöld tekintetével.

    Oh, örök álom, te
    az időkön át tartó
    ébrenlét vagy.

    Az ősz – az este.
    A tél – az éjszaka.
    A tavasz – a reggel.
    A nyár – a nappal.

    Nemzedékek követik tekintetükkel
    két talpam nyomát.

    Tenyerem alatt
    fatörzsek suttogása.
    Örök élet.

    Hallak anyám, hallak
    téged.
    Szavaid kihallom
    több ezer szó közül is.

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Finta Éva: Őrizetlenül

    (Nagy László emlékére)

    Küszöbre vert hitünk fölé
    ki emel megvigyázni sátrat?
    A csontokig lemart szavak
    szomorúsága kinek lázad?

    A szemtelen túlélni-hős
    mit ment magával át vacogva?
    S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
    magába tömje és kimondja?

    Ki hordja Istenig vitézül
    a megvigyázott tisztaságot?
    S mit ért belőle majd az Isten
    ha túlerőben lesz a látnok?

    Az árvaságba semmisült
    költők szívén ki önt harangot?
    S ki vár a barbárság kövén
    hogy megszólíthassák a hangok?

    Ki vetkezik még hóesésben
    csupasz szavakra, szerelemre?
    S ki forgolódik éberen
    a rettenet nevét keresve?

    Ki gyújtaná magát zokogva
    egy csipkebokor-jelenéshez?
    A tántorgó homok között
    ki mondana egy szentbeszédet?

    Ki ácsorogna kert alatt
    hátát tartva a zümmögésnek,
    mikor már mások alszanak,
    s szívükben is tömény sötét lett…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Szepes Mária: Hiányoztál

    ugye tudod? Barátunk sok van.
    Részesülünk rengeteg csodában.
    De ez az egy időtlen madárdal.

    Forrás: Lélektől lélekig