Címke: emlékezés

  • Juhász Gyula: Öreg színész

    Még ruganyosan jár-kel a színen.
    Hány éves, azt nem tudja senkisem.
    A maszkja még, ha úgy kell, fiatal
    S maradt számára is még diadal.

    Az öltözőben sokszor elmereng,
    Hogy hova tűnt a régi regement?
    A régi tapsok forró zápora
    Az ő fejére nem hull már soha.

    A régi cimborák és szeretők
    Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők.
    A régi koszorúk babérja int,
    De nem találja régi álmait.

    Az élete lejátszott, únt szerep
    S a nagy süllyesztő egyre közelebb.
    Az örök súgó azt susogja: Csend!
    S négy deszka közt pihen meg odalent!

    Forrás:

  • Dienes Eszter: Szerető, este

    Amikor elmégy,
    gondolj a nyárra,
    utak homlokán
    lázrózsa-fákra.

    Arcunk éjjelére
    egy legendás nyárban,
    elszánt ölelésre
    egy kipróbált ágyban.

    Tudod, hogy félek.
    Fáznak a fák is.
    Tudom, hogy gyűlölsz.
    Te vagy a Másik.

    Hiszed, nem hiszed,
    így élek régen:
    neved suttogom
    térdeplős éjben.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tom Hubbard: A befogadott vándor

    A tornác körül halomba kotorta
    Az avart: magántörténeteit
    Átrendezte, méltón a kontratáncra
    Az új helyen, az új arcok miatt.

    Csálé kalapban dalolt utcaszerte,
    És örült, hogy itt a hóbort a rend.
    Vesztes múltját közöttük elfeledte.
    Átmulatták a vihart a hegyen.

    Hasított fát, akár ők, télire,
    De ha látta, ég már, üszkösödik,
    Az otthonért sírt, s nem átkozta meg
    A hazaút keserű csendjeit.

    Fordította: Szabó T. Anna

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Chopin-albumra

    S amikor már lehullt a nyári rózsa
    és őszi fényben áll a zongorád,
    bágyadt kezekkel szólaltasd meg néha
    a mély borongás méla dalnokát.

    Ezekben a fájdalmas dallamokban
    holt álmokon merengő siralom van.
    S ahol leghalkabban sír a zene,
    fölötte leng a George Sand szelleme.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Dorombolások

    Arra lettél, hogy simogassanak:
    Örökös kölyökmacskának születtél.
    Simogatásból szőtték magadat
    hogy egyetlen simogatás lehessél.

    Játékaim jósága te lehettél,
    nem aki voltál, de aki vagy.
    Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
    Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

    Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
    Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
    hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

    szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
    egy másikhoz magaddal közelítesz.
    Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

    Arra lettem, hogy simogassalak.
    Egy örök kölyökmacskáért születtem.
    Hogy körbedoromboljam hátadat.
    Hogy simogatásom hasad lehessen.

    Játékaid jó fényét én leheltem,
    s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
    rólam. Csutkalovam le ne vessen,
    nem táltosló, de táltosan szabad.

    Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
    Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
    Elvesztheti a tengert a hajó?

    Csak ha meghalnék! De semmit senkinek
    mindenségünkért! S ha elveszítelek
    magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

    És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
    Csak az én holdam, csak a te napod.
    Azért még kihavaz, hoz az akác
    szemed fényéből egy-egy csillagot.

    Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
    Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
    Halálzok, halálzom és halálsz:
    élsz. Én is. Addig él, ki halott,

    mint ez a halandó állatfaj, az ember.
    Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
    -sötétségfények. Egy virágos ág,

    az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
    fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
    nyújtózkodó, őstejút-macskaság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Falevélen talált sanzon

    Igen, és egyszer meghalok
    és nem leszek, csak puszta név,
    vagy az se, falevélvacok
    résekből egy szín visszanéz,

    nem lát meg ember, se madár,
    te sem, pedig: súgom “vagyok”,

    • bár torkom sincs, s hangom, akár
      az augusztusi csillagok,

    elég a lombbal, mielőtt
    szólhatnék… Fű, hamu dadog.
    Simítsd meg majd a levegőt
    testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Római tél, Weöres Sándornak

    Emlékszik a római télre?
    (Kis jel-szeletként említem meg ezt.)
    Mely úgy úszik a múltjainkban,
    mint egy jegelt narancsgerezd.

    Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal.
    (Milyen gerezd-forma sávok!)
    Kérem, csináljon, úgy, mint eddig is,
    gerezdekből teljes, kerek világot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Borisz Paszternak: Ez mind a tél

    Havas ág-bog, csipke-tüll,
    benne már
    fagy iszonyata kövül.
    Varjú száll.

    Október kering eképp
    félelem
    mássza emelet közét
    körmösen.

    Ahány sóhajt szül a csend,
    mindegyik
    október után eseng,
    mért mulik?

    Fák fogják a tél kezit,
    hogyha jő,
    s lesznek lépcsőházba vitt
    tüzelő.

    Ki már térdig hóban jár,
    s boltba tér,
    így kiált föl: “Mennyi nyár,
    mennyi tél!”

    Mennyi láb tipor a mély
    hóba kinn,
    hull a patákról fehér
    kokain.

    Ahogy csuklyából, ha folt
    távozott,
    nedves sója égből old
    bánatot.

    Fordította: Fodor András

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Szép volt

    Lopott fények: én tőletek tanultam
    Szeretni a nagy, örök fényeket,
    Hazug napok ragyogták be az útam,
    De mégis fénytől voltam részeg
    És beteg.

    Lopott fény, áldott légy, ó szerelem,
    Mely egy hazug nő szőke haján égett,
    Mely sok sírást és dalt hozott nekem
    S tragédiát, melyen kacag, aki
    Nem ért meg.

    Lopott fény, áldott légy, dicsőség,
    Mely ifjúságom távol havasán
    Csillogtál néha, mint hideg meddőség,
    Hiú fény, elvesztél és itt maradt
    A magány.

    Lopott fények, ó mégis áldva áldom
    A színpadi lámpák tört sugarát
    És melegszem sok izzó, régi lángon.
    Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom,
    Hadd gondolok mégis dalolva és
    Sírva rád!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Madárhangon

    Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

    A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
    madárhangon beszél a költő, halkan,
    nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
    időn kívül (egy őszön, télelőn?) – –

    hunyorg a szem, csukózik fény elől,
    elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
    és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
    és révedés vall minden múlt felől. – –

    Hová mered ilyenkor égi másod,
    amíg kering az űri képzelet?
    Hová merülnek végső álmodások,

    mikor egy angyal száll a kert felett? – –
    … És ím, elér a hallgatások csöndje…
    (Álmából felriad leányom, Csönge.)

    Forrás: Lélektől lélekig