Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlőfürtöket nevelsz.
Mégis jól tudod, mi voltál,
Híven érzed, amit rég:
Régi lángod, régi fényed
Boraidban most is ég.
Képed ez, te árva nemzet,
Mely elvesztéd fényedet;
Oh, de mondd, hát könnyeidben
Lángol-e még szent tüzed?
Forrás: www.eternus.hu / Eötvös József: A tokaji hegy
A Körös menti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.
Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
Ki virraszt most melletted, régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!
Forrás: www.eternus.hu / Juhász Gyula: Nagyvárad
Nem voltam én mindig
Ilyen csendes ember,
Sokszor talált ébren
A pirkadó reggel.
Sokszor ráragyogott
A hajnal sugára
Egy-egy nekibúsult
Jó kompániára.
Eltemetni való
Mindig akad bánat.
Hejh! volt akkor dolga
A boros pohárnak!
Szomorú szíveknek
Szép szomorú nóta
És gyöngyöző bor volt
A meggyógyítója.
Könnyen jött még akkor
S könnyű volt a bánat,
Könnyű volt elűzni
A boros pohárnak.
Talán a bánat is
Könnyen indult útra,
Mikor az indulót
Gyurka cigány húzta.
Mintha más törvénye
Volna a világnak,
Nem olyan, mint régen.
Nehezebb a bánat…
Mint egy titkos erő
Uralkodik rajtam,
Elnémítja, mikor
Panaszra nyíl ajkam.
Hiába fojtanám
Tivornyába, borba;
Nem válik el tőlem,
Hozzám van láncolva!
Hejh, most a szívemről
Nem száll el a bánat,
Ha megiszom borát
Az egész világnak!…
Forrás: www.eternus.hu / Ady Endre: Fuimus
Anyám, gyilkosok és elmebetegek
közé szültél védtelen csecsemőnek!
Hazám háború volt, apám katonaszökevény.
Megindultam a háború vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
befogadott az éhezők közössége, kenyeret adott.
így szöktem vissza anyámhoz
a történelem határain át.
A gondolat útja így alakult agyamban.
Minden új gondolatom végigjárja
az eszmélés útját az emlékezés vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
s a befogadó közösség kenyerét követeli,
hogy szülőföldre találhasson végre
a történelem határain át.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nem adom vissza:
szemhéjam mögött őrzöm
legszebb képedet.
Forrás: Lélektől lélekig
Emlékké szépülnek a pillanatok,
hiába fogytak el a percek,
nem lettek hónapok és évek,
mégis mi voltunk egymásnak lélegzet,
szomjat oltó nedű,
vad éhet csillapító étek.
Balzsam voltál a szívemen, fényem,
visszaragyogtál rám, csillagom,
csak néha folyhatott titkon érted
könny az arcomon,
mert úgy szerettelek,
gyengéden féltve –
óvtalak magamban is –
s nem vártam semmit cserébe.
Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
magányod metsző hidegét
sütötte felém
börtönbe zárt vágyad,
és te szikrázni hívtál,
lángoló örvényben,
mámortól édes édenben élni,
ahol megtanítottál engem –
vagy én tanítottalak téged, Kedves? –
csókdallamokkal szerelemzenélni…
Forrás: Facebook
Talán egyszer hiányzom még…
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.
Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.
Talán a hulló levelek alatt
keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.
Mikor még nem volt „te” meg „én”,
csak „mi” – ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál…
Ne tudj feledni sohasem!
Forrás: Facebook
Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!
Forrás: Szeretem a verseket
Vigyázva mennek át a széles utcán,
a bú borong rajtuk s az ó-divat.
Autó, bicikli, villamos meg hintó,
mind-mind csak az ő útjukba szalad.
Savós szemükben rémület tanyázik,
vékony karjuk tétován lengedez…
Árnyékai sok régi szépleánynak;
az élet furcsa, furcsa rendje ez…
A szürke járda szélén úgy topognak,
remegve, félve, akár a veréb.
S megcsudálják a divatos cipőket
s az elegáns hintók lágy féderét.
A fűszerárús bolt előtt megállnak:
kakaó, keksz, meg tejfeles csupor…
Majd két sovány kezüket összecsapják:
Jesszus! Huszonkétezer a cukor!
S elálmélkodva nyitva marad szájuk
s a szívükön a régmúlt rezeg át…
Csak otthon érzik jól maguk, az árnyék
szürke honában, mint a rezedák…
Forrás: Lélektől lélekig
Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan,
lehettél volna Brazília selyemfiúja,
lokálok helytartója,
éjszakákkal karambolozó költő –
mert a vakság hamujában
gyönyörű lábak járnak mindig,
mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.
S boldog, ki el tudtad árulni az édent,
lettél a század partizánja,
emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,
szakállas forradalmár,
géppisztolyos szépfiú,
Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.
Én láttalak és irigyeltelek:
vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.
Vászon katonazubbonyodban
a szabadság verítékezett
s a jövő izzadság-szaga csapott
orromba akkor,
erősebb volt, mint a narancskerteké.
Havanna boldog volt, mert ismert téged,
Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.
Bolívia erdeiben
nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,
nem a fűrész,
nem is madarak.
A fák leadóállomásai
lélegzetvételed sugározták.
A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.
A test, ha megölik, hiánya testté válik:
adni kell neki kenyeret,
adni kell neki szabadságot.
Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan.
Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem
s most már mindig tudom,
merre bujkálsz.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
