Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szívembe szíved,
de percenként újra elvesztelek:
csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.
Forrás: DIA
Kik gyötörtek meg leggonoszabban?
Az emberek.
Legjobb gyönyöreidet kik adták?
Az emberek.
Mit tehetsz most? Szíved, agyad egyre
rendetlenebb!
Mit tehetek? Késő van. Lehajtom
a fejemet.
Forrás: DIA
I.
Neki az élet a szerelem.
Mennyit kínlódik, hazudik
szegény!
Megbújnék vele akárhol a
föld kerekén.
De neki az élet a szerelem,
nekem csak ő meg én.
Mennyit hazudik s hogy fáj neki, hogy
hazudnia kell!
Más nők, s én persze csak hazudom:
nem érdekel.
Oly magasan jár, hogy a bűneit, –
azokat sem érem el.
Itthagyni? Az se segítene,
hisz őt akarom, magát;
ő se hagy el, mert nélkülem
még kisebb a világ;
akármi övé, ő mindig örök
egyforma árvaság.
Valamit keres, én őt keresem.
Mint a zene,
testtelen, bűvös bujaság
előttem a szelleme:
tud tisztán bűnözni, míg én
tisztán is vétkezem ellene,
mert énmiattam bűn csak a bűn,
én vagyok a tilalom,
aki kíváncsi életét
sohse hagyom
röpülni, ahogy neki jó,
oly szabadon,
s mosolyát éppúgy elveszem,
mint az enyémet ő,
– mert, jaj, ellensége vagyok
és ellenségem ő:
neki minden kell, minden szerelem,
s nekem csak én meg ő.
II.
Nekem az élet a szerelem.
Már nem is mondom soha neki,
mennyire szeretem.
Férjem, uram, eltart, szeret,
és idegen:
nekem az élet a szerelem,
őneki nem.
Mit adhatnék neki? Mit tehet
egy asszony igazit?
Munkája, gondja, tervei, mind
megszégyenít.
Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr
szintén rab egy kicsit.
Lelkéből nem jut más nekem,
csak ami gyerek.
A legjobb, amit én adok,
hogy otthona lehetek;
csak akkor egészen az enyém,
amikor beteg.
Ahogy neki kell, igen, szeret,
de ez nem elég
s alig több, mint amennyire én
élhetem az életét;
csak pillanata lehetek,
különben ártanék.
Neki minden kell, s oly nagy a világ,
érdekli ezer dolog!
Engem csak úgy érez, ahogy
a szíve dobog.
Ellene: volnék valaki. Így:
csak része vagyok.
Nem szabad meg se mondanom,
mennyire szeretem.
Nekem az élet a szerelem,
őneki nem.
Boldog az önzés sikere!
Mi lesz velem?
Forrás: DIA
Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.
Húrjai elpattantak. A nyakán
Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.
Oly fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,
Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, – s cellája küszöbén.
Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,
És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság.
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.
Forrás: MEK
Kedvesem, mondj egy jó szót értem.
Szeress nagyon, fáraszd a szívem.
Hogy élhessek, egyetlen érdem:
elájulni térdeiden.
Ki vagyok én? milyen jogom van
lábon hordani homlokom?
Csak az, ha boldog sikolyodba
az én jajgatásom fonom.
Ím, megadom magam. Elég volt!
Ember kell, nem Emberiség!
Szemed kell már csak, nem az égbolt;
– tenger helyett könnyed elég.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: – lesz mit fölemlegetnünk.
Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már – ne csak magunkat.
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Nehéz veled boldognak lenni,
de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik, talán halált okoz.
Miért cserdült reményeidre
ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek a térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Véremen hintáztál,
szálltál szívemen.
Széllel kerítettelek:
szabad voltál, szerelmem.
Leveles ujjakkal
kerestem homlokod,
mint térdelő bodza
kérlel ablakot.
Gyökerek közt gyalogút,
hemperegtem érted,
porban, egek harmatában
kérleltem a térded.
Tördelt téli vaspatkó,
gyalult vihar éle,
– arcom kintről ráfagyott
ablakod jegére.
Lámpa voltál, vetkeztél:
tollászkodó csillag.
– Csókoltam forró sebét
levett szárnyaidnak.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Áldott vagy Te az asszonyok között,
kinek szívét szaggatva járja át
a fájdalom, hogy elveszik, akit
imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
a teremtőt, a csodákat tevőt,
halászok és pásztorok mesterét,
ki a pusztába ment, árva tanyák
népe közé, nyírségi sivatag
kísértőivel szembeszállani,
kenyérré változtatni a sziket,
ki felkereste a szántó-vetőt,
szelíd barmai közt jászolra ült,
bölcsek és öregek jöttek köré,
hallgatták mezítlábas kisdedek,
s visszaadta a vakoknak a fényt,
süketeket tanított hallani,
szavára a bénák fagyott keze
felemelkedett s ökölbe szorult,
akit a nép várt és akitől új
országot vártak, új törvényeket,
csodákat, nagy-nagy megvendégelést.
Áldott vagy Te az asszonyok között.
Kezed virágát tördeli a kín,
könnyeid súlyos kalásza pereg,
mert levették azt, akit te szeretsz,
a fiadat, szerelmed, férjedet,
– csúfolják Pilátus-ítéletek:
kétségek, vádak, bogozott gyanúk
töviseiből fonnak koronát
feje köré, simító tenyerét
átüti a robotok vasszege,
keresztre vonják csürhe bajai,
kezét, lábát, recsegő tagjait
töri a törtetés, tülekedés,
s végül kegyetlen átdöfik szívét
a csalódások dárdahegyei,
s ajkaihoz keserű ecetet
nyújtanak fel csúfoló vigaszul.
Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki megváltást szültél és új hitet,
ki erőt adtál nékem – szólani,
csodatevő erőt adtál nekem,
s nagy térítő, hegymozdító hitet.
Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki most is itt sírsz kínjaim előtt,
míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
Bizony, íme a test megtöretett,
meghurcoltatott, megaláztatott,
a szellem, a megváltó akarat
de keservesen elítéltetett!
S megvert vagy Te az asszonyok között,
mert anyaságod gyümölcse elhullt!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.
Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágabogán át
eget betöltve sóhajt a neved.
Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.
Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
